A fiú egészséges volt. Én is egészséges voltam. A lehető legoptimálisabb körülmények vették volna körül, mégis eldobtam magamtól. Még nevet sem adtam neki, nem akartam tudni. Nem éreztem, hogy anya akarnék lenni. Nem akartam nyűgöt a nyakamba. Nem éreztem az olthatatlan vágyat, az anyainak istenített, ősi ösztönt. Csak azt, hogy szabadulni akarok. Pályakezdő ügyvéd voltam. A férjem tudta nélkül védekeztem a teherbeesés ellen, de mégiscsak becsúszott a fiú, aki rögtön intézetbe került, majd nevelőszülőkhöz.
A férjem beletörődött. Neki akkor indult az építészkarrierje. A szüleim nem értettek, miért teszem, és imádkoztak értem, mást nem tehettek.
Nem adtam nekik, mert nem akartam a fiúval semmilyen közösséget. Ahogy nagykorú lett, a fiú megkereste az apját. Engem is próbált, de akkor már Új-Zélandon éltem. A második családommal. Férjemmel és két kislányommal. Szép család voltunk. Akkor már akartam, és bírtam anya lenni. Családanya, annak minden attribútumával. A fiút kitöröltem a fejemből, még a kilenc hónapos viselősség emlékét is. Boldogan éltem, amíg a férjem el nem hagyott egy másikért. Egy fiatalabbért, egy új élet ígéretéért. Akkor a kislányok már kirepültek. Mindketten Ausztráliában élnek. Van családjuk. Szép családjuk, gyerekekkel. Öt unokám van. Egyedül maradtam. Hazaköltöztem Magyarországra.
Szép nyugdíjam van. Egészséges vagyok, még dolgozom. Egyik reggel zokogva ébredtem. Aztán másnap reggel is. És a rákövetkezőn is. Akkor álmodtam először a sosem látott elsőszülöttemről, akinek még csak az arcát sem láttam. A következő éjszakát átvajúdtam. A lelkiismeretfurdalástól és a fiú hiányától reszkettem. Nem tudtam abbahagyni a vacogást.
Reggelre kelve úgy döntöttem, megkeresem. Nem kérném a bocsánatát. Csak tudni akartam jól van-e. Rendes családban él-e. Megérdemelné.
Hosszú keresgélés, nyomozás után eljutottam az első férjemhez, a fiú apjához. Őszül már a halántéka. Elmesélte, hogy Dani – így hívták – megtalálta őt. Tizenkilenc éves volt akkor. Összeismerkedtek, megbarátkoztak egymással, a volt férjem megszerette, ami kölcsönössé vált a fiú részéről is. Engem soha nem emlegettek, számukra nem léteztem. A volt férjem bevette a fiút a cégébe, finanszírozta az egyetemi tanulmányait, lakást biztosított neki. Ő nem nősült meg többször, ahogy mondta, mindig engem és a fiunkat siratta, azt a családot, amivé válhattunk volna. Az életét a munkájának szentelte, építészként vagyonos és a körülményekhez képest megelégedett ember volt. A fiú viszont kiteljesítette az életét. Két évük adatott együtt. Jött a Covid, ami a szép, és erős fiút egy hét alatt elvitte. Itt maradtunk kifosztva. Igen, így többesszámban.
Keresgéltem a nyomait. Megpróbáltam emlékekből összerakni a fiút. A fiamat. Mindenhová elmentem, ahol csak megfordulhatott, ahol időt töltött.
Az óvodája és iskolája épületét megnéztem, megsimogattam a falakat, bekéredzkedtem a gimnáziumába, megnéztem a tablóképét, ültem az egyetemi könyvtárban, ahol tanulhatott, megkerestem a nevelőszüleit, eszembe véstem a szobája minden zugát, ahol felnőhetett. Ahol tanult, játszott, álmodozott. Leültem az íróasztalához és bámultam azt a jegenyefát, amit az ablakából láthatott. Hallgattam a tengerből szedett kagylója zúgását, amit ő is hallhatott. Vajon suttogott bele kívánságot, mint a lányaim? Végiglapoztam a fotóalbumokat, láttam, ahogy felnövekszik, és férfivé vált. Végigsimítottam kezemmel a terepasztala buckáin, amit a villanyvasút köré épített. Elképzeltem három dében az uszoda tervrajzát, amit az apja tervezőirodájában készített. Legyűrtem egy tál mákos tésztát, ami a kedvence volt. Elutaztam a lovardába, ahová nyáron járt a nevelőszüleivel, megsimogattam a ló hátát, amin ült. Meghallgattam a kedvenc zenéit, megnéztem a kedvenc filmjeit, elolvastam a kedves könyveit. A nevelőszülei segítségével eljutottam a legjobb barátjához, aki hosszas könyörgés után megszánt, és mesélt az átbulizott, átcsajozott kamaszkorukról. Találkozni akartam a menyasszonyával, de ő kerek perec elutasított. Aztán mégis összejöttünk, és mesélt az ő Danijáról. Kérdezgettem tőle és mindenkitől, milyen volt a fiú. Az én fiam. Késő bánat, tudom. A bánat késő. A megbocsátás pedig? Bár nem kértem, mindenki megbocsátott nekem. A volt férjem, a nevelőszülők, a barát, a menyasszony. Talán Isten is, mert kértem őt. Csak én nem magamnak. A szívemben nem ül bánat, keserűség. Sajgó hiányérzet, kongó üresség, az igen. A soha nem látottat siratom. De jobbat érdemelt nálam. Ezt diktálta a valahol mélyen mégiscsak megbúvó, óvó-védő anyai ösztönféle. Nem lettem volna jó anya. Akkor nem. Most meg? Ölemben nyugszik a fiamat sosem dajkált kezem, amivel tétován az eltékozolt boldogság után kapkodok, ám az örökösen kifolyik ujjaim közül. A mardosó magány maradt csupán osztályrészem.
