A Valentin-nap elsősorban a szerelmesek ünnepnapja, amit az utóbbi években igyekeznek a barátokra is kiterjeszteni, talán üzleti, talán humános okokból, és én sem tartom ördögtől való elképzelésnek, hogy a barátok is megemlékezhessenek ilyenkor egymásról, az egymáshoz fűződő kapcsolatukról, egy-egy kedves üzenettel, apró meglepetéssel, közös programmal. Hihető vagy sem, de a barátságnak is van hivatalos napja, mert az ENSZ július harmincadik napját a barátság napjává nyilvánította 2011-ben. A meleg érzések kifejezését az amúgy is egyre forróbb nyarak közepén kívül eme tél végi, február közepi napon is dicsőíthetjük, és jól is tesszük, mert a barátság az emberi faj egyik legfontosabb attribútuma a világon, tehát megérdemli a minimum két nap kiemelt figyelmet a háromszázhatvanötből.
A Valentin nap elsősorban a szerelmesek ünnepnapja, amit az utóbbi években igyekeznek a barátokra is kiterjeszteni, talán üzleti, talán humános okokból, és én sem tartom ördögtől való elképzelésnek, hogy a barátok is megemlékezhessenek ilyenkor egymásról, az egymáshoz fűződő kapcsolatukról, egy-egy kedves üzenettel, apró meglepetéssel, közös programmal. Hihető vagy sem, de a barátságnak is van hivatalos napja, mert az ENSZ július harmincadik napját a Barátság Napjává nyilvánította 2011-ben. A meleg érzések kifejezését az amúgy is egyre forróbb nyarak közepén kívül eme tél végi, február közepi napon is dicsőíthetjük, és jól is tesszük, mert a barátság az emberi faj egyik legfontosabb attribútuma a világon, tehát megérdemli a minimum két nap kiemelt figyelmet a háromszázhatvanötből.
A barátság már kora gyermekkorban elkezdhető és élethosszig gyakorolható, bölcsőtől a sírig vezethet, ha mindkét fél egyformán fontosnak tartja a másik személlyel való szoros lelki kapcsolatot. De miért az Egyesült Nemzetek Szervezetének kell deklarálnia ezt a hétköznapinak, két ember legszemélyesebb magánügyének tűnő állapotot? Először is azért, mert manapság már mindennek van nemzetközi napja, pont ennek a fontos emberi kapcsolatnak ne lenne? Meg aztán, azért is lennie kell, mert a legeslegújabb-kori homo instantus, az előre gyártott és pillanatok alatt elkészülő dolgokat és véghez vihető tetteket értékelő csúcsfaj miért pont a barátságot ne akarná pár percbe sűríthető hepidéjjé silányítani, pénzzel azonnal megváltható olcsóságokkal letudva azt?
A felkészültebbje a virtuális térben küldhető virággal, Coelho – magyarkodóbbja Wass Albert – idézetes üdvözlőkártyával tudatja barátjával, hogy szereti akkor is, ha nincs vele, mert a személyes jelenlétre, nagy találkozásokra, világmegváltó beszélgetésekre bizony már nincs muníciója. A barátság, mint minden szeretetkapcsolat rengeteg energiát kíván, úgymint egymásra figyelés, empátia, támaszadás, gondoskodás, ami mind-mind idő és áldozat.
A lustábbja viszont arra gondol, a barátja úgyis tudja, hogy szereti, minek azt annyit mondogatni, pláne pénzt is áldozni erre, az csak a virág- és ajándékbolt-maffia folyton éhes zsebének tömködése lenne, és mint tudjuk, a homo barátcus ugyebár nem hülye. A barátság hosszú távú befektetés, ami bőségesen megtérül és kamatozik, mert testileg-lelkileg egyaránt egészséges emberré tesz, aki a mikro- és makrotársadalom interperszonális szövevényében is jobban elboldogul. A hús-vér barátkozás felnőttkorban már nem divat, mert az energia- és időbefektetés, amiből a legkevesebb van, és azokat mindenki a saját céljainak elérésére használja. Elsősorban. Másodsorban is, és így tovább, tehát az igazi, nagybetűs barátság, mint olyan, kiveszőben van. Elgondolkodtató, hogy a felnőttkorban születő barátságok miért oly illékonyak, és miért örökök a gyermekkorban kötöttek.
Én tudom a titkot. Nekem ugyanis van gyerekkori barátom. A bölcsiben készült, fekete-fehér fotó tanúsága szerint olyan másfél-két év körüli életkorban találkoztunk. Még nem egymás kezét fogtuk, utána pedig külön óvodákba is kerültünk, sőt, az iskola első három évét is egymás nélkül töltöttük, de aztán negyedikben végre ismét összeterelt minket a véletlen, amiről jól tudjuk, hogy nincs, ezért aztán ezt inkább a szülők azonos iskolaválasztásának tulajdonítjuk. Egy padba ültettek – ajtó felőli padsor, negyedik pad –, a névsorban is egymás után következtünk, tehát mondhatnánk, hogy ez egy eleve elrendeltetett kapcsolódás. Ennek ellenére igazából barátkozni csak ötödik-hatodikban kezdtünk, addig szünetben kétfelé rohantunk a budavári iskola terebélyes gesztenyefái alatt, pedig a jól felfogott érdek akkor már összehozott. Ő reál-, én humán beállítottságú vagyok, ami remekül passzolt a dolgozatírásoknál, és mivel én bal-, ő pedig jobbkezes, ezért még csak ügyeskedni sem kellett a másolásnál.
Hetedik osztályban viszont annyira egymásra találtunk, hogy nyolcadikra elértük, hogyha ő hiányzott, engem írtak be és fordítva.
Amikor a kettőnk közül ott lévő jogosan felszólalt ez ellen, a tanár csak rálegyintett, neki mindegy, melyikünk van vagy nincs ott. Egyre mentünk.
Az évek során mindkettőnkkel minden megtörtént, csak egyikünkkel mindig előbb és ezt alaposan kihasználtuk, mert mindig részletesen elmeséltük egymásnak, mi hogy volt. Az első menstruáció, az első szerelem, az első randi, az első csók, továbbtanulás, vizsgák, az első munkahely, az első és további párkapcsolatok, házasság, boldogság-válság, gyerekszülés, nevelés.
Milyen a barátságunk? Enged repülni, de nem hagy elszállni, cserébe mesélek arról, mit látok odafönt, és ez éppen elég neki. Ki tudunk mondani egymás előtt olyan gondolatokat, elmesélünk egymásnak olyan történeteket, amiket az illem, a társadalmi elvárás tabusít. A barátság felment a tabuk alól, nem kell álszenteskedni, a bizalom köteléke nem gúzsba köt, hanem felszabadít, ellazít. Külsőre felnőtté váltunk – az alkatunk hasonló egymáshoz –, öregszünk, szarkalábakat növesztünk, megadjuk testünket a gravitációnak, de egymás szemében mindig olyanok maradunk, mint az örökké akkor, mert emlékszünk arra, milyen volt a másikunk, amikor kicsi volt. Ez, ahogy haladunk előrefelé – vagy a vége felé? –, egyre kevesebb körülöttünk élőről mondható el. Már alig élnek azok, akik ismertek minket „akkor”. Amikor még vihogtunk a nagyikán, dühöngtünk anyun, hogy nem enged el, lestük a Jocit, hogy ránk néz-e, és lázasan túrtuk a ruhásszekrényt, hogy a Május 1. Ruhagyár konfekcióruhái közül melyikben menjünk a szülinapi zsúrra, későbbiekben a szombati házibuliba.
A La Fontaine-mesét is megvalósítottuk: ő a hangya, én a tücsök, és ez sokszor kisegít minket. Ő hó végén hoz nekem tejet-kenyeret, én megmondom, mit nézzünk meg a színházban. Ő egy jól működő, zárt, családi kapcsolatban élt gyerekkorában és él most is már a saját családjával, amiben jól érzi magát, ezért néha irigylem őt, én viszont szabadon járok-kelek a világban, amiért olykor ő akar cserélni velem.
Ő süti a világ legfinomabb és legszebb süteményeit, én elviszem őt a bécsi Sacherbe.
Nekem előbb lett gyermekem, neki előbb unokája. Nekem előbb halt meg anyu, ő előbb lett teljesen árva.
Az általános iskolai felcserélés még kétszer történt meg életünkben. A második nagyjából húsz éve volt, amikor egy alkalommal az én nevemben mutatkozott be. Tárgyalni mentünk egy céghez – akkoriban egy munkahelyünk is volt –, és megmagyarázhatatlan okból az én nevemet mondta kéznyújtás közben, ami rengeteg sírva vihogós mulatság tárgya lett a későbbiekben. A legutóbbi személycsere két hete, egy fotó kapcsán történt. Elmentem fodrászhoz, és hogy megmutassam, tudok én rendesen is kinézni, szelfit készítettem a belőtt sérómról, és ezt elküldtem neki, valamint az én családomnak, amelynek tagjai röhögős emojikat küldtek reakcióként, mert elsőre azt hitték, a barátnőm képét küldöm nekik. De ez még mind semmi! A barátnőm is azt írta, először azt hitte, ő van a fotón, és azon csodálkozott, miért én küldöm el neki az ő fotóját. Három a magyar igazság, mondhatnám, de ahogy ismerem magunkat, az előttünk álló akárhány év még rengeteg mulatságos, megható, sírva röhögős sztorit tartogat.
Együtt csináltunk végig mindent, az egész életünket. Mindketten két életet élünk, a sajátunkat és a másikét. Velünk minden megtörtént, csak egyikünkkel mindig előbb és ezt alaposan kihasználjuk, amíg élünk. Mert az egyikünkkel előbb fog megtörténni a halál is, és akkor majd hogy lesz? Hogyan tudja meg az itt maradott, hogy mi történik ott? Hogy egyáltalán van-e azután? És ha igen, ott hogyan kell viselkedni, mit kell csinálni? És meddig kell majd egymás nélkül lennünk? Akkor tudjuk csak meg igazán, hogy a barátság valóban örökre szól vagy csak életünk végéig tart.
