– Mikor lépett be az életébe a digitális világ?
– Ez nagyon régi történet. Nyolcéves voltam, amikor a ’80-as évek elején a nagyszüleimtől kaptam egy Commodore 64 személyi számítógépet. A barátaimmal játszottunk rajta, de felfedeztem, hogy egy kóddal lehet benne grafikát programozni. Ezen felbuzdulva el is kezdtem a programokat átírni, és egyszer csak rájöttem, hogyha megváltoztatok bizonyos paramétereket, akkor nagyon fura, szürreális képek alakulnak ki a tévében. Innentől kezdve érdekelni kezdett, hol születik meg a kép: a számítógépben, az én fejemben vagy valahol teljesen máshol? Valószínűleg innen ered a technológia és művészet iránti elhivatottságom.
– Mióta ötvözi a számítógépes vizualitást a művészettel?
– Már húsz éve, csak akkor ugye még nem mesterséges intelligenciával, hanem programkóddal írtam vizuális kompozíciókat. Például az emberi és a gépi memóriát állítottam párhuzamba, ebből született a Failed Memories című képsorozatom, amelyben ha egy személynek a felejtés által törlődtek az emlékei, akkor pixelessé vált az arca. Közben kísérleteztem sok mindennel, virtuális és kiterjesztett valósággal, dolgoztam háromdimenziós szoftverekkel, foglalkoztam robotikával és interakció-dizájnnal, és érdekel mindenféle számítógépes szimuláció. Aztán egyszer csak elérkeztem a mesterséges intelligenciához.
– Mi az alkotói módszere?
– Én úgy dolgozom, hogy elkezdek kísérletezni egy technológiával, és akkor nagyjából látom, hogy be tudom-e építeni a gyakorlatomba. 2022-ben az MI-vel kapcsolatban azt éreztem, hogy még nem tart a megfelelő szinten, nem olyan izgalmas, de aztán abban az évben egy ismerősöm posztolt egy képet, amiről tizennyolc év tapasztalat után sem tudtam megállapítani, hogy az mivel készült. Meg is kérdeztem tőle, mire mondta, hogy mesterséges intelligenciával, és akkor elkapott valami furcsa eufória. A képen a pixelek, a színek, a mélységek, a struktúrák egészen másak voltak, mint amit addig tapasztaltam. Akkor éreztem, hogy ezt a technológiát ki kell próbálnom.
– Hogyan fogott neki az alkotásnak?
– Eleinte abszolút játéknak tekintettem. Nem tudtam eldönteni, hogy képes vagyok-e ezzel a technológiával képeket létrehozni, vagy sem. Aztán az utam során két fontos mérföldkőhöz érkeztem. Az egyik a Washington Post napilap 2022. novemberi címlapjának a megtervezése volt, amikor Donald Trump arcképét rekonstruáltam (alkotását a Creative Review angol szaklap beválogatta a 2022-ben megjelent tíz legjobb borító közé – a szerk.), illetve amikor ugyanebben az évben a Ludwig Múzeum Kisebb világok című kiállítására a feleségemmel, Baktay Anna-Rékával csináltunk egy installációt, melynek belsejébe belekomponáltam mesterséges intelligenciával készült videókat. Ez a két esemény jelentette az áttörést, amikor azt gondoltam, hogy művészként tudatosan elkezdtem használni az MI-t.
Legutoljára pedig Geszti Péter nagyszabású, a Puskás Arénában rendezett Geszti Sixty Show koncertjéhez terveztem vizuált.
Közel nyolc hónapon át dolgoztunk az énekessel szorosan együttműködve, és minden elhangzott számához kialakítottunk egy karakteres világot az MI segítségével. Így született meg a két és fél órás anyag. Az egyik számnál például Geszti híres filmes karakterekké alakul, de előtte még David Bowie-ként nyújtózkodik végig a méretes kijelzőn.
– Hogy készülnek a művei? Szöveges utasításokat, vagyis promptokat küld a programnak, ami azok alapján létrehozza a képeket?
– Kezdetben így csináltam, mert lekötött, hogy szöveggel lehet képeket alakítani, hisz az önmagában izgalmas folyamat, hogy meg kell fogalmazni, amit a kész alkotáson látni szeretnék. De aztán rájöttem, hogy ez kicsit távol áll az alkotói folyamattól. Azt akartam elérni, hogy az eredmény, ami az MI által létrejön, az enyém legyen, vagyis tükrözze azt, amit alkotóként létre akarok hozni: a stílusomat, színeimet és a képi struktúráimat. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy ezeknek a képalkotó, generatív mesterséges intelligenciáknak a jelentős részét nem azért tervezték, hogy azokat művészek használják alkotásra, hanem hogy szolgáltatást nyújtsanak. Ezért is születnek hasonló vizuális eredmények, én viszont ki akarom használni az algoritmusban rejlő lehetőségeket. Manapság a saját képeinket is feltölthetjük az MI-be, és azokat tovább alakíthatjuk. Idővel aztán megleltem a saját nyelvem, és az emberek már felismerik a munkáimat.
– De gondolom, a program nem mindig azt „dobja” ki, amit parancsként megadott.
– Nagyon sok a váratlan eredmény. Az utam elején többször úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki karácsonykor már látja a fa alatt az ajándékdobozok körvonalait, de még nem tudja, mit rejtenek. És alig várja, hogy kibonthassa őket.
– Mi a különlegessége az alkotói világának, amit az Instagram-oldalán több mint 800 ezren követnek?
– Én úgy tekintek az Instagram-oldalamra, mint vizuális naplóra. Ha egy gondolat foglalkoztat, akkor megpróbálom azt formába önteni a saját, szürreális, meseszerű stílusomban. Mintha a valóság mellett teremtenék egy párhuzamos világot, ahol a figurák jobban megtalálják egymást, mint a hétköznapi életben, nyomás alatt. Ezt a helyet Szauder Landnak neveztem el.
– Az interneten számos művész kritizálja az MI által létrehozott műveket, mivel azok nem természetes úton, ceruzával vagy ecsettel készültek, és mert érződik rajtuk a műviség. Erről mi a véleménye?
– Az MI is csak egy technológia. Ha visszamegyünk az időben, akkor már az 1830-as években megjelenik a dagerrotípia, a fotózás őse. A festőművészek akkor azt gondolhatták, hogy a művészet ezen a ponton véget ért. Aztán rájöttek, hogy a fotózás mégsem olyan rossz dolog, hiszen a megörökített fényképeket a műtermeikbe vihetik, és megfesthetik. De hasonló volt a helyzet az 1990-es években a képalkotó szoftverek megjelenésével is. Akkoriban az alkalmazott grafikusok, akik kézzel rakták össze a képeiket, azt mondták, a szakmájuknak annyi, hiszen majd számítógépen fognak mindent megalkotni. Aztán rájöttek, hogy ez is eszköz, amit ha megtanulnak használni, sok időt tudnak spórolni. Az MI is csak egy instrumentum, amit helyén kell tudni kezelni. Ha jó kezekbe kerül, nagy eredményeket lehet vele elérni. Ettől még nem fognak csődbe menni a klasszikus grafikusok, ám át kell gondolniuk, hogyan tudják az MI-t használni a saját alkotói folyamatukban.
– Az alkotás mellett oktat is, nemrég kinevezték a MOME Digitális Környezet és Média Tudásközpont vezetőjévé, de a modellváltás ellen tüntető hallgatók több más, újonnan kinevezett vezető mellett az ön személyét is kifogásolták. Hogyan viszonyul ehhez a helyzethez?
– A negyedik szemesztert kezdem oktatóként a MOME-n, a diákjaimtól eddig pozitív visszajelzéseket kaptam. Bízom abban, hogy ez vezetőként sem lesz másként.
– A nemzetközi művészeti életben elismert alkotóként milyen készségeket, tudást vagy víziót szeretne átadni a MOME hallgatóinak?
– Két alapvető kérdés foglalkoztat. Az egyik, hogy miként tud egy alkotó – különösen aki technológiával dolgozik – fennmaradni a saját pályáján. Az elmúlt húsz évben én magam is ezzel küzdöttem, és ezen tapasztalatokat szeretném egy módszertanba foglalni. A másik kérdés, hogy miként vonjuk be a technológiát az alkotói folyamatba, illetve ezt hogyan vizsgáljuk kritikusan. Mindez azért fontos, mert a technológia rohamtempóban fejlődik, és mégis ki kell dolgoznunk, hogyan adaptálhatjuk azt egy művészeti egyetem szakmai programjába.
Névjegy
Szauder Dávid nemzetközileg elismert médiaművész, innovatív alkotásait olyan rangos intézményekben mutatták be, mint a párizsi Pompidou Központ, a budapesti Ludwig Múzeum és a milánói Leonardo Múzeum. Alkotói tevékenységét jelentős művészeti fesztiválok és múzeumok ismerték el, munkái bekerültek a linzi Ars Electronica Fesztivál és a budapesti Fény Művészeti Múzeum gyűjteményébe. Munkássága és kortárs művészeti meglátásai az Oxford University Press által közzétett, Themes of Contemporary Art című akadémiai kiadványban is megjelentek, tovább erősítve befolyását és vezető szerepét a művészet és oktatás területén.
