A hisztéria legalább olyan nagy akadály a normális és élhető Magyarország eléréséhez, mint a hisztériát keltő és fenntartó politikai vezetés. Muri Enikő kapcsán jut ez most eszembe, vele történt meg ugyanis, hogy részt vett Orbán évértékelőjén, majd a miniszterelnökkel közös szelfit posztolt ki a közösségi oldalára. Ami után nem kevés trágár üzenetet kapott. Erre reagálva Lengyel Tamás írt nyílt levelet az énekesnőnek, amelyben arra kérte, ne hibáztassa ezért az embereket; azért van ilyen szintén a közbeszéd, mert az általuk tisztelt politikusok ezt a mintát közvetítik. Majd ő is átnyújtott egy csokrot abból, ami az ő üzenőfalán jelenik meg. De nem kell ahhoz híres embernek lenni, hogy megtapasztaljuk a társadalom mélyén forrongó frusztrációt, amelynek epés cseppjeiből egy-egy jóval szelídebb bejegyzésre is fröccsenek bőven a mi civil életünkben. Épp elég ürügynek az, hogy a kommentelő nem ért egyet az ott hangoztatott nézetekkel.
A minták erejét nem szeretném alábecsülni, ugyanakkor a felelősséget sem szeretném eltolni magunkról. Mert miközben mindannyiunk mélyén ott dolgozik az igény egy értékelvűbb, higgadtabb közélet (egyáltalán: élet) iránt, azzal máris tehetünk valamit ennek érdekében, hogy a saját indulatainkat megpróbáljuk megzabolázni. Még akkor is – sőt, főleg akkor –, ha a vezető réteg pont ezekre az indulatokra épít, ezt használja kötőanyag gyanánt, hogy összetartsa saját táborát. A változás sosem fog elkezdődni, ha folyton a másikra várunk: ha majd ő szelídebb lesz, akkor én is teszek engedményeket. Ez többnyire az élethosszig tartó harcok és küzdelmek biztos receptje, amely lassan mindkét oldalt felzabálja. Nem vagyok oda a Fideszért, szerény véleményem szerint felfoghatatlan károkat okoztak életünk minden területén, de sosem engedném meg magamnak, hogy emiatt bármelyik Fidesz-szimpatizánst megalázzam vagy sértegessem. Hiszen a szabadságunk mércéje – és ezt jó lenne nem elfelejteni az össznemzeti fröcsögés közben – mindig az lesz, hogy mennyit vagyok hajlandó tenni nem pusztán a más vélemények elviseléséért vagy megtűréséért, hanem azért is, hogy legyen lehetősége elmondani. Persze jó lenne, ha ezt minél civilizáltabban tenné.
A demokratikus társadalmi berendezkedések közhelye ez, s ezt a berendezkedést mindenfajta hisztéria csak gyengíti. Ráadásul ebben nincs baráti vagy ellenséges, jobb vagy bal, csak a puszta őrület. Higgyék el, már azzal is sokat nyerne a vágyott jobb életünk, ha egyszer-kétszer megállnánk sértegetés nélkül. Aztán valahogy megszoknánk, és megint ez lehetne a norma. És ha tényleg szerencsénk van, akkor a politikusok is meghallják majd ezt az igényt, hiszen jól tudjuk, hogy létérdekük az igazodás. Ha a túlnyomó többség megveti és nem díjazza a másikat lenyomni és nem meggyőzni akaró beszédet, akkor előbb vagy utóbb a politikának is így kell majd megszólalnia.
Tudom, hogy ez egyelőre vágyálom, és ahogy látjuk, a világ sem a másik tisztelete felé megy. De ez még nem ment fel minket, hétköznapi acsarkodókat.