Az 1968-ban érettségi előtt álló fiatalokról az édesapjától tud sokat, a maiakról pedig az egyik lányától. Milyen különbségeket és hasonlóságokat lát a mostani és az akkori 17-18 évesek között?
Az alapattitűd nem változott: akkor és most is a fiatalok feladata, hogy a saját identitásukat, önmagukat megtalálják, megkonstruálják, addig feszegessék a határokat a szüleiknél, amíg ez lehetséges. A szülői reakció nagyban különbözik: támogatják-e ebben őket, vagy sem. A családi örökség is eltérő, de leginkább a politikai, gazdasági és kulturális környezet. Látszólag most óriási szabadságban és a lehetőségek világában élünk. A ’68-asok szegényebb helyzetből indultak, de apámmal és több évfolyamtársával is beszélgetve azt érzem, hogy lelki értelemben gazdagabb világban éltek, több volt a lehetőségük, dacára annak, hogy az egy konformistább világ volt, ami próbálta ledarálni az embereket. Hiába van ma rengeteg lehetőség, nem igazán élnek velük. A szeretethiány és a megfelelési kényszer miatt sokkal inkább megalkuvóbbak, mint az apám korosztálya volt ilyen idősen. Az a lázadás, az állandó kérdésfelvetés, hogy elgondolkodnak a körülöttük lévő dolgokon, most kevésbé érezhető. A maiak a saját kis világukban próbálnak rendet rakni, próbálnak nagyon alkalmazkodni, holott szerintem ennél jobban fel kellene forgatni a világot – a sajátjukat és a körülöttük lévőt is. Hátránynak, illetve sok esetben csapdának érzem, hogy a social media és az internet kinyitja a világot, ugyanis gyakran erősebb börtönbe zárja őket, mint a szocialista világban a nem engedélyezett az utazás vagy a három té. A szüleim generációja megszerezte az elérhetetlen külföldi zenéket, a farmert, „kiharcolták a szabadságukat”. S eközben mintha tisztábbak, őszintébbek lettek volna a kapcsolatok – tisztelet a kivételnek. A mai tiniknek nem kell megküzdeni a szabadságért, és sok dologban okosabbak, kreatívabbak, de sodródnak. A regény főhősei nem hagyják sodródni magukat, beleállnak minden ügybe.
Értékválságnak is szokták a mai világot nevezni.
Ha megkérdezünk most egy 18 évest, hogy mivel akar foglalkozni, azt mondja rá a többség, hogy azzal, amivel sok pénzt lehet keresni. Persze van üdítő kivétel is, de az tény, hogy nagyon az anyagi világ felé fordultak. Az emberi kapcsolódások helyett forintmátrixban élnek. De gyorsan hozzáteszem: ez egy válasz a részükről a mai helyzetre. És ebben nekünk is megvan a felelősségünk: nem az instant élmények felé, hanem a mélyebb szellemi kincsek irányába kellene terelgetni őket. Ha a mobiltelefon családtagként ott van mindenhol, úgy nehéz kultúráról beszélgetni.
A csonka és csonkolt családok kérdésében is van ekkora különbség a ’68-as és a mostani fiatalok között?
A pszichológusoknak ez a Kánaán, soha nem volt ennyi mozaikcsalád, mint manapság, rengeteg munka és óriási önismeretet igényel működtetni az ilyen rendszerben lévő családokat. A ’68-asoknál inkább elhalálozás miatt váltak csonkává a családok, a háborúban traumatizált és megnémult szülők, akik egyedülállóvá lettek, még nehezebben tudták támogatni a gyerekeiket. Ezért volt fontos beleírnom a regénybe két emblematikus pedagógusfigurát, akik hősként, pótszülőként, példaképként, guruként voltak jelen a fiatalok életében. Ilyen heroikus munkát végző tanárok voltak és vannak ma is, igaz, sajnos egyre kevesebben – le a kalappal előttük! Az apáméknak volt ilyen tanáruk a budai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, és a lányomnak ugyanott van most is.
Melyik regénybeli szál vagy karakter kidolgozása okozta a legtöbb fejtörést?
A Pásztor testvérek személyisége volt talán a legnehezebb. Rajtuk kívül van két másik bántalmazó fiatal, ők tükörképei a Pásztor fivéreknek, ez azt hivatott bemutatni, hogy nem menekülhetünk a sorsunk elől. A mintázatok ismétlődnek, ki kell állnunk magunkért, a konfliktusokba bele kell állni. Ez nagyon nehéz, de meg kell tanulni.
Pláne a Belphégor nevű srácnak, aki kettős présben van…
Ő egy nagyon tragikus sorsú szereplő. Gyakran írok a periférián élő, nehéz sorsú, sebzett emberekről. Akik minden korszakban jelen vannak. A politikai manipuláció része, hogy ellenségképeket hoznak létre, és bármikor lehetsz te is a rendszer ellensége, erre meg kell legyenek a válaszaid, hogy egyenes gerinccel tudj reagálni. A regényem arról is szól, hogy mikroszinten hogyan tudjuk ezeket az embereket segíteni, megérteni, elfogadni. Ugyanakkor ellenség lehet a szülő, a politikai rendszer, a barátod és a szerelmed is. Ez is univerzális: az emberi mechanizmusok ugyanúgy működtek ’68-ban, mint ma.
A politikai manipuláció része, hogy ellenségképeket hoznak létre, és bármikor lehetsz te is a rendszer ellensége, erre meg kell legyenek a válaszaid, hogy egyenes gerinccel tudj reagálni.
Vilma, az egyik fiatal fiú édesanyja az „álomanyuka”: konyhájában mindig van étel, lehet vele jókat nevetni, beszélgetni, a fiatalok pártját fogja. Honnan ez a különleges nőalak?
Nagymamám volt Vilmához hasonló figura: a fiatalokkal rengeteg időt töltött iskolán kívül is, pedagógus volt. Utánozhatatlanul szavalt Babits-verseket, Arany-balladákat, ezért lettem író-költő. És nála is mindig volt egy kis sütemény a „cukiból”, ő nevezte így. Bizton állíthatom, hogy amíg nincs megfelelő mennyiségű étel, addig nem állnak szóba velem sem a kamasz lányaim. Vilma nem lépett túl a transzgenerációs traumáin, mégsem paralizálják őt. A gulágot megjárt, hite miatt üldözött nő, aki özveggyé vált, két fiú gyerekkel, de nem merevedett bele a gyászba, mint más szereplők, a gyerekei és az ő barátaik etetésében és a velük való törődésben éli ki magát. Lehet, hogy túl sokat is van a fiatalokkal, de nincs más életcélja. Remek tanár is volt. Egy tankból kivett csapágygolyón mutat be egy kísérletet. Ezt a történetet Ungváry Krisztián történésztől hallottam. És ha már valós sztorik: a Rákóczi gimiben tényleg készítettek reggelit egy rezsón az egyik osztály tagjai. Nagymamám három fia pedig valóban egyensúlyozott annak idején a készülő Erzsébet híd pillérjein.
A könyv szerkezete feszes, egyes fejezetek novellaként már korábban olvashatók voltak. Hogyan vált regénnyé?
Több fejezet tárcanovellaként megjelent a Telexen és máshol is, a nagyobb része organikusan alakult. Az, hogy várjuk az ihletet, a prózaírásnál szerintem nem működik. Nálam többévnyi kutatómunka előzi meg az írást, gyűjtögetem az ötleteket, történeteket, folyamatosan jegyzetelek, fejben már szinte meg is írom, mire a géphez kerülök. Ez lehet, hogy az anya írók sajátja, mert annyira kevés időnk van, hogy a szöveg kidolgozásánál már nagyon kell tudni, hogy mi fog történni. Vonzanak az érdekes nőalakok, a történelmi városrészek, szeretek a történetbe csempészni különleges figurákat. Tervezőgrafikusnak készültem, nagyon vizuális alkat vagyok, van olyan jelenet, amelynek a képi része van meg először. Erősen megkomponálom a mondatokat, ki van találva előre a ritmus is.
Milyen pluszt adnak a könyvben lévő vendégszövegek?
Tiszteletadás, és úgy hiszem, hogy ezek a nagy érzelmi aurával bíró művek beindítanak valamit az olvasóban, egyszerűen plusztartalmat hoznak. Martin Amis Találkozások Háza című lágerkönyve sokat adott, ahogyan visszaköszön A Pál utcai fiúk hangulata is. Az Iskola a határon nagy kedvencem, Ottlik mondatainak ritmusa a fülemben csengett. Salinger is nagyon hatott rám, időnként újraolvasom a köteteit, a gördülékenyége, lazasága, fiatalos, közvetlen hozzáállása az élethez egyrészt lenyűgöz minden alkalommal, másrészt azt eredményezi, hogy a Zabhegyezőt a mai fiatalok is úgy olvassák, hogy közben azt érzik: róluk szól. Valami ilyesmit szerettem volna elérni az Ultramarinnal, amely szerintem az eddigi legvidámabb könyvem, bár több olvasó azt állítja, a legszomorúbb.
A komolyzene is fontos szál a történetben, ahogyan a saját családjában is. A mai fiataloknál mintha ez lenne a legmostohább művészeti ág.
Akár inspiráció is lehet: a klasszikus zene élhető, mai dolog, előképzettség nélkül is befogadható. Olyan, mint amilyen a szépirodalom is lehet: tragikus, drámai, nehéz, de a boldog pillanatokban is használ. Kiegyensúlyozottabb az, aki komolyzenét hallgat. Egyszerre erősít meg és lazít, mint a jóga. A mai világban sokan nem tudnak fókuszálni, a pillanatban benne lenni, a komolyzene erre is rávezet, és kapcsolódni is tanít – magadhoz meg a pillanathoz. Újabban énekelek, kórusba járok, ami megint egy más dimenzió. A zene előállítása, amit együtt hozunk létre, az fantasztikus.
Jól sejtem, hogy az ultramarin, ez a különleges kék szín is az életéből vett valóságszál?
Egyik nagynéném festőművész volt, és maradt tőle néhány üvegcse ultramarinkék festék, még sosem használtam, féltve őrzöm. Várom a pillanatot, amikor úgy érzem, ki kell próbálnom.
+1 KÉRDÉS
Megvan a saját ’68-a?
A legnagyobb változás a gyerekeim születése volt. És nemrég a válásom is hasonló élmény volt. Amikor el kell dönteni, mit akarok, újra felfedezni, mik az álmaim, ki kell építeni egy új identitást, megtartani a régiből azt, ami értékes, továbbépíthető, a lelki rendszerem csökevényeit lenyesni, az érzelmi épületem homlokzatáról pedig leverni a magam „vörös csillagait”. A létezésünk ilyesfajta szakaszonkénti újraértelmezése felfogható egy-egy mini-’68-ként.
