A fiú egészséges volt. Én is egészséges voltam. A lehető legoptimálisabb körülmények vették volna körül, mégis eldobtam magamtól. Még nevet sem adtam neki, nem akartam tudni. Nem éreztem, hogy anya akarnék lenni. Nem akartam nyűgöt a nyakamba. Nem éreztem az olthatatlan vágyat, az anyainak istenített, ősi ösztönt. Csak azt, hogy szabadulni akarok. Pályakezdő ügyvéd voltam. A férjem tudta nélkül védekeztem a teherbeesés ellen, de mégiscsak becsúszott a fiú, aki rögtön intézetbe került, majd nevelőszülőkhöz.
A férjem beletörődött. Neki akkor indult az építészkarrierje. A szüleim nem értettek, miért teszem, és imádkoztak értem, mást nem tehettek.
Nem adtam nekik, mert nem akartam a fiúval semmilyen közösséget. Ahogy nagykorú lett, a fiú megkereste az apját. Engem is próbált, de akkor már Új-Zélandon éltem. A második családommal. Férjemmel és két kislányommal. Szép család voltunk. Akkor már akartam, és bírtam anya lenni. Családanya, annak minden attribútumával. A fiút kitöröltem a fejemből, még a kilenc hónapos viselősség emlékét is. Boldogan éltem, amíg a férjem el nem hagyott egy másikért. Egy fiatalabbért, egy új élet ígéretéért. Akkor a kislányok már kirepültek. Mindketten Ausztráliában élnek. Van családjuk. Szép családjuk, gyerekekkel. Öt unokám van. Egyedül maradtam. Hazaköltöztem Magyarországra.
