Volt egy fiam. Akit nem ismertem. És számomra meghalt, mielőtt találkozhattam volna vele. Megszültem, szorosra zártam szemeimet, meg sem néztem, meg sem érintettem. Odaadtam első szóra, én kértem, vigyék tőlem messzire. Nem, nem voltam túl fiatal. Nem, nem voltam nincstelen. Volt férjem, volt családom, volt egzisztenciám.
A fiú egészséges volt. Én is egészséges voltam. A lehető legoptimálisabb körülmények vették volna körül, mégis eldobtam magamtól. Még nevet sem adtam neki, nem akartam tudni. Nem éreztem, hogy anya akarnék lenni. Nem akartam nyűgöt a nyakamba. Nem éreztem az olthatatlan vágyat, az anyainak istenített, ősi ösztönt. Csak azt, hogy szabadulni akarok. Pályakezdő ügyvéd voltam. A férjem tudta nélkül védekeztem a teherbeesés ellen, de mégiscsak becsúszott a fiú, aki rögtön intézetbe került, majd nevelőszülőkhöz.
A férjem beletörődött. Neki akkor indult az építészkarrierje. A szüleim nem értettek, miért teszem, és imádkoztak értem, mást nem tehettek.
Nem adtam nekik, mert nem akartam a fiúval semmilyen közösséget. Ahogy nagykorú lett, a fiú megkereste az apját. Engem is próbált, de akkor már Új-Zélandon éltem. A második családommal. Férjemmel és két kislányommal. Szép család voltunk. Akkor már akartam, és bírtam anya lenni. Családanya, annak minden attribútumával. A fiút kitöröltem a fejemből, még a kilenc hónapos viselősség emlékét is. Boldogan éltem, amíg a férjem el nem hagyott egy másikért. Egy fiatalabbért, egy új élet ígéretéért. Akkor a kislányok már kirepültek. Mindketten Ausztráliában élnek. Van családjuk. Szép családjuk, gyerekekkel. Öt unokám van. Egyedül maradtam. Hazaköltöztem Magyarországra.
