Transzjogi aktivistaként korábban egy videóban már elmondtam a véleményem az eseményről, de most újra aktuális erről beszélni. Orbán Viktor arra célozgat, hogy nem kell idén, sőt egyáltalán vesződni a Budapest Pride megrendezésével, Gulyás Gergely zárt térben tudja csak elképzelni a felvonulást – hogyan tud ott felvonulni ott 35 000 ember, nem tudom –, aztán Lázár János és Szentkirályi Alexandra is megszólalt az ügyben. Mindenki arra hivatkozik, hogy a gyermekvédelmet kell szem előtt tartani az ilyen felvonulásokkal kapcsolatban is. Tényleg őszintén sajnálom azokat a gyerekek, akiket lelki fejlődésünkben az eddigi huszonkilenc alkalom esetleg megérintett, hátráltatott. Vajon hányan lehetnek ők? Gyanítom, azok a gyerekek, akikről viszont már kiderült, hogy egyházi személyek molesztálták, vagy gyermekotthonok rohadó, pusztuló falai között estek áldozatul pedofil bűncselekményeknek, vagy Kaleta laptopján bukkannak fel a fényképeik, sokkal többen vannak.
Miről szól ez az egész most? Természetesen nem a gyerekvédelemről, ez csak egy hamis álcaháló, amelyet a kormányzat már 2021-ben elkezdett felhúzni a társadalom orra elé, amikor „nemváltó óvodásokkal” és „transzvesztita drag queen-ekkel” riogattak. (Jelentkezzen, aki látott iskolában ilyen embereket előadást tartani bármiről!) Közeledik a választás, és ez az üzenet egyszer már bejött 2022-ben attól függetlenül, hogy civil szervezetek az utolsó pillanatban még „érvénytelenre” tudták menteni a népszavazást. Most újra ezzel próbálkozik a kormány, és mivel a felmérések szerint – és valljuk be a közbeszédből következően is – a szélsőjobboldali Mi Hazánk erősödni látszik, a kormánypárt két célzott üzenetet fogalmazott meg a vélhetően a Fideszt nem elég radikálisnak gondoló szavazók felé: Pride betiltása, készpénz használat támogatása. Újra a politika össztüzébe került egy kisebbségi társadalmi csoport úgy, hogy továbbra is reggelente a Fidesz/KDNP soraiban ülő rengeteg meleg politikus borotválkozás közben a tükörbe tud nézni, maximum a remegő keze megvágja az arcát, de amikor arra gondol, hogy ő a „bátor ötvenhatodik” a százharmincháromból, a megszáradt vér már nem zavarja, érzi, meg fogja tudni nyomni a szavazógombot a parlament termében. Bizonyára a gyomruk sem fordul meg, és nem kell kirohanniuk a parlament mellékhelyiségébe, ahol amúgy kicsi az esélye, hogy képviselőnőként egy transznemű nőbe botlanának.
Nagyon sok olyan kommentet és véleményt olvastam az elmúlt években, hogy a konzervatív szavazóknak alapvetően nincsen bajuk sem a melegekkel sem a transzokkal csak „csinálják a négy fal között!”. Pontosan ezt az igényt szolgálja ki most a hatalom a tervek szerint. (A Tisza meg egyelőre úgy hallgat, mint az a bizonyos a fűben!) A Fidesz mindig azt mondta, hogy ez egy szabad ország, itt mindenki úgy él ahogy akar, csak tartsa be a törvényeket. Rendben, én jogkövető, adófizető állampolgárként betartom a törvényeket, de amikor a két kormánypárti állítás szembe megy egymással, akkor csak pislogok. Valahogy az én értelmezésemben a „mindenki úgy él ahogy szeretne” mondásba nem fér bele az, hogy megmondja nekem az állam, milyen nemmel és névvel kell élnem, és a szabad gyülekezési jogomat csak úgy gyakorolhatom, ahogy ő jónak tartja. Ha korlátozásokat építenek a szabad élet köré, akkor az már nem lesz sosem szabad. Akik azt támogatják, hogy az LMBTQ közösség tagjai maradjanak a négy fal között, és ott éljék meg szexuális vágyaikat és nemi identitásukat, már nem állnak messze attól a lépéstől, hogy akkor inkább építsünk nekik egy külön helyet, egy tábort, amit kerítsünk körbe szögesdróttal, úgyis marad némi anyag még a rákosrendezői „dicsőséges” Deutsch Tamás-féle beléptető kapus rendezők romjai között. Ja, hogy ilyen már volt a történelemben? Igen, még száz év sem telt el, de úgy látszik, máris el tetszettek felejteni. Nem lett jó vége!
A korrektség kedvéért arról is beszélnem kell, hogy igen, megértem azokat, akiket idegesítettek a szadomazo álarcos felvonuló tüntetők, a hangos zene a kamionokról, a sokszor megbotránkoztatónak is minősíthető kinézet. Ez egy dologról szól: a társadalmi toleranciáról. Nincsenek mindennap ilyen felvonulások, és azt is tudomásul kellene vennie a magyar társadalomnak, hogy ezek az emberek a hétköznapokban is melegek, transzneműek, stb… Hogy egyesek ezt az egy napot, és azon az egy napon a 35 000 emberből pár százaléknyi esetleg megbotránkoztató fellépését provokációnak tartják, nagyon szubjektív, de én meg tudom érteni. Én, mint érintett és aktivista nehezen tudom ezt magamban szétválasztani. Az 1969-es eseménynek semmilyen karneváli és polgárpukkasztási célzata nem volt! Ott valóban a homofób jogrendszer ellen tüntettek a közösség tagjai. Úgy gondolom, hogy egy idő után az eredeti eseménynek a célja más hangsúlyokkal is keveredett, amineknek már nem biztos, hogy ott lenne a helyük! A közösségi egybetartozás tudat erősítése, a polgárpukkasztás, a „nesztek most megmutatjuk, hogy ezt is el kell fogadnotok” mentalitás engem megrémiszt, és nagyon távol áll tőlem. Úgy gondolom, hogy ha mindenki úgy vonulna fel, ahogy bármilyen más hétköznapon megy ki az utcára, és éli egyébként a megszokott életét, talán ilyen támadási felületet sem adhatott volna a közösség. Áldozathibáztatás! Kiáltanak fel sokan a közösségből és már ki is rekesztenek maguk közül azok, akik pont a Pride alkalmával tüntetnek a társadalmi elfogadásért és kirekesztés ellen. Azt sem értettem soha, hogyan kerülnek a Budapest Pride-ra a pinkwashing cégek és politikusok, akik pénzért vesznek helyet, kamiont, megszólalási lehetőségeket az eseményen. Vajon idén hány cég lesz már, akik kiállnak és beszélnek azok után, hogy a céges politikájukból amerikai mintára kivették a DEI (sokszínűségi, egyenlőségi, befogadási) irányelveket? Lesznek vajon annyira pofátlanok, hogy azért megjelennek? Nem nehéz elképzelni, hogy lesznek. Amikor tudatosan extrém megjelenésű emberek vonulnak az utcán és persze a média is ezeket az eseteket kapja fel, akkor ezek után nagyon nehéz arról beszélni nekem, aktivistának, hogy a transzneműek nem pávatollal a seggükben, kamionon tangában vonagló emberek! Lehet, hogy a résztvevőknek és a szervezőknek ez teljesen egyértelmű, de a kívülálló szemszögéből már nem biztos, hogy az. Jó lenne végre, ha meghatározná a célját a Budapest Pride! Ez a felvonulás véleményem szerint nem lehet egyszerre karnevál, polgárpukkasztás, „mutassunk meg magunkat”, „tartozzunk össze közösségként”, „beszéljünk komolyan az évek alatt elvesztett jogainkról” esemény. Nekem ez nagyjából olyan, mintha komoly polgárjogi vagy büntetőjogi perekről egy cirkuszban, vagy házibuliban alkoholmámorban próbálnánk beszélni. Összekeveredtek a célok, ami végül oda vezetett, hogy mindegyik elvesztette a komoly üzenetét és így csökken a lehetősége, hogy valóságos társadalmi párbeszéd induljon a kérdésről. Úgy gondolom, ez az esemény ilyen formában semmilyen módon nem segíti a közösség társadalmi elfogadottságának az erősítését. Arra viszont nagy esélyt látok idén, hogy az „ellenzéki” szavazók nagy számban állnak majd a Pride mellé, és akár kinőhet ebből egy elég jelentős ellenzéki tüntetés is, amely már éjfélkor nem is a Pride-ról fog szólni!
Összefoglalva, azt gondolom, hogy egy nagyon összetett helyzettel állunk szemben. Olyan társadalmi téma keveredett a politikába, amely ott semmilyen keresnivalója nincsen. A gyerekeket ez az esemény soha nem zavarta meg, és ezentúl sem fogja. A tiltással fenyegetés a szélsőjobboldali szavazók Fideszhez történő vissza- és áttereléséről szól. Ugyanakkor itt sem minden fekete-fehér, a közösségnek és a szervezőknek is lenne mit átgondolni az eseménnyel kapcsolatban.
