Életéből irodalmat - Jókai-olvasatok Fried István irodalomtörténésszel

„Jókai Mór inkább élvezendő, mint bírálandó” – írta Erdélyi János költő és kritikus 1855-ben; „Nem lehet abbahagyni. Hibátlan, tökéletes – éppen mert olyan, amilyen.” „Csodálatos író.” – áradozik jóval később Márai Sándor a Naplóiban, szintén Jókai műveit olvasva. Mivel ejtette rabul az olvasóit Jókai, köztük önt is, aki immár több évtizede foglalkozik behatóan az írásaival?

Folytassuk Máraival, aki azt is írta a Haza című esszéjében, hogy Jókai: földrész, és egy földrész nem lehet tökéletes, mint például a Bovaryné. Szó sincs arról, hogy a nemzeti kiadás 100 kötet és hozzá a hátrahagyott művek 10 kötete csak remekművet foglalna magában. De a Jókai-életmű éppen elég remekművet tartalmaz ahhoz, hogy ne legyen egyetlen sora sem, amely tanulmányozásra ne lenne érdemes. Tehát a kevésbé sikerült művekben is van esetleg 5-10 sor, néhány oldal, amely tanúsítja azt, hogy itt egy írózseniről van szó, akinek a titkát nagyon nehéz, valószínűleg nem is lehet megfejteni. Na most, Jókait úgy könyvelték el, mint egy nem túl művelt embert, aki spontán elkezd mesélni – egy mesefa. Márai is írja róla, hogy „mesefa”, akiből sosem fogy ki a mese. Ez egyrészt igaz, másrészt ez kevés, mert evvel időszakos népszerűségre lehet csak szert tenni. Ami Jókai esetében meg is volt a világ minden pontján: az Egyesült Államokban, Németországban, a szerbek között, az 1920-as években még a cseheknél is, a lengyeleknél folyamatosan, Jókai-paródiát írt a fiatal Csehov. Tehát mondhatjuk, hogy nem csak európai hírnévre és népszerűségre tett szert. De ma már mások is, én is, úgy látjuk, hogy nem biztos, hogy azokért a vonásokért, tulajdonságokért, amelyekért Jókait ma is érdemes olvasni.

Mennyiben érthető egyáltalán ma Jókai nyelvezete?

Jókait nem könnyű olvasni, nagyon a korának gyermeke volt, a szónak a jó és kevésbé jó értelmében: a kor szókincséből építkezett, s ez a szókincs vegyes nyelvű szókincs volt, a magyar mellett elsősorban latin. Teljesen természetesen használja a latin kifejezéseket és az auktoroktól vett idézeteket, mert az, aki a korban iskolát végzett, az tudta, így beszélt, nemcsak a jogászok, az orvosok, hanem bárki az entellektüellek közül. Másrészt Jókai tisztában volt vele, hogy soknemzetiségű országban él, és ennek szinte mindegyik regényében nyoma van. Nemcsak magyar szövegeket, de – ha csak egy dal erejéig is – szlovák, német, szerb, horvát, orosz, francia és angol idézeteket, továbbá szójátékokat, tréfákat találunk nála.
Az író halála óta, de különösen a XX. század végére, a XXI. század elejére a műveltség szerkezete azonban teljesen megváltozott. Aki a XIX. században műveltnek volt nevezhető, az ma nyilván nem. Egészen más a műveltség, nemcsak a világháló, a számítógép miatt, hanem mert megváltozott az úgynevezett humán- és a reáltudományok aránya, akár a középiskolai tanításban is. Az az érdekes, hogy Jókai esetében nem beszélhetünk kétféle műveltségről, mert neki fantasztikus biológiai, növénytani, ásványtani, földrajzi, őslénytani (lásd a Fekete gyémántokat) tudása volt – igaz, elsősorban lexikonjellegű tudása, amiből aztán ő maga kombinált történeteket. Ez a tudás ma már nincs meg, vagy másképpen van. Jókainak nem volt probléma – jóllehet nem volt költő – antik metrumban verset írni. Ma már azt követelni egy magyar szakostól, hogy az államvizsgára tudja, mi a különbség a kis és nagy aszklépiadészi strófa között, hát ez lehetetlen. Én buktattam el szigorlaton olyan negyedévest, aki nem tudta, mi az a jambus… Tehát teljesen megváltozott az, amit ma műveltségnek, világlátásnak mondunk, amit az író feladatának gondolunk. Amikor Jókai elkezdett írni, gyertyafény mellett írt, lúdtollal. Ma a költők számítógépbe írják a verseiket. Itt nem arról van szó, hogy a technika megváltozott, hanem az íráshoz való viszony, az írás minéműségének értékelése, elfogadása, egy gondolkodás változott meg.

Mindezek alapján miként látja a szerző jelenkori olvasottságát?

Mindig felmerül a probléma, hogy a diákok nem értik A kőszívű ember fiait. Amikor általános iskolai tanár voltam az 1960-as években, a ’70-es évek elején, én minden évben a 7. osztályban tanítottam regényt, és semmiféle megértetési problémát nem tapasztaltam. Nem azért, mert én annyira világjó tanár voltam, hanem mert valahogy sikerült kialakítani az osztályban egy olyan hangulatot, amelyben A kőszívű ember fiai szövege érdekes volt. A farkaskalandot végigizgulták a diákok. Nem zavarta őket a ma már hosszadalmasnak tartott leírás. Érdekes kettősség játszódik le: a Jókai-kutatás soha ilyen virágzó nem volt, mint most, miközben a Jókai-olvasás a mélypont felé közeledik.
Óvodás és alsó tagozatos korában minden gyerek szereti a könyveket, nincs az a gyerek, aki a képeskönyvet vagy a mesét ne kedvelné. Ötödikben aztán elkezdődik, hogy nem szívesen olvassa el a kötelező olvasmányt, még a János vitézzel sem lehet sikert aratni. Az irodalomtörténészeknek, az egyetemi és középiskolai kollégáknak ki kell találni, hogy melyek azok a Jókai-művek, amelyekkel egyáltalán olvasásra lehet szoktatni a ma főleg SMS-eket olvasó, számítógépes játékokba bocsátkozó, maximum a Harry Potterig eljutó olvasókat. Az irodalomtanítást kellene újragondolni. Kosztolányi azt írja, az irodalomtanítás legfőbb kötelessége az olvasóvá nevelés – el kellene gondolkodni, melyek ennek az eszközei.

Mely műveket ajánlaná? Talán a kalandosabb, török tárgyú regényeket?

Nem hiszem, elég idegen ez az orientális világ, amely persze magyar szempontból láttatott orientális világ, és a török tárgyú regényekben mindig ott van a magyar politika, és nem csak a háttérben. Az Erdély aranykorában például arról van szó, hogyan lehet Erdély függetlenségét megőrizni. A Janicsárok végnapjai meg A fehér rózsa az orientális világ mellett inkább a rendkívüli egyéniségek problémakörének ábrázolásában érdekelt. A középiskolában talán regényrészleteket kellene tanítani, vagy a rövidebb-hosszabb elbeszélései közül kellene választani, Jókainak sok kitűnő elbeszélése van, egyik mulatságosabb, mint a másik. Ezek közelebb állnak a mai gondolkodáshoz. Engem most nagyon foglalkoztat egy senki által nem emlegetett elbeszélés: A kassai bíró. Egyrészt az az érdekes, ami Jókait foglalkoztatta: Kassa önkormányzata, hogyan választanak meg egy polgármestert, s ennek mi a rituáléja – ez a Szép Mikhál című kései regényben is benne van. Másrészt hogyan kapcsolódik a világirodalom áramába, elsősorban német szerzőkhöz, Goethéhez, Schillerhez. A polgármester „ördögi praktikákkal” elcsábít egy polgárlányt, aki gyereket szül neki, de a polgármester felbiztatja, hogy eméssze el, és a lány megteszi. Azt is megígéri neki, hogy elszökteti, de természetesen cserben hagyja. Miután kiderül mindez, a lelkész megszegi a gyónási titkot, a polgármester persze mindent tagad. A közelben vallon katonaság állomásozik, nekik akarja átjátszani a várost, amit meghiúsítanak – ez maga a történet. De nagyon érdekesen van elbeszélve, annyi mindent lehet, akár pedagógiai szempontból megtanítani általa, egy világot föltárulni látni. Ráadásul nincsen túlzsúfolva idegen kifejezésekkel. Sok mindent ki lehetne próbálni, remélve, hogy a tankönyvek nem íróasztalok mellett születnek, egyfajta irodalmi ízlés szerint, ilyen-olyan politikai elvárásoknak megfelelően összeállítva az olvasmánylistát, ami köszönő viszonyban nincs természetesen sem az irodalomtörténettel, sem a diákok érdeklődésével. A gyakorló pedagógusok tapasztalatait meghallgatva kell megszerkeszteni a tankönyvet, amiben Jókai elbeszéléseinek, regényrészleteinek szerep juthat. A kőszívű ember fiaiból például az említett farkaskalandot, vagy a csatajeleneteket, amelyek megmozgathatják a gyerekek fantáziáját.

A legújabb könyvének tanulmányaiban elsősorban a kései Jókai-írásokat javasolja újraolvasásra, újraértékelésre – már az irodalomtörténet számára. Miért?

Jókait úgy könyvelték el, hogy körülbelül a Fekete gyémántokig (1870) ívelt fölfelé a pályája, majd utána elkezdett hanyatlani. Többször leírtam: Jókainak rengeteg minden jutott eszébe, de a hanyatlás soha. Még az utolsó regényében, a Börtön virágában, amely posztumusz jelent meg – érdekes módon a Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Időkben; jellemző a szerkesztőkre, megvárták, míg Jókai meghal, utána egy héttel kezdték közölni folytatásban a regényt, mert azt mindenki elolvasta –, még abban is van valami, ami új, amit addig nem csinált, még nem próbált ki. Hetvenkilenc éves volt ekkor, de megkereste azt a lehetőséget, hogyan lehet átalakítani azt, amit régen már megcsinált. Beniczky Lajos felvidéki hadjáratát a szlovák felkelők ellen újra elbeszéli – de hogyan? Egészen másképp, más figurákkal, más következményekkel. A szabadságharc hőse, aki aztán börtönfogságba kerül, a legnagyobb győzelmek idején elkezd azon gondolkodni, hogy csak akkor fogunk nyerni, mert a fél világ ellenünk van, ha a másik fél világ viszont mellettünk lesz. Mindenki tudta, olyan még nem volt a magyar történelemben, hogy a másik fél világ mellettünk legyen. Ez egy nagyon szomorú Jókai-regény, és hozzátett valamit a korábbiakhoz, ezt eddig még nem mondta el sehol.
De ott van az erotika is! Jókai végtelen erotikus szerző, már az Erdély aranykorában ott egy Azraële nevű hölgy, aki egy oroszlán vigyázta barlangban él, ahol Bánfi Dénes meglátogatja. Vajon miért? Az Egy magyar nábobban ott vannak a Mayer lányok. Miből élnek? Jókai nem mondja ki, de a korban is értették. Vagy Kárpáthy János is hölgyeket foglalkoztat – teljesen önzetlenül? Tehát ez már korábban is megvan, de később sokkal nagyobb nyíltsággal, merészséggel, orgiák leírásával. Nem pusztán azért, mert evvel akart hatni a közönségre. Jókai többször leírta, hogy Zolát nem szereti, de ugyanez a Jókai idézi a Nanát az egyik elbeszélésében. Ezek szerint olvasta? Titokban, hogy a fogadott lánya és a veje ezt ne lássa? Valószínűleg.

A tanulmányaiban többször utal a Jókai-kutatás deficitjeire, köztük a politikai beszédeinek vizsgálatára, mert a politikus és az író Jókai alkalmanként gyökeresen mást képviselt. Ez a differencia soha nem okozott gondot a korabeli megítélésében?

A pártban biztos nem, mert a pártnak szüksége volt Jókaira. A parlamenti felszólalásai nem életének főművei. Nagyon meg vannak csinálva, Jókai fantasztikusan tudott magyarul, és kitűnő humora volt, ezt még Gyulai Pál és a Jókai-ellenesek is elismerik. De míg a parlamentben nagyon határozottan képviselte – többé-kevésbé – azt az álláspontot, amit Tisza Kálmán vagy az illetékes szakminiszter képviselt, miután hazament, és fölvette a hálóköntösét, egy másik Jókai lépett elő, aki jórészt mindezt elfelejtette, és nem gondolt avval, ehhez mit fognak szólni. Egyetlen példát mondok: Tisza Kálmán idejében a működő három szlovák algimnáziumot bezárták, és a Matica slovenská kulturális szervezetet betiltották azon címen, hogy pánszláv agitációt folytatnak. Nos, a „guruló rubelek” nem legenda, hanem valóság. Tény, hogy a cári Oroszország szerette magát a görögkeletiek és a szlávok védelmezőjeként feltüntetni. Volt pánszláv agitáció, noha ehhez azért a lengyeleknek és az ukránoknak régen és ma is lenne hozzáfűznivalójuk. De az is tény, hogy Oroszország nem kívánta az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, mert az olyan porosz túlsúlyt eredményezett volna, annyira megbontotta volna az európai stabilitást, hogy az az ő politikai törekvéseit is megnehezítette volna. Az is biztos, hogy a szlovák vezetők, nem tudván kiegyezni a magyar vezetőkkel, hajlamosak voltak inkább a cseh–szlovák együttműködésre, másrészt nagy reménységgel tekintettek Oroszországra. De a Matica slovenská kulturális egyesület volt, még ha szláv és szlovák orientációjú is. Ugyanakkor Jókai a Nincsen ördög című regény első részében – ahol egy valóságalapú, nagyon mulatságos képviselő-választásról van szó – megvédi a Matica slovenskát a saját kormánypártja és közoktatásügyi minisztere, Trefort Ágoston ellenében. Azt nem mondhatjuk, hogy két Jókai volt, hiszen az első esetben ő egy napi politikával foglalkozó személyiség, a másik esetben pedig egy művész. A két szerepet majdnem mindig el tudta egymástól választani. Amikor leült az íróasztala elé, semmi más nem érdekelte, mint az, hogy neki a lapja – a Pesti Napló, a Nemzet, az Igazmondó stb. – számára a következő folytatást le kell adnia. Ebből élt, és ennek élt. Élt az irodalom ügyéből, és élt az irodalom ügyének. Utóbbit valószínűleg nagyobb hangsúllyal élte meg.

Nem volt két Jókai, de a könyvének tanúsága szerint is többféle önéletrajzot írt, más-más időszakban, eltérő terjedelemben, hangvétellel, hangsúlyokkal. Előfordult, hogy mesés történetté formálva, ahogy A czigányasszony jóslatában. Mi volt ennek a hátterében?

Jókai sohasem írt önmagáról szabályos önéletrajzot. Ám például amerikai felkérésre vagy más alkalmakkor írt rövidebb önéletrajzot. Nagyon jellemző, hogy az önéletrajzi gyűjteményes kötetének a címe: Az én életem regénye. Tehát az ő élete egy regénytárgy. És bár mindennek van életrajzi alapja, de amikor elrugaszkodik ezektől az alapoktól, akkor nem a fantáziáját engedi szabadon, hanem a szerkesztőképességét: egymástól különböző vagy egymással ellentétes dolgokat hoz össze. Az érdekelte, hogy mit lehet ebből az anyagból kihozni. A czigányasszony jóslatában – ami összesen két és fél könyvoldal, én magam többet írok róla – konstruál magának egy életrajzot, amiben nagyon sok a hiány, nem mondja el a kezdettől a végig, hanem epizódokat választ ki, ami, úgy gondolom, jellemző az ő egész tevékenységére. Az életrajz egyrészt alkalmas arra, hogy önmagát irodalmi személyiségként – nem íróként – fogadtassa el. Másrészt, hogy kicsit beengedje az olvasót abba a műhelybe, ahol ezek a sokszor változó önéletrajzok készülnek. Akár az 1848–49-es, akár a Petőfiről szóló emlékeiről van szó, amelyeket nagyon sokszor megír, és mindig egy kicsit másképp írja meg azokat, mindig egy kicsit kiegészíti őket. Ilyen tekintetben megbízhatatlan önéletrajzíró – nem oknyomozó, hanem az irodalom és a nyelv logikájának engedelmeskedve írja meg az önéletrajzait. Magyarul: az életéből irodalmat csinál.

Egy ekkora életmű áttekintése nem kis feladat. Ön több lehetséges szempontot is megfogalmaz a könyvében egy monográfia megírásához. Megvalósítható egyáltalán ennek a létrehozása?

Nem tartom elképzelhetőnek, hogy bárki meg tudja írni, de valakinek mégis meg kell írnia. Nyilván csak hiányosan lehet megírni. A 110 kötet műveit fejben tartani, nem keverve össze a cselekményeket, a figurákat, hát az nagyon komoly szellemi teljesítmény. Van már egy korszerű Jókai-monográfia, Szajbély Mihályé, amely válogat. Felróni, hogy ez vagy amaz hiányzik, azt lehet, de másképp nem lehet megírni, hiszen ma még rengeteg mindent nem tudunk Jókairól. A Grósz Bellához írt verseinek nagy része kéziratban található az Országos Széchényi Könyvtárban, más részüket az újságokból kell összegyűjteni; ahogy a képviselő-választásokon mondott kortesbeszédei is napilapokban jelentek meg; a levelezéséből is kiadható még egy kötet; az újságcikkeinek száma vagy ötezerre tehető. A kritikai kiadás válogatási szempontjai sem világosak, sok fontos szöveget hiányolok belőle.

+1 KÉRDÉS
A bicentenárium kapcsán hogyan emlékezhetünk Jókaira?

Jókait rengetegféleképpen lehet ünnepelni. Budapesten és Komáromban–Komárnóban a koszorúzás és az ünnepség kormányzati, vagy legalábbis kultúrpolitikai kötelezettség. Jókairól mindenféle pártszempontból – liberális, konzervatív – lehet beszélni, Jókai szabad préda e téren, elég sokszor változtatta a nézeteit, 1849-ben különösen – de nem többször, mint Victor Hugo. A színházaknak el kellene gondolkodni, hogy a többkötetes Jókai-színművekből mit lehetne előadni. Egyet biztos: a Bolondok grófját. Ez egy zseniális népszínmű. Valaki megvásárol egy birtokot, és ott különböző félőrülteket talál. A tulajdonos hölgy nem beszél, csakis dalban nyilvánul meg. Óriási ötlet. De vannak más színdarabjai is, amiket érdemes újragondolni, akár a Könyves Kálmánt, a Miltont vagy a Dalmát. Ideje lenne új, korszerű filmet is készíteni valamely Jókai-műből. Én magam február 15-én Kassán fogok előadni egy Jókai-konferencián – Jókai nyolc évig volt itt képviselő –, de tudtommal Budapesten, Balatonfüreden, Bécsben és Komárnóban is terveznek tudományos üléseket. A Petőfi Irodalmi Múzeum is, ahol kiállítást is szerveznek. A hagyaték nagyon gazdag, ráadásul Jókairól rengeteg fénykép készült, volt érzéke a technika iránt.