A kultúra olyan, mint a hajó tőkesúlya – mondja Orosz István barátjának, Török András művelődéstörténésznek Az idő klaviatúrája című beszélgetőkönyvben. „Nem is olyan könnyű megérteni, hogy akkor van rendben a dolog, ha ez a nagy, súlyos-iszamós kolonc ott lóg alattunk, azt meg végképp nehéz belátni, hogy minél viharosabb idők járnak, annál fontosabb. Olyankor nem lefaragni kell belőle, hanem éppen növelni ildomos. Kellemetlen valami, legalábbis fentről nézvést. Nem mindig könnyű szeretni. Gondolj csak bele, a metafora értelmében a kultúrának kötelező ellenzékben lennie. Csak akkor működhet jól, akkor tartja egyenesben a hajót, ha az elbillenésekre ellenirányú mozgással reagál. Ha jobbra billen a hajó, balra kell húznia. Ha balra, akkor meg jobbra.” Máshol – amiként Török felidézi e könyvben – a kultúrát Orosz az egymásra figyelés nagy hálójaként fogalmazza meg. „A kultúra az, ami az egyedeket személyiséggé formálja, vagyis ami különbözővé teszi az embereket. A különbözőség vonzalmakat és ellenszenveket indukál, ezekből a vonzásokból és taszításokból születő elektromos erőtér működteti a világot.”
A beszélgetőkönyv megjelenésének apropója, hogy az elmúlt hétvégén nyílt meg Orosz István retrospektív kiállítása a balatonfüredi Vaszary Galériában, Török András kurálásában. A könyvből többek között kiderül: Orosz irodalomtörténész édesapja, Orosz László hatására lett irodalomközeli grafikus – plakáttervező és könyvillusztrátor –, diplomamunkája alapján Gyulai Líviusz vitte az animáció irányába. És amíg több kortársa Nyugat felé vette az irányt, ő a múltba emigrált, az elveszett paradicsomok felkutatására. Igazi „időutazóként” éppúgy mesterre talált Dürerben, Holbeinben, Piranesiben, mint az 1972-ben elhunyt Maurits Cornelis Escherben, akiket időnként idéz, értelmez, megcsavar: egyszerre klasszikus, posztmodern és kortárs. Orosz elsősorban a reneszánsz és manierista alkotók trompe-l’œil, azaz szemet becsapó képeiből inspirálódva az elképzelhetetlent tette láthatóvá rézkarcain, különféle színű deszkákból applikált táblaképein, kísérletet tett az optikai paradoxonok feloldására, a nyilvánvaló idő képzeteinek megjelenítésére. A könyvből azt is megtudhatjuk: az Odüsszeiából kölcsönzött Utisz (azaz Semmise, OYTIΣ) művésznevet – Odüsszeusz álnevét – barátja, Török András (Simplicissimus) javaslatára vette fel 1984-ben, s hogy később azt sem tartotta lehetetlennek, hogy Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát és a Magyar Művészeti Akadémiát egymáshoz közelítse. Arról, hogy mikor növesztett bajuszt és mikor lett gólkirály, a kiállításon esik szó.
„A látás absztrakció (és erőszak)” – mondta Schein Gábor a tárlat megnyitója előtt, ami a kiállítás első, lehetetlen tárgyakat bemutató termeinek akár a mottója is lehetne. Rómában két építészóriás, Gian Lorenzo Bernini és Francesco Borromini a hamis perspektívát, az optikai illúziót eszközként alkalmazta munkáiban, helyénvaló, hogy Orosz lehetetlen tárgyainak egy része „mindnyájunk örök hazáját” is idézi. Akril festménye, a Pantheon parafrázis (ami plakát formájában is testet öltött) egy valós optikai élményt tesz újra átélhetővé: a kupola mennyezetén lévő nyílásból, az oculusból árad a fény, tudhatjuk, bent vagyunk a templomban, ám a homorú formák mégiscsak domborúnak látszanak. A Forum Romanum Vesta-templomát idéző Oszlopok III. című rézkarcon a faltestek mintha a semmiben végződnének – 2400 év nagy idő –, a Santo Stefano Rotondo parafrázis című rézkarcon hasonlóan lehetetlen kolumnák között leltek menedékre Isten bárányai. Ahol a valóságban gránitoszlopok állnak, ott levegő van – a Hiány III. című rézkarcán Orosz a „semmiből” építi újjá a Pantheon homlokzatát. Orosz István állítja, „a lehetetlennek vélt formák csupán a hagyományos, a konvenciók béklyójába szorított gondolkodásód számára elképzelhetetlenek”, így „épültek meg” rézkarcain lehetetlen épületei. Paradoxometria tervei fenyőfadeszkákból készült deszkametriákban öltöttek testet. Orosz egyik főműve, a Velazquez spectaculum is itt kapott helyett – a kép trükkös, tükrös parafrázisa Az udvarhölgyek című festménynek. „Az anamorfózis esetében és más munkáimon is kulcselem a tükör: megkettőzi a valóságot, de el is bizonytalanít: vajon az-e a valóság, amit látunk?” – hívja fel a figyelmet Orosz István.
„A kettős jelentésű képek összefüggése az idővel nyilvánvaló. Mást jelentenek, ha közelről, és mást, ha távolról nézik őket. Ha az egyik nézet egy tájkép, a másik már egy portré. Ilyenkor a néző alkotótárs, hiszen neki kell megkeresnie a megfelelő távolságot és ideális nézőpontot. Miközben ezt teszi, saját időbeli és térbeli koordinátáit is meg kell tapasztalnia” – hívja fel a figyelmet Orosz István a Színe és visszája fejezet képeinél, amelyeknél a kérdés: Liszt vonásaiban fedeztük-e fel az őt megihlető Villa d’Este képét, vagy Tivoli híres palotájának kertje szemlélésekor láttuk-e meg a zeneszerző arcát, továbbá lehetséges-e megtalálni azt a nézőpontot, amelyből mindkettő egyszerre látható? Janus Pannonius, Mozart, Escher esetében a „játék” ugyanez, ám A követ anamorfózisa, valamint a Shakespeare színház tusrajzokon eggyel nő a tét: a képeken csak rövidülésből fedezhetjük fel az angol drámaírót.
Orosz plakátjai – azok grafikai terveivel együtt – hangsúlyos fejezetet kaptak a kiállításon belül. Számos színházi plakát alkotója: Médeia-plakátja az emberi gondolkodás labirintusába enged bepillantást. Kétségtelen, a legismertebb plakátja a világhírű Távárisi konyec, amely eredetileg adieu-t mondott volna a szovjet csapatoknak. (Lezsák Sándor költő hívta fel az alkotó figyelmét, hogy a „konyec filma” miatt az orosz vége szó közérthetőbb a nyolcvanas évek végi Magyarországon.) A plakát egy-egy példánya bekerült a New York-i MOMA és a londoni Tate Modern gyűjteményébe is. Az pedig a beszélgetőkönyvből tudható: a plakátot egy szentpétervári kurátor külön kérésére a 2010-es évkében számos oroszországi múzeumban – Jekatyerinburgban, Nyizsnij Novgorodban, Kazanyban, Uljanovszkban – is bemutatták, együtt az itt is megjelenő Zombi Lenin című könyvinstallációval. Utóbbin Vlagyimir Iljics alvajáróként támolyog elő a Lenin összes műveire rajzolt, vérpettyes lapokon. A legmegrázóbb plakát mindenesetre az In memoriam Albert Razin – az udmurt szociológus, filozófus, aktivista 2019-ben, 79 évesen gyújtotta fel magát az izsevszki parlament előtt, így tiltakozott az orosz nyelvtörvény ellen, amely a többségében kisebbségek lakta területeken is megtiltotta a helyi kisebbségi nyelvek kötelező oktatását. Orosz István plakátján kilenc kitépett nyelv van a falra szögezve, alattuk címkék: udmurt, manysi, komi, hanti, mari, mordvin, észt, finn, magyar. (Sajátságos, hogy a magyar politikusokat az orosz nyelvtörvény nem zavarja különösebben.)
A Vaszary Galéria emeleti részén számos Orosz István-főmű, rinocéroszrajz, tükör, tükörhengeres kép (tükrös anamorfózis) kapott helyett. Utoljára 2006-ban az Ernst Múzeumban járhattuk be Orosz tükörlabirintusát, amelynek rézkarcai Sebastian Brant műve, a Bolondok hajójának az illusztrációi. Az allegorikus, szatirikus vers azt beszéli el, az emberek miként élik hiábavalóságban az életüket, haladva az öröklét felé – Orosz életképeinek mindegyikében megláthatjuk a vanitas (hiábavalóság) motívumát, az emberi koponyát. Tükörhengeres képeihez – akárcsak a plakátjainál – tanácsot is mellékel, ha hasonló alkotásokon törnénk a fejünket. Animációi között látható a Kádár-kort kesernyésen összefoglaló Vigyázat, lépcső! is, az 1989-es alkotás épp olyan fajsúlyos, mint Jankovics Marcell Sisyphusa.
A tárlat megnyitója előtt Schein Gábor író úgy fogalmazott: „A szem mindig teóriák, előítéletek segítségével lát. A látás kihívására a képzelet felel, és amit kultúrának nevezünk, krízisek, stabilnak látszó, valójában instabil szemléletek folyamatosan mozgó viszonyrendszere. Orosz István metszetein az így felfogott kultúra alapviszonyaival szembesülünk. Miközben ez a nyughatatlanul kérdező művész, tudós és tanár nem tesz mást, csak kérdez, saját médiumára és annak történetére reflektál.” Jó kérdéseket kapunk a kiállításon, amelyek – talán – saját teóriáinkat, előítéleteinket is megkérdőjelezik.
Infó: „Az idő klaviatúrája” – Orosz István retrospektív kiállítása. Balatonfüred, Vaszary Galéria, 2025. június 22-ig. Kurátor: Török András. Török András: Az idő klaviatúrája – Orosz István színe és visszája. Vaszary Galéria, 2025.
