A magyar költészet talán legszebb metaforája Petőfitől származik: „Oh lassan szállj, és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet!” (Tündérálom). A szókép nemcsak gyönyörű, hanem pontos is: az ember személyes emlékei halálával elenyésznek, addig viszont másra sem vágyik jobban, mint szép élményekre, érzelmekre, amelyekkel vigasztalódhat akkor is, amikor elmúltak már az öröm percei.
A közösségeknek is van emlékezete – ezt a szülők, rokonok, ismerősök történetei, az iskola és a média alakítja. Demokratikus társadalmakban az egyéni, családi és a hivatalos emlékezet nem áll konfliktusban egymással. A diktatúrák azonban gyakran élnek a történelemhamisítás eszközével, a hivatalos emlékezetet az egyéninél magasabb rendűnek, az egyedül hitelesként feltüntetve.
Ez történt a Szovjetunióban is. A több családnak is „otthont” adó kommunálkában élő embert megvigasztalhatta, akár büszkévé is tehette az a tudat, hogy miközben sorba kellett állnia a közös tűzhelyre várva vagy a vécé előtt, a kikapcsolhatatlan rádió azt harsogta a fülébe, hogy ő egy olyan nagyhatalom polgára, melynek atomfegyvereitől retteg a világ, s amely elsőként küldött embert a világűrbe.
Ezt olvashatta az írott sajtóban is, amelyet jól jellemez a korabeli orosz vicc: a Pravdában (jelentése: igazság) nincsenek hírek (izvesztyija), az Izvesztyijában nincsen igazság. Miközben ezek az újságok a szovjet orvostudomány világraszóló eredményeit hirdették, másodlagosan felhasználva pedig élelmiszerek, például halak csomagolására szolgáltak, az egyszerű ember sorban állt a rosszul felszerelt poliklinikákon, a goromba és sokszor felkészületlen személyzet kezébe téve le egészségét és életét.
A propaganda és a valóság kiáltó ellentéte a szovjet mindennapok alapélménye volt. Közben az egyszerű embernek eszébe juthattak a Gulagra hurcolt rokonai is, akikről azóta sem hallott semmit. De csendben maradt, nem emlegette őket, nehogy a sorsukra jusson.
A Szovjetunió felbomlásának időszaka, a nyíltság, az átláthatóság, a glasznoszty korszaka végre elhozta magával az egyéni emlékek közös felidézésének igényét és lehetőségét.
Az emberek kiéheztek az igazság megismerésére. Ezt szolgálta a Memorial,
amely Szaharov akadémikus özvegyének, Jelena Bonnernek az ötlete alapján 1989-ben jött létre Gorbacsov külön engedélyével. Ez volt az első kormányzattól független, civil (NGO) szervezet orosz földön. Munkatársai fő feladatuknak az eltitkolt szovjet múlt, a Gulag feltárását tekintették, de foglalkoztak a német hadifogságba esett szovjet katonák és a náci megsemmisítő táborokba hurcolt orosz zsidók sorsával is. Hasonlóan fontos volt számukra a korabeli jogtalanságok feltárása, akkoriban például az azeriek kegyetlenkedései Hegyi Karabahban a helyi örmény lakossággal, később pedig – a csecsen háborúk idején – az észak-kaukázusi lakosság szenvedései.
A Memorial kezdetben állami támogatást élvezett, így hozzájutott az addig elzárt archívumokban őrzött adatokhoz a Gulag szigetvilág lakóiról, életükről, halálukról. Oral history kutatást is végeztek a munkatársak, óriási hanganyagot gyűjtöttek össze kényszertáborok túlélőinek és a holodomornak, az 1932/33-as ukrajnai genocídium tanúinak elbeszéléseiből. Ekkoriban Sztálin a terménybeadás kegyetlenül szigorú kikényszerítésével többmillió ember éhhalálát okozta Ukrajnában.
Jelcin elnökként támogatta a Memorialt, Putyin kezdetben békén hagyta. Közben az intézmény Moszkva középpontjába költözött, könyvtárát, adattárát, kiállító helyiségeit megnyitotta a közönség előtt. Számos kiadványuk is napvilágot látott, amelyekben tudósi pontossággal tárták fel a szovjet-orosz történelem addig homályban tartott eseményeit.
A 2010-es években megváltozott körülöttük a légkör. Putyin akkoriban kezdett egyre látványosabban törekedni a birodalomépítésre, ennek első lépése 2014-ben a Krím elfoglalása volt. Ekkor hangzott el a szájából ez a jogvégzett embertől különösen csengő mondat: „Oroszországnak spirituális joga van a Krímre”. Sztálint zseniális emberként kezdte emlegetni, akinek voltak, úgymond, hatalmas hibái, de összességében mégis az számít, hogy „megnyerte a második világháborút”. (A szövetségesek szerepe mind a szovjet időkben, mind manapság az emlékezetpolitika vakfoltján helyezkedik el.)
Az orosz hivatalos emlékezet narratívája összekapcsolta az ország cári és szovjet múltjának dicsőséges eseményeit – a Napóleont térdre kényszerítő Kutuzovtól a Hitlert legyőző Sztálinig. Ezt az utcán is látható-hallható szimbólumok is erősítik, a zászlók újra a forradalom előtti trikolor színeit idézik, de mellettük a szovjet himnusz jól ismert zenéje szól.
A sosemvolt dicsőséges múltnak ebbe a megkonstruálásába sehogy sem illett bele a józan szembenézés a múlt és a jelen bűneivel. A Memorial órái meg voltak számlálva. A kormányzati tévécsatornák műsoraikban rendszeresen rágalmazták, külföldi ügynökségként megbélyegezve óriási pénzbüntetéseket róttak ki rá, felbőszített huligánok szétverték az irodáját.
A kormányzattól függetlenül működő civil szervezetekre, az NGO-kra szabott törvény értelmében 2021. december 28-án az Orosz Föderáció Legfőbb Bírósága elrendelte a szervezet feloszlatását. A Memorial fellebbezett a döntés ellen – ezt a bíróság 2022. február 28-án, pár nappal Oroszország Ukrajna elleni támadásának megindítása után elutasította. A szervezet munkatársainak jó része külföldre menekült, ott próbálják folytatni értékmentő, értékőrző munkájukat. Putyin és köre megfojtotta a hiteles emlékezetet orosz földön, a haldokló életben tartói más országokba menekültek, ők működtetik például a Lettországban orosz és angol nyelven hitelesen tudósító Meduzát.
Oroszországban a tudósítások, tényfeltárások helyét átvette a központból irányított propaganda. De már nem a régi technológiával, a Pravda és az Izvesztyija újságpapíron közvetített hazugságaival. A szociális média a mesterséges intelligencia segítségével óriási tömegekhez jut el, nyelvi és országhatárokon keresztül. Így terjesztették a támadás előtt például az ukrajnai haláltáborokról szóló rémmeséket, amelyekben a helyi neonácik állítólag tisztavérű oroszokat gyilkolnak. Azóta betörtek ezekre a területekre – egy ilyent sem találtak. Az álhírgyártás, rágalmazás folyik tovább teljes erővel, ennek következménye, hogy az orosz közvélemény többsége még ma is helyesli Putyin rablóháborúját.
Három éve, 2022 márciusában az észak-ukrajnai Jahidne faluban a támadó orosz hadsereg katonái 300 helyi lakost, férfiakat, nőket, gyerekeket zártak be az iskola pincéjébe. Hetekig fogva tartották őket, jónéhány idős ember meghalt az elviselhetetlen körülmények között. Másokat az orosz katonák lőtték agyon. A Reuters képriportjából ismerte meg a világ a bestiális kegyetlenséggel megkínzott vagy megölt ukrán civilek történetét. Az orosz kormánymédia válasza: hazugság, színészekkel, díszletekkel megrendezett és felvett jelenetek.
Egyszer talán egy Putyin utáni érában a feltámasztott Memorial munkatársainak elmondhatják a jahidneiek is az igaz történetüket.
Ha megérik.
Ha megérjük.
A szerző nyelvész.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.