Pár évvel ezelőtt hangos volt a sajtó attól, hogy a tanárok túlterheltek, hogy nagyon keveset keresnek, holott ők nevelik a jövő generációját egy egyre elvadultabb és tekintélyét vesztett világban. Nagyon sokan, szinte az egész ország egyszerre mozdult meg és tüntetéseket, beszédeket, felvonulásokat tartottak az emberek. A szülők és a szimpatizánsok élőláncot alkottak, meleg teát, pogácsát vittek a demonstrálóknak. Egész szülői munkaközösségek mozdultak meg, hogy kiálljanak a legfontosabb kincsünket, a gyermekeinket nevelők mellett. Kockás ing, molinók, szolidalitás…
A tüntetések idején sokaknak szabadságot kellett kivenni, hogy meg tudják oldani a gyermekük felügyeletét, bízva abban, hogy van értelme, és így is segítjük egy nehéz ágazatban rekedt, szívvel-lélekkel dolgozni kívánó embereket. Mindent a pedagógusokért, ez volt a jelszó. Azt hiszem, nem kell mélyebben bemutatnom a jelenséget, hiszen mindenki tudta, miért állunk ki, vállalkozások kedvezményeket adtak a tanároknak és sokan élőben közvetítették az eseményeket.
Az eredmény ugyan váratott magára de megérkezett: az uniós forrásból biztosított béremelés hatására megtorpant a pedagóguspályáról történő elvándorlás, ez mindenképpen jó hír.
Mi, szülők örülünk ennek, a sok figyelem, ami a tanárokra irányult, meghozta gyümölcsét és úgy érezhetjük, hogy tettünk valamit. De sajnos sokan vannak ebben az országban – és úgy érzem, a következő eset nem egyedi –, akik elárulva érzik magukat.
Hogy miért? Mert amikor probléma, nehézség, vagy csak egy egy átbeszélni való dolog van, akkor nem fordulhatunk sehova. Visszapattanunk a rendszer apró kis bürokratikus, bugyros falairól.
Az eset a következő: képzeljünk el egy egyszerű, a fővárosban lévő, állami általános iskolát, sok-sok gyerekkel, elhivatott osztályfőnökkel és tanárokkal. A csoport vegyes, ahol folyamatosan vannak megoldandó feladatok és olyan élethelyzetek, ahol arra az empátiára szükség van, amit mi szülők, és bizony a gyerekek is, beletettünk, amikor arra volt szükség. Irgalmatlan sok házi feladat, számonkérés és öncélú frontális, szinte diktatórikus oktatás, ok nélküli kivételezés és szóbeli bántalmazás. Ismerős ez valakinek? Van-e olyan szülő, aki ezt nem élte meg, hogy az a csöpp gyerek nem érzi jól magát, bajban van, vagy csak igazságtalannak érzi ami vele történik?
Van iskola, ahol olyan sok leckét adnak fel, így ösztönözve a gyereket arra, hogy jól tanuljon, hogy sokszor este nyolckor is együtt görnyed a szülővel a mese helyett. Olyan eset is előfordul, ahol a másnapra szükséges házi feladatot még a kiadásának a napján, a napköziben az órák után már osztályozzák is kiseggyessel, ami ha összegyűlik, bekerül a naplóba.
Csak büntetés van, dicséret vagy jutalmazás nincs, vagy csak elvétve. Így készítik fel az életre, fölösleges stresszel és félelemmel fenyítve.
Hazajön a kisiskolás és hetek múlva elmondja, hogy ez neki nem tetszik, szerinte ez nem igazságos. És a szülő csak ekkor szembesül az esettel. Minden jóindulatát összeszedve megpróbál beszélni a tanárokkal, hogy ez hogy is van, miért van rá szükség, azonnal visszapattan. Így van és kész. Ezzel talán nem is lenne akkorra baj (ha nem nézzük, hogy ez jogsértés) de a különórákra sincsenek tekintettel, sőt a gyerek ritmusára és képességeire sem.
Minden gyermek más, mint ahogy minden felnőtt is. Valakinek kell egy kis szusszanás a következő megmérettetés előtt, valaki azonnal bele tudja vetni magát az újabb feladatokba, valaki meg először zongorázna, úszna, focizna és aztán írná meg a leckét. De ebben az esetben nem mindig lehet dűlőre jutni a tanárokkal. Ilyenkor vagy hagyja az ember és megpróbálja elmagyarázni a gyermeknek, hogy ez miért van, és hagyja és tűrjön, vagy tesz valamit. Felbattyog az igazgatóhoz és megkérdezi, hogy ez hogy is történik az osztályban, vagy miért találták ki a tanárok. Az igazgató épp mérges és ki van akadva, hogy sok gyerek felvételizik a gimnáziumba, így neki nem lesz munkája, és nem túl szép szavak kíséretében elzavarja az érdeklődő szülőt. Ha a szülő tovább megy, küld egy levelet az iskola fenntartójának, minden adattal alátámasztva és vázolván a problémát, hátha ott választ kap. De a fenntartó visszadobja, hogy nem tudta beazonosítani az esetet és lezárja az ügyet, mindennemű magyarázat nélkül. Ugyanebben az időpillanatban az igazgató behívatja a szülőt, és ismerteti a levél pontos tartalmával (amit a fenntartó szerint nem küldött meg) és kioktató stílusban ismét elhorja a szülőt a sárga földig.
A gyermeknek közben az osztályban sírnak a tanárok, hogy miatta nem fognak tudni tovább dolgozni, mert a szül bepanaszolta őket, holott csak kérdéseket tett fel, de senki nem válaszolt neki. Nyilván otthon is érzi a feszültséget és az osztályban is tapintható a nehéz légkör. Nem nem ezt akarta a szülő és most már tényleg hagyja az egészet, mert nem ér annyit… De a gyermekünkben ott vagyunk mi, ott van a kis lélek és tudás, ők érzik, hogy mi zajlik körülöttük, és nem hülyék, csak gyerekek. A gyermek ír egy fogalmazást erről a helyzetről, hogy mi bántja őt és szüleit, nincs benne csúnya szó és trágár bántás, csak leírja a véleményét amiért igazgatói intőt kap és behivatják a szülőt, kilátásba helyezvén egy kirúgást… Kérdések és egy őszinte vélemény miatt.
A történet lehetne fiktív is, de sajnos sok a felismerhető mozzanat, a megtörtént eseményeken alapuló cselekménysor.
Itt tartunk még mindig, hogy legyél jó, ne legyen véleményed, ne gondolkozz, ne kérdezz és nem kerülsz bajba.
Kérdem én, ez vajon a megfelelő viselkedésminta, amit át szeretnénk adni a jövő nemzedékének, a saját gyermekeinknek? A csöndet, a tűrést és a teljes megalkuvást?
Félreértés ne essék, nem forradalomra buzdítom a 10 éves diákokat, csak arra buzdítom inkább a szülőket és a tanárokat, hogy vessük le a régmúlt béklyóit és ne jól nevelt, csupán csak engedelmes, hanem igazán gondolkodó, bátor és problémamegoldó gyermekeket neveljünk, akik jobbá teszik majd a világunkat.
Hogy mit ért el az a szülő, aki tovább ment és nem hagyta magát? Semmit?! Változott valami az osztályban? Nem. Javítottak a helyzeten? Nem. De egy este odament hozzá a gyermeke és azt mondta: „Anya én büszke vagyok rád, hogy megmutattad az igazgatónak, hogy milyen erős nő vagy és, hogy kiálltál értem.” Ilyenkor mit ért el a szülő? Mindent, amit csak lehet, példát mutatott és nem hagyta cserben a legfontosabb embert, aki igazán számíthat rá.
