Anélkül, hogy ezeket egyszer s mindenkorra elvetnénk, itt és most csak a jelenlegi rendszerben gondolkodunk, mert egy teljesen más rendszer bevezetéséhez többéves társadalmi vitára és alapos számításokra lenne szükség, amire nincs lehetőségünk. Változtatni pedig igencsak kellene, hiszen az Európai Unió negyedik leggyengébb pontszámát kapta a magyar nyugdíjrendszer az Allianz 2025-ös nyugdíjjelentésében. Ezért csupán olyan javaslatokat fogalmazunk meg, amelyek vagy azonnal, vagy egyetlen kormányzati ciklus végéig bevezethetők, illetve elkezdhetők, és lehetőleg kerüljük a konkrét mértékeket, mert ezekhez megalapozott számítások kellenének. Ehelyett a változtatások irányát, tartalmát próbáljuk meg vázolni.
1. Legsürgősebbnek az alacsony nyugdíjban részesülők helyzetének rendezése látszik. Persze, az alacsony nyugdíj értelmezése is megérdemel némi megjegyzést. Más a helyzet akkor, ha valakinek azért alacsony a nyugdíja, mert hosszabb ideig külföldön dolgozott és onnan is kap ellátást, vagy ha csak nagyon kevés szolgálati idővel rendelkezik, illetve akkor, ha bár egész életében dolgozott, azaz volt jövedelme, de valamilyen oknál fogva járulékot nem fizetett (ő vagy a munkáltatója). Másfelől arra is figyelemmel kell lennünk, hogy az alacsony nyugdíjjal rendelkezőket különösen sújtja, amikor az élelmiszerárak emelkedése jóval meghaladja az infláció átlagos mértékét. A jelenlegi, inflációkövető rendszerben a kisnyugdíjasok nyugdíjának reálértéke valójában csökken, mert az ő fogyasztásukban az élelmiszerek aránya, súlya az átlagot meghaladja. (Az élelmiszerárak emelkedése az utóbbi három évben 63,1 százalékos volt, szemben az általános infláció 39,6 százalékával. A 2025. január/2021. januári infláció 48,5 százalék, míg az élelmiszernél 74,1 százalék). Az ő helyzetük tehát önmagukhoz képest és a többi nyugdíjashoz képest is romlott. Javaslatunk elsősorban a bizonyos szolgálati időt (pl. 30 év) elért és bizonyos összeghatár alatti nyugdíjakra vonatkozik. Ennek során különösen két tényezőre indokolt figyelni.
a) A nyugdíj nagysága. Lehetséges egy konkrét összeget megnevezni, pl. a medián nyugdíjat vagy annak bizonyos százalékát, ami alatt rendkívüli emelésekre kerül sor (beépítve a nyugdíjakba). Ennek során több sávot is képezhetünk, ami azt jelenti, hogy az alacsonyabb nyugdíjakat nagyobb százalékos mértékben emeljük.
b) A nyugdíjba vonulás éve. Erre azért van szükség, mert minél régebben ment valaki nyugdíjba, relatíve annál jobban romlott a nyugdíjának értéke a többi nyugdíjashoz képest. Manapság mindennapos tapasztalat, hogy az a nyugdíjas, aki most ment nyugdíjba, sokkal magasabb ellátásban részesül, mint egy azonos szolgálati idővel és munkakörben dolgozó, de évekkel ezelőtt nyugdíjba vonult társa. (Ennek magyarázatát a 2. pontban mutatjuk be.) Szükség lenne ezért egy új, kiegészítő elemre, amely alapján a nyugdíjba vonulás évétől függően növelnék a nyugdíjakat: minél régebben ment valaki nyugdíjba, annál nagyobb mértékben.
c) Fentieken túl nyilvánvalóan szükség van a mai, 2008 óta változatlan, 28.500 Ft-os minimálnyugdíj emelésére is, azonban ennek hatása nem túl jelentős, hiszen aki ma megy nyugdíjba, annak a nyugdíja ennél az összegnél minden bizonnyal magasabb lesz. Ezt csak a külföldön dolgozók kapják résznyugdíjként.
d) A nyugdíjasokat különösen sújtja az állami egészségügyi ellátás kritikus állapota. Ezért egyre több olyan nyugdíjas is kénytelen a magánegészségügyi szolgáltatókat igénybe venni, akinek ehhez nincs meg az anyagi fedezete. Ha valaki csak évente két-három alkalommal fordul hozzájuk, a vizsgálatokkal együtt ez komoly „megszorítást” jelent számukra. Vagyis a nyugdíjak reálértékének megőrzése számukra egyáltalán nem igaz.
2. Az inflációkövető nyugdíjemelések – mint ahogyan ezt korábban kifejtettük – valójában élethosszig tartó azonos életszínvonalra ítélik a nyugdíjasokat. A nyugdíjak reálértékének a megőrzése ugyanis csupán annyit jelent, hogy minden évben ugyanannyi árut és szolgáltatást lehet megvásárolni a nyugdíjból, mint a nyugdíjba vonulás évében. A korábbi vegyes (svájci) indexálás nemcsak az inflációt, hanem a keresetek növekedését is figyelembe vette a nyugdíjak éves növelésénél, vagyis a nyugdíjak reálértéke több év átlagában emelkedett, bár adott években jelentős csökkenést is eredményezhetett (1997 előtt). A svájci indexálás hiányában a nyugdíjasokat az elmúlt 14 év alatt óriási veszteség érte. A Bankmonitor számításai szerint 2024 januárjában a 230.900 Ft-os átlagnyugdíj 252.400 Ft lett volna – vagyis a nyugdíjasokat átlagosan havi 21.500 Ft, évi összesen 258.000 Ft veszteség éri a svájci indexálás elmaradása miatt. A 21.500 Ft 9,3 százalékos emelkedést jelentett volna, ami több, mint a 13. havi nyugdíj 8,33 százalékos hatása. A különbség pedig évről évre növekszik.
a) A csupán inflációt követő rendszer azzal jár, hogy – átmeneti kisebb csökkenések ellenére – folyamatosan nő az olló az aktívak és a nyugdíjasok jövedelme között. Ezt a KSH adatai is megmutatják, hiszen 2010-ben az egy ellátottra jutó nyugdíjak, ellátások, járadékok és egyéb járandóságok átlagos értéke elérte a nettó átlagkereset 65,1 százalékát; ma már ez az érték csupán 57,3 százalék. De a nyugdíjkiadások visszafogását mutatja az az adat is, hogy míg 2010-ben a nyugdíjkiadások a GDP 11,1 százalékát tették ki, addig 2023-ra ez az arány 8,4 százalékra csökkent, amit részben a nyugdíjkorhatár emelése indokol, de a fő ok az inflációkövető rendszer.
b) Folyamatosan differenciálódnak a nyugdíjak a nyugdíjasok között is, attól függően, hogy melyik évben vonultak nyugdíjba. Minél régebben ment valaki nyugdíjba, relatíve annál nagyobb veszteség érte, hiszen az ő nyugdíjának reálértéke nem emelkedett, miközben a később nyugdíjba vonulók induló nyugdíját a bekövetkezett reálkereset-emelkedés megnövelte. Emellett az egykulcsos személyi jövedelemadó (SZJA) és a járulékplafon megszűnése is fokozza a különbségeket.
3. Éppen ezért olyan éves nyugdíjemelési rendszert kellene bevezetni, ami bizonyos reálérték-emelkedést is megenged. Ennek során azonban figyelembe kell venni az infláció mértékét is, ami azt jelenti, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően nem szükséges azonos szabály szerint emelni az infláció mértékéig, illetve azon felül. Egy számpéldával bemutatva; ha pl. az infláció 4 százalék, a keresetek növekedése pedig 8 százalékos, és a keresetek és az infláció mértékét 50-50 százalékkal vesszük figyelembe, akkor ebből 6 százalékos nyugdíjemelés következik (0,5x4+0,5x8=6). Ebben az esetben 4 százalékkal mindenkinek meg kell emelni a nyugdíját (hiszen ahogyan korábban jeleztük: ez csupán korrekció, többletfogyasztást nem nyújt), amivel csupán garantálni lehet mindenkinek a reálérték megőrzését. (Ezzel egyúttal elutasítjuk azokat a javaslatokat, amelyek szerint mindenkinek azonos összegű – tehát nem azonos százalékú – emelést kellene adni. Ebben az esetben ugyanis a magas nyugdíjak fokozatosan reálérték-csökkenést szenvednének el, ami ellentétes a biztosítás elvével.) Az infláció fölötti (vagyis a további 2 százalékos) emelésnél viszont már más a helyzet. Itt lehetőség nyílik a differenciált emelésre, az alacsony nyugdíjak megkülönböztetett kezelésére.
A modell lényege két célnak – bizonyos reálérték-növekedés elérésének és az alacsony nyugdíjak fokozatos felzárkóztatásának – a közös rendszerbe foglalása. Ennek módszere lehet egy (vagy több) alsó és egy (vagy több) felső határ meghatározása. Ismét egy kitalált példával érzékeltetve a módszert: 240 ezer Ft-os átlagnyugdíjat feltételezve azt mondjuk, hogy a nyugdíjemelés meghatározásánál pl. az átlagnyugdíj felénél kisebb mértékkel nem lehet számolni, azaz a további 2 százalékos emelésnél azoknál is 120 ezer Ft-os mértékkel számolunk, akinek a nyugdíja nem éri el a 120 ezer Ft-ot. A példa szerint tehát mindenki 2.400 Ft-ot kap, akinek a nyugdíja nem haladja meg a 120 ezer Ft-ot. (Akinek pl. 60 ezer Ft a nyugdíja, annál a régi szabály szerint a 2 százalékos emelés 1200 Ft-ot jelentene; a javaslat szerint viszont 2.400 Ft-ot, azaz 4 százalékot kapna. Összesen tehát 8 százalékos emelésben részesülne.) Másfelől akinek a nyugdíja eléri vagy meghaladja az átlagnyugdíj pl. 1,5-szeresét (360.000 Ft-ot), az 7.200 Ft-ot kapna. (Ebben az esetben, ha valakinek pl. 960.000 Ft a nyugdíja, akkor a régi módszer szerint a 4 százalék felett további 19.200 Ft-ot kapna, ennyit adna a 2 százalékos emelés, a 7.200 Ft-os korlát viszont csak további 0,75, összesen 4,75 százalékot jelentene.) Ebben a modellben tehát a további 2 százalékos, összesen 6 százalékos emelésben a 120 és 360 ezer Ft-os sávba tartozó nyugdíjasok részesülnének. A sávhatár alattiak ennél magasabb, a sávhatár felettiek ennék kisebb arányú emelést kapnak. Természetesen ennél radikálisabb vagy kevésbé radikális határértékek is meghatározhatók, akár egynél több küszöbérték is létrehozható; a változatok száma elvileg végtelen. A határok megállapításakor követelmény, hogy az átlagos emelés 6 százalék legyen. Legradikálisabb az a változat, ha az infláció felett mindenki azonos összegű emelésben részesül, vagyis mindenki megkapja a saját nyugdíja 4 százalékát + egy azonos nagyságú összeget. A legkevésbé radikális változat a javaslat teljes elutasítása, vagyis sem alsó, sem felső határt nem alkalmazunk. A határok pontos meghatározását társadalmi párbeszéddel és számításokkal kell megalapozni.
A fenti példában a keresetek és az infláció alakulását vettük figyelembe. Tapasztalhattuk azonban, hogy a reálbérek növekedése nem ritkán elszakad a gazdaság egészének teljesítményétől. Ezért megfontolandó volna a GDP-növekedést alkalmazni a keresetek helyett. Azzal is számolni kell, hogy a reálbér és/vagy a GDP is csökkenhet. Tehát ez sajnos nem egyirányú utca, adott esetben csökkenhet is a reálnyugdíj. Ez a probléma enyhíthető azzal, ha egyfelől kimondjuk, hogy legalább az infláció mértékével mindig emelni kell a nyugdíjakat, másfelől viszont hozzátesszük, hogy amennyiben kompenzáltuk a nyugdíjak reálértékének a csökkenését, akkor ezzel a kompenzációval később – amikor már ismét van reálnövekedés – csökkentjük a nyugdíjak mutató által meghatározott emelését (azaz kiegyenlítjük a nyugdíjasokat érő nyereséget és veszteséget).
Herczog László: Nyugdíjakról felelősséggel4. A nyugdíjpolitika kormány által leginkább hangoztatott eleme a 13. havi nyugdíj. Miközben a kormányzati szervek kommunikációja kimerül abban, hogy „Gyurcsány elvette, mi visszaadtuk”, a folyamat egésze láthatatlan marad. A 13. havi nyugdíjat ugyanis a Medgyessy-kormány vezette be (a Fidesz nem szavazta meg). 2002 és 2010 között a baloldali kormányok összesen 5 és fél havi nyugdíjnak megfelelő összeget fizettek ki. A kifizetés felfüggesztésére pedig a világgazdasági válság miatti krízishelyzet miatt kényszerült a Bajnai-kormány 2009-ben. 2010-et követően a Fidesz-kormányok sokáig fel sem vetették „a 13. havi nyugdíj visszaadását”, pedig a gazdasági helyzet 2014 és 2019 között igen kedvezően alakult. Csupán 2021-ben, a 2022. évi választásokhoz közeledve, a vereségtől való félelem juttatta eszükbe az újbóli fizetését. Először 2021-ben egy negyedhavit fizettek, majd 2022 óta a teljes összeget megkapják a nyugdíjasok – akik 15 év alatt összesen 4 és negyed havi nyugdíjnak megfelelő összeget kaptak. A politikai szándékot érzékletesen mutatja, hogy amíg 2010 előtt a karácsonyi megnövekedő kiadások kifizetésének segítésére az ünnepek előtt folyósították a 13. havi nyugdíjat, addig a Fidesz-kormány a folyósítást áthelyezte februárra, ami közelebb van a választások időpontjához.
Valójában már a 13. havi nyugdíj elnevezése is pontatlan, hiszen mögötte eredetileg sem volt járulékfedezet; helyesebb lenne ezért juttatásnak nevezni. Az igazi kérdés azonban nem az elnevezés, hanem az, hogy ugyanezt az összeget másképpen is oda lehetne adni a nyugdíjasoknak. A NYUSZET egy kérdőívet készített, amely többek között a 13. havi nyugdíj fizetésének módjára is rákérdezett. A nem reprezentatív kutatás négy változat támogatottsága iránt érdeklődött, abszolút többséget (több mint 50 százalékot) egyik sem kapott. A legtöbben (31,6 százalék) azt támogatták, hogy a 13. havi nyugdíj épüljön be a havi ellátásba. Ez azt jelentené, hogy mindenkinek 8,33 százalékkal megemelkedik a havi ellátása. Majdnem ugyanennyien (31,4 százalék) támogatták azt, hogy az ellátásnak legyen egy alsó és felső határa. A válaszolók 21,3 százaléka azt tartotta kívánatosnak, hogy minden nyugdíjas azonos összegű juttatásban részesüljön, a jelenlegi módszer fenntartását pedig 15,6 százalék támogatta. Nyilván mindegyik javaslat mellett és ellen is lehet érvelni. Egy társadalmi vitát erről is érdemes lenne lefolytatni.
5. Nyugdíjkorhatár. A jelenlegi, csak 2022 óta egységes nyugdíjkorhatár emelését nem látjuk indokoltnak. Elsősorban azért, mert Magyarország a nyugdíjasok várható élettartalma, különösen pedig a még egészségesen eltöltött időt tekintve az EU tagállamai között a sereghajtók közé tartozik. Ugyanakkor figyelembe kellene venni, hogy nem vagyunk egyformák: a merev korhatár egyeseknek túl magas, szeretnének korábban nyugdíjba menni, mások viszont szívesen dolgoznának tovább. Ezért fokozatosan érdemes lenne egy rugalmas nyugdíjkorhatárt bevezetni, ami ún. bónusz-malusz rendszerben történhetne: aki tovább dolgozik, annak a nyugdíját havi 0,5, azaz évi 6 százalékkal megnöveljük (ez jelenleg is így van), aki viszont korábban, legfeljebb 3 évvel hamarabb nyugdíjba kíván vonulni, annak a nyugdíját havi 0,5, azaz évi 6 százalékkal, 3 év esetén 18 százalékkal csökkenteni kell. Ez persze azt is jelenti, hogy 65 éves korig nincs járulékkedvezmény a nyugdíj mellett dolgozók számára. (Másfelől az egészségügyi járulék munkavállalók számára kellemes elengedése is megfontolandó 65 év felett.) A rugalmas nyugdíjkorhatár csak fokozatosan vezethető be, hogy a költségvetési kiadások ugrásszerű megnövekedését elkerüljük.
6. Foglalkozni kellene a degressziós kulcsok módosításával, illetve a járulékplafon újbóli bevezetésével is. Ennek során azonban szembe kell néznünk azzal is, hogy a járulékplafon visszaállítása jelentősen csökkentené a költségvetés bevételeit. (Igaz, a kiadásait is egyre inkább.) A probléma enyhíthető progresszív SZJA-val, illetve ha járulékplafon helyett a degressziós sávok számát és főleg a degresszió mértékeit jelentősen megemeljük.
7. A mainál nagyobb szerepet kellene kapnia az önkéntes nyugdíjbiztosításnak, azaz aki teheti, ezen a módon is készüljön az időskori éveire. Emellett foglalkozni kellene egy tőkefedezeti pillér, valamint a foglalkoztatói nyugdíj bevezetésével is. Mindez valós szociális párbeszédet is feltételez.
8. Bizonyos intézményi, szervezeti változtatásokra is szükség lenne. Mindenekelőtt a nyugdíjrendszer gondozását nem szabad a Pénzügyminisztériumra, illetve a költségvetésért felelős tárcára bízni, mert erősen ellenérdekelt a költségvetési kiadások növelésében, azaz bármilyen, a nyugdíjasokat kedvezően érintő reform kialakításában. A hatósági ügyintézést pedig önálló, nem egy minisztérium vagy a Kincstár szervezeti keretébe integrált hatóságra kellene bízni.
További javaslatok is indokolhatók, ezek részletezése azonban meghaladná az amúgy is hosszúra nyúlt írás terjedelmi korlátait. Befejezésül hangsúlyozni kívánjuk: a javaslatokat nem tekintjük az egyetlen lehetséges megoldásnak, más módszerek is kidolgozhatók, egy alapos társadalmi vitát viszont elkerülhetetlennek tartunk. Az emberek egy része már nyugdíjas, a többiek (remélhetőleg) nyugdíjasok lesznek. A nyugdíjrendszer eleve bonyolult, és minden változtatásnak évtizedekig ható következményei lehetnek. A vitából mindannyian – jogalkotók és érintettek – csak hasznot húzhatunk: jobban megértjük a rendszert, a problémákat, a változtatások nehézségeit és kockázatait, valamint a társadalom elvárásait, azaz egymást.
(Herczog László írásának első, Nyugdíjakról felelősséggel című része a Szép Szó március 22-i számában jelent meg)
A diplomaták Andrássy Gyula Köre, a közgazdászok Hetényi István Köre és a jogászok Szalay László Köre szakpolitikai nemzeti minimumok megfogalmazása mellett döntött a gazdaság, az oktatás, a nemzetbiztonság, a külpolitika, a jogállam stb. szakterületein. Ezek a „minimálprogramok” egy mélyebb és kiterjedtebb, összefüggő szakpolitikai helyzetleírás és program alapjául szolgálhatnak. Herczog László írása e kezdeményezés keretein belül készült.
