A Netflix-kínálat első pillantásra elvetve, az HBO Maxé meg néhány perc böngészés után. Mit nézzünk? Esetleg egy régebbi jó magyar darabot? Ami jó, már ezerszer láttuk. Mindegy, legyen valami, én dönthetek. Nagy felelősség. Most már nem lehet elcseszni két órát az életből. Bámulom a DVD-ket, de hagyom őket a helyükön. Aztán váratlanul eszembe jut valami, de még mindig járkálok, töprengek, Megnézném, de nem akarok csalódni és főleg csalódást okozni. Meg nincs is meg a film. A Hímnem, nőnem.
A hetvenes évek végén valahogy elcsábítottak egy filmklub francia újhullámos programjára. Nem szerettem a filmklubokat, volt bennük valami belterjes, sznobos tömjénszag. Mi most félroncs kópiákon hozzájutunk ahhoz, amihez kevesen. Az igazi menő filmekhez. Nem vonzott ez a körítés. A filmek azonban nagyon tetszettek, feldobtak. Különösen Godard-tól a Hímnem, nőnem. Teljesen belém égett huszonévesen. Azóta hordozom magamban valahol annak az élménynek a hangulatát, szellemi töltetét, a főhős, Paul, azaz Jean-Pierre Léaud figuráját.
És megvan! Ott van a Videán! De még mindig habozom. Félek, hogy nem fog tetszeni, hogy elvesztem a kapcsolatot egykori önmagammal. Félek, hogy a feleségem nem fog ráhangolódni. Mert ma már aligha lehet ráhangolódni. Aztán mégis úgy döntök, látni akarom. Nézzük ezt! Mehet!
Talán egy perc se kell, hogy megnyugodjak. A fiatal, 21 éves Paul, azaz Léaud a felnőtté érés törékeny öntudatosságával maga elé néz, mondatokat, irodalmias gondolatokat fogalmaz. Belmondóhoz hasonlóan próbálja szájába dobni a cigarettát. Nem megy. Túl jól nevelt, kifinomult hozzá. De így is visz vissza a hatvanas évek közepébe, '68 előérzetébe. Kortársai tűnnek fel körülötte, beleszeret Madeleine-be, akinek akkor indul énekesnői karriere. Járnak, nem tudni, mennyire szeretik egymást valójában. Mint ahogy mást se tudnak. Hogy mi lesz velük, mihez lehet kezdeni egy fogyasztói világban, lesz-e értelme az életüknek. De gondolkoznak róla. Paul mélyebben, a többiek kicsit dadogva, vagy éppen pragmatikusan. De gondolkoznak, beszélgetnek. Közben dolgoznak, benne vannak balos akciókban, követelik a békét Vietnamnak, kavarják a szerelmi kapcsolataikat. Fájdalmas bizonytalanság gyötri őket. De töprengenek. És a film nem a történésekre, hanem nyerses, dokumentarista képeken ezekre a töprengésekre épül. Hosszú párbeszédekre, zavaros kijelentésekre, hárításokra, a műveltség mozaikjaira és szép gondolatsóhajokra.
Lehet, hogy ez csak Paul hatása. Ő az akkori modenista kultúra szellemében nem szégyelli az intellektualizmust. És feltámadva, a mai posztmodern, relativizáló, pragmatikus kultúrával szemben sem szégyelli. Kérdéseivel, igazságot kereső kijelentéseivel, érzékenyen merengő tekintetével nem engedi, hogy szerelme és barátai beleragadjanak a mindennapokba. Vagy inkább csak nem akarja engedni.
Nem erőszakos, nem öntelt, nincs benne megvetés. Bizonytalan, sebezhető, szemérmes. A felelős szellemiség érzékenységének, a helyét kereső ember törékenységének bájával hat.
Érezzük, hogy veszíteni fog. De másfél óráig ő a győztes. Plusz egy napig, bizonyára. Nincs kizárva, hogy ma is. Hiszen hasonló kilátástalanság gyötri a fiatalokat, félelem emészti őket a versenykényszertől, a kudarcoktól. És lassan talán megint értelmes kérdéssé válik, hogy mitől érezzük világba vetettnek, rabnak magunkat, hogy mi az élet értelme.
Szomorú film, mert nem kínál reményt. Mégis felemelő, mert megpendíti töprengő, szabadságra, igazságra vágyó énünk húrjait.
