Történetek legmelegebb nyarunkról

2024-ben több héten át elviselhetetlen hőség nehezítette az emberek életét Magyarországon is. Egy-egy kisebb átmeneti enyhülés után a Nap mindig új erőre kapott. Házunk teraszán is napokon át 36 fokot mutatott a hőmérő. Napimádóként egy hirtelen mutatkozó betegség miatt közvetlenül kerülnöm kellett a nap sugarait, így „csak” az általuk előidézett felmelegedés hatásait kellett kivédenem.

A kezelőorvosom ugyan nem tiltotta, hogy elmenjünk nyaralni, de előírta a kötelező dresszkódot, a hosszú ujjú szellős ing és a nagy karimájú kalap viselését. De azt is csak árnyékos helyen! „Keressenek olyan hoteleket, javasolta, amelyek rendelkeznek épületen belüli medencékkel!” Megköszöntem a tanácsait, de biztos voltam abban, hogy napimádóként nyáron ez számunkra nem elfogadható. Persze a javasolt szerelést így is beszereztük, mert biztosak voltunk abban, hogy adódik majd olyan helyzet, ami miatt akkor is ki kell mozdulni a házból, ha hétrét süt a nap. Adódtak is, mert például akkor is perzseltek a Nap sugarai, amikor a „naptiltó” orvoshoz kellett utazni a fővárosba, kontrollra.

A vonaton igen, de a telt-házasnak mondható betegfelvételi részlegen nem működött a klíma. Érkezésemkor a betegek a nyitott ablakok előtt várakoztak sorszámaikkal. Idegesen kiabáltak a betegfelvevőkkel, hogy gyorsabban haladjanak a regisztrációval. Arra gondoltam, meg kellene szólalni, hogy türelem emberek. Elmondani, amit mások is elmondhatnának. Hogy a betegfelvevők nem tehetnek arról, hogy a sorszámaikat szorongatók között olyanok is vannak, akik már velük is meg akarják beszélni jelenlétük okát. Ahogy arról sem, hogy sokan a TAJ-kártyájukat is csak kérésre kotorásszák elő a táskájukból. Nem szólaltam meg, volt már konfliktusom éppen elég az ilyen, vagy hasonló szituációkban.

Húsz perc várakozás után sorra kerültem én is. A betegfelvevő közölte, hogy a főorvos asszony még nem érkezett meg, várjak türelemmel a második emeleten. A 209-es számmal ellátott betegvizsgáló előtt kb. tízen, vagy tizenketten lehettek, vegyesen férfiak és nők. A második emeleti folyosón talán működött a klíma, de nem volt érzékelhető. Magukat legyezgető, viszonylag hangosan beszélgető hölgyek mellett volt egy szabad hely, leültem. A többi betegvizsgáló előtt is sokan várakoztak. Talán még a tőlünk távolabbra ülők is halhatták miről társalognak a hölgyek. A rendelés során a nevük is ismerté vált. Beszélgetésük központi témája a hőség volt, és hogy a hőséget kinek milyen körülmények, szomszédok között kell kibírnia. A két hölgy bebizonyította, hogy humorral, meg egy kicsike kreativitással még a legrosszabb is elviselhető.

Éppen akkor ültem le az izzadságot csak fokozó, két nő melletti üres műanyag székre, amikor a fehér pöttyös selyemruhába öltözött, hatvanas évei közepén járó Bodolai Jánosné, azt kérdezte a hatvanas éveinek elején járó, fehér répanadrágot és zöld szellős anyagból készült felső ruházatot viselő Gabnai Tibornétól:

„Maguk hogy bírják, mert mi már nagyon nehezen? Az uram vett ugyan egy nagyobb méretű dézsát, mert minket nem hívott meg a Schmidt Mária, ahogy ezt tette Viktor esetében, a lánya üdülőjébe az Adriára, de a magyar adófizetők pénzén is meggazdagodó oligarchák közül sem invitált bennünket egyik sem a többcsillagos hajójára, mert ilyen megtiszteltetésben csak a Petikének és a családjának van része. Szóval a kádat kitettük az erkélyre, megtöltöttük vízzel, s időnként megmártózunk. Nekünk ez a nyaralás. Ha meg már nagyon posványosnak látszik, akkor elhasználjuk a WC öblítésére. Hát a víz is drága, ahogy ebben az országban minden. Ha kifogy, akkor újra megtöltjük. Az erkély fölött meg van egy kinyitható árnyékolónk. Bár szerencsére nem tartozunk a hárommillió lakhatási szegénységgel küzdő magyar közé, klímára, főképpen annak működtetésére azonban nem futja. És maguk, hogy bírják?” – kérdezte ismételten, de olyan hangnemben, mintha nem ő akadályozta volna meg, hogy Gabnainé válaszolhasson.

„Mi is nehezen” – vágta rá gyorsan Gabnainé. Majd láthatóan nagy levegőt vett, hogy megszakítás nélkül folytathassa. Így szinte nagymonológra sikerült a válasza. „Nálunk van klíma, amit nappal időnként bekapcsolunk. Folyamatosan nem tudjuk működtetni, nemcsak azért, hogy ne nagyon lépjük túl a szokásos árammennyiséget, hanem azért sem mert allergiásak vagyunk rá, főleg az uram. Naplemente után kiszellőztetünk, de éjszakára nem tudjuk nyitva hagyni az ablakokat. Tudja, mi egy hétemeletes panelépület kétszobás lakásában élünk; aki lakott már ilyen típusú épületben az tudja, hogy olyan az, mintha kommunában élne, tisztában vagyunk a szomszédok életritmusával. Tudjuk, hogy ki mikor ébred, mikor tér nyugovóra, mikor bujálkodik, mikor tisztálkodik, és mikor végzi el altesti szükségleteit, mit néz a televízióban, mit hallgat rádióban.”

Bodolainé már közbevágott volna, de reménytelenek tűnt a helyzete. Ekkor megcsörrent Gabnainé telefonja. Elővette a táskájából, ránézett a kijelzőre és kikapcsolta. És mintha semmi sem történt volna, folytatta: „És akkor a gyakran adódó extrém helyzetekről ne is beszéljek, amit a lakók közül állít elő valaki, vagy valakik. Időnként részesei lehetünk a szemközti épületben lakók életritmusának is. Ebben a nagy melegben esténként sok helyen nyitott ablakok mellett, kivilágított szobákban élik az életüket. Tegnap este is látom, hogy az uram a határőrségnél használt távcsövével, tudja onnét ment nyugdíjba, pásztázza a szemközti ház egyik lakásának az ablakát, no, nem kíváncsiságból, csak úgy megszokásból. Gyere, csak ide, Terka, kiabált be a konyhába, és, jókat kuncogva átadta nekem a kukkert. Hát mit látok? Egy fiatal férfi és nő áll a szoba közepén egy ventilátor előtt, anyaszült meztelenül…”

A mondatot már nem tudta befejezni, mert Bodolainé nem bírta tovább, közbevágott: „Ne is mondja, nem is kell ahhoz panelben lakni, hogy időnként elviselhetetlen legyen a lakóközösség. Mi téglából épített háromemeletes társasházban élünk, de hát ott sem lehet kiszűrni a szomszédoktól jövő zajokat és az extrém helyzeteket sem lehet megúszni. Tudja hányszor hallottuk ezen a nyáron Bayer Friderika örökzöld slágerét? Megszámlálhatatlanul! Nem azért mert az a kedvencünk, hanem azért, mert az alattunk lakó kétgyerekes fiatalasszony úgy döntött, hogy nyitott ablakok mellett elindítja az ott lakók zenei nevelését. Ha már ennyire frusztrálja a lakókat is a hőség, oldani kéne egy kis zenével, gondolhatta. Minden este megszólalt Friderika, és végtelenített formában hallgathattuk, hogy, »kinek mondjam el vétkeimet, a megbocsájtást kitől kérjem, nincs hűség, nincs szerelem, nincs simogató kéz nekem«. Szegény fiatalasszonyt otthagyta az ura. Már attól féltünk, hogy ettől a drámai hangvételű számtól depressziós lesz, és valami kárt tesz magában.”

„Ó, nekünk is volt zenei nevelésben részünk”, replikázta Gabnainé, de nem tudta folytatni, mert kinyílt a vizsgáló ajtaja és az asszisztens beszólította, jöjjön, megérkezett a főorvos asszony. Ekkor én is felpattantam a székemről, el akartam kerülni, hogy Bodolainé velem folytassa a befejezetlennek tűnő társalgást. Egy órás várakozás után sorra kerültem. Amikor kiléptem a vizsgálóból, láttam, hogy a két hölgy kissé távolabb társalog tovább.