Egy tizenöt éves kamasznak, nem lehet ellentmondani, de nem is akartam, bánatosan bólogattam, jelezvén, talán ezért is költöztünk el olyan messzire. Szinte mindent kimakszoltunk egy fél hét alatt, kürtőskalácsot ettünk a teljesen néptelen főutcán este hét órakor, meglátogattuk pár barátom, akik kétségbeesve beszéltek üzletük földbe állásától, megnéztük a zárva tartó galériák és múzeumok kapuját, láttuk messziről az egri sakk nagymestert, a nem működő főtéri szökőkút mellett töltöttünk pár percet, megnéztük azokat a graffitiket, amelyek már akkor is a falakon voltak, amikor 8 éve elköltöztünk. A nagylányom főleg azon volt meghökkenve, hogy mennyire fáradtak , rosszul öltözöttek az emberek a buszmegállóban, és milyen öreg a gépkocsipark. Érdekes, hogy egy kamasz miket vesz észre, innentől kezdve én is figyeltem ezen részleteket, van benne valami, állapítottam meg lakonikusan.
Egyik reggel Lida hirtelen felült, és szegezte nekem a kérdést, hogy van-e díszhal és díszállat szaküzlet a városban. Nagyapja határozottan felelte, hogy több is. Egy a plázában, egy a malomnál, kettő a Csebokszári lakótelepen, érdekes konstellációban, 40 méterre egymástól. Kicsit meghökkentem, mert nem gondoltam volna, hogy ez a kis település, ennyi luxust elbír. Amúgy is mentek volna a bevásárlóközpontba, gondoltam, elmegyek én is, másképpen a lábam nem tenném be az „erős vár a mit is vegyünk” templomába. A halas amúgy teljesen korrekten felszerelt kis bolt volt, a kirakatban egy hatalmas agáma gyík, egy ékszerteknős meg egy indiszponált kaméleon, benn a szintetikus állattartás szokásos kellékei, élőeleség, fröccsöntött kalitok, akváriumok, szűrők, úgy 30 akvárium, pár tucat féle hallal. Lida kérdezte, van-e esetleg más ilyen bolt is, mert szeretne még állatokat látni.
Bevágtam a gyerekhadat a kocsiba, amelyet húgom egy barátja nagyvonalúan adott nekem kölcsön az autószalonjából, mivel pár éve elvittem ingyen egy körre egy skót nemzeti parkba (itt is látszik, mint a magyar népmesékben, mennyire megéri meglocsolni a körtefát, vagy kitakarítani a beomlott kutat a kacsalábon forgó vár felé vezető úton…), és megnéztük a dűnék világát meg a lápot!
Nem nagy város Eger, már tíz perc múlva az ajtón sorjázunk be, szinte egy állatkert! Egy hatalmas fán ül egy Jákó papagáj, gazdája szerint csak a feleségét fogadja el, 150 szót tud mondani, tud busz ajtót utánozni, vijjog, riasztózik, szirénázik és ugat is, ha kedve van. Rám egykedvűen néz , amikor elkezdek neki gügyögni, olyan megvetően néz, hogy belepirulok.
Rengeteg és nagyon szép akvárium áll előttünk, bennük halak százai, ezrei, de olyan kaotikus összevisszaságban, mint egy korallzátony. A két tulajdonos láthatóan szerelmes a munkájába, az asszony a belső falat mossa az aranyhalaknál, azt kívánom, bárcsak én is ilyen szabad lehessek majd egyszer a festészetemmel. Bámuljuk a rákokat, békákat, tengerimalacokat, hörcsögöket, kígyókat és madársereget, a madárház felrobban a csiripelés technótól. Egy férfi egereket vesz, Lida majdnem elájul, mikor kiderül, a pitonja vacsoráját vette meg, nyugtatom, ez van a természetben is, erre nem szól hozzám egy óráig. Külön akváriumban a csodás növények százai, minden új, fényes, minőségi és kellemes.
Nagyon lelkesen magyarázom a gyerekeimnek, hogy miért vannak a sziámi halak külön, de csak a hímek, miért van habfészek felettük, beszélek élő eleségről, mű korallról, a víz értékeiről, eleségekről, szaporításról, szájköltő sügérekről. A tulajdonos mögöttem áll és hirtelen megszólít.
– Maga dolgozhatna itt, rendesen tud mindent! Ez fantasztikus!
– Ismeri a Gerald Durrellt? Látom, igen, én minden könyvét elolvastam, és teleraktam a lakásunk 73 négyzetméterét élőlényekkel. Volt 30 akváriumom, tenyésztettem sügéreket, volt sünöm, amit egy tűz után találtam. Volt 40 madaram, beteg feketerigó, gőte, szalamandra, amely előttem változott át lárvából, kutya, macska, táncoló egér, 30 hörcsög, s mindez egy kicsi lakótelepi szobában. A kedvencem, egy nimfa papagáj volt, szabadon élt, és baráti volt a kapcsolatunk. Állatorvos, utazó, vadász, erdész vagy zoológus akartam lenni, de mivel diszkalkuliás vagyok, esélyem sem volt ilyen irányba tanulni, szóval, ezt megszívtam, és aztán az életem egy szakaszában mindent eladtam , ma már csak a gyerekeknek van 2 tengerimalaca, de azok is szabadon élnek a kertben, sem időm, sem kedvem nincs állatokra, rendesen hisztérizál a kutyuli és macsek kultusz, ami infantilizálta a lakosságot. Ez van!
Megértően bólogat az ember, még megmutatja a legszebb sügéreit, elmondja, jó, ha tíz ember foglalkozik velük ebben a városban, annyira nincs már pénze a népeknek, márpedig egy 500 literes sügér akvárium már befektetés. Lassan elköszönünk, Lida megkérdi, megnézhetünk-e még egy ilyen helyet, összehúzom a szemem, elmosolyodom, bólintok, kocsi, Csebokszári lakótelep, kiszállunk, felsóhajtok. Itthon vagyok!
A tél megcibálta ezt a lakótelepet. A szürke szín dominál, trafóház, már verebeket sem látni, azok is elkezdtek kihalni, csendesen. Régi iskolám előttem, ugyanaz a szín, 40 éve nem festették át. Átellenben a volt házunk, ahol csintalankodtam kamaszként, házak, mindegyikhez lakók, arcok kötődnek. Ott lakott Balázs, Neki volt 5 sügeres tankja, a legnagyobb 800 literes, ott volt a fagyis, ott vettem a dinnyéket, itt kaptak el a zsaruk, amikor 25 éve hajnalban graffitiztünk. Ott volt a csigaátvétel (mennyi pénzt csináltunk ebből is!), a nádas, most 4 hatalmas áruház terpeszkedik rajta. Arra horgásztunk a pataknál, ott volt a camping, ahol üres sörös dobozokat gyűjtöttünk a német turisták után, ott halt meg Nyihaha motorbalesetben, ott Anyukám egykori iskolája, ahol igazgatóhelyettes volt, nyugdíjasház. Egy fordulattal ennyit tudok befogni a szememmel. Hihetetlen, mennyire kopott és indusztriális az egész, nekem mégis olyan, mint Mauglinak a dzsungel, itt érzem magam otthon. Ismerem a repedéseket, a fáradt arcokat, a posta volt épületét. Egy percig nézelődöm, mire a lányom jelzi, akár be is mehetnénk, keresi a kapucsengőn a gombot, hurrá, megvan, ki van írva, díszhal, díszállat! Édes istenem, 6 éves voltam, mikor először beléptem ide. Apámtól kaptam valami 10 forintot, abból vettem itt 5 tetra halat, meg egy guppi lányt, pöttyös farokkal, egy 5 literes befőttes üvegben éltek, meglepően hosszú ideig, ez volt az első akváriumom.
Húsz éven keresztül, minden héten minimum egyszer voltam itt, tubifexért, madáreleségért, forgácsért, vagy állatokért. Ha átszámolnám, hónapokat álltam itt az életemből, meredten bámulva az akváriumokat, teknősöket. Kipattan az ajtó, valami egy percet vártunk a berregésre, már azt hittem, nem is lesz itt senki. Évtizedek óta nem voltam a kis helyiségben. A Shell kúttal szemben, a tíz emeletes alatti egykori szárító helyiség, amely a boltnak ad helyet. Ugyanez a szag, a festés itt is negyven éves, postaládák, pár falfirka, kopott linóleum. Szívem a torkomban, Lida értetlenkedve kérdi, milyen bolt van itt. Mondom neki, menjen be a barna ajtón, ott sötét lesz, de menjen tovább és a második ajtón nyisson be. Soha nem volt lámpa itt korábban, érdekes kontraszt a korábbi felsőkategóriás design után, ami a malom melletti boltnál volt látható. Kisfiam kapaszkodik belém, fél belépni a sötétbe, Lida benyit, és megáll az idő.
Belépek a 8 éves Valér szemével. Minden ugyanott. Az akváriumok, amelyeket soha nem cseréltek le, két kalitka, bennük 4 hullámos papagáj, három hatalmas terrárium, bennük egy tengerimalac és 4 hörcsög. A dísznövényes akvárium üres, mindent egyszerre fog be a tekintetem, olyan kicsi az üzlethelyiség. Akkor veszem észre a kicsi, töpörödött árnyékot az asztal mögött, mellette a tubifexes zacskót leragasztó gép, láthatóan 20 éve nem működik, de az asztalon van. A függöny redői a csap előtt. A tulajdonos olyan apró lett, mint egy pici Joda a filmből, reszketve áll fel. Felnéz és beleomlik a karomba.
– Édes istenem, éreztem egész nap, hogy valami fog történni, hogy valaki jön… És így lett, jött valaki, Valér, édes istenem, ezek a gyerekeid? Gyertek ide, gyerekek, hadd öleljek meg mindenkit. Úgy bújik hozzám a hölgy, akinek a lánya mellesleg nagyobbik lánytestvérem kamaszkori barátnője volt, mintha valami nagyon közeli családtag lennék. Becézget, simogat, de az egész annyira természetes, hogy nem vonom el magam, hosszú percekig egymás szemébe nevetve állunk. Ha valamit meg kellene neveznem Skóciából, ami hiányzik, rá tudnék mutatni erre a pillanatra. Ahogy ott állunk összekapaszkodva. Öten vesszük körbe a hölgyet, széttekintek.
A bolt üres, a felsorolt állatokon kívül úgy 5 akváriumban van mozgás. Egyben 4 sziámi harcoshal, pár aranyhal, 4 sügér, 20 guppi (az akváriumok mezei nyula), van 2 vitorlás, egy sarok akváriumban pár zebradánió, szummik. Még látok 3 szifót, két hím és egy nőstény… Értetlenkedve nézek szét.
A többi akvárium tökéletesen üres. Meg van mindegyik világítva, a kis buborékok a levegőztető gépből egykedvűen szállnak felfelé, a motor búgása mintha gyár mellett élők háttérzaja lenne. A hölgy széke mögötti polc szintén teljesen üres, pár madáreleség van rajta, de sem gépek, sem semmi más. A sarokban van pár eladó akvárium és egy kalitka.
– Tudod… Valérkám… tudjátok, gyerekek, apukátok mindig itt volt. Olyan kicsi volt mint a legkisebb közületek, mikor belépett ide először. Hát, így állunk. A vizet, már 25 éve nem cseréltem ki, annyira beállt az ökoszisztéma, hogy csak utána töltök, mindig vizet, ez a legjobb a halaknak. Nem nagyon jön már senki. Itt üldögélek. Nyugdíjas vagyok, de valahogy, minden reggel ide hoz a lábam. Elcigizgetek az ablakban, várom a vevőket, néha benéz valaki. Nem vesztek valamit? El lehetne vinni Skóciába ezt a tengerimalacot! Nálam minden olcsó, itt 4000 egy papagáj, 12000 a városban, itt 4000 a tengerimalac, a városban 8000. A halak is olcsóbbak. Én tenyésztgetem őket otthon, de már nem nagyon van időm, de várom a vevőket. Néha benéz valaki, mint ma te! Vigyetek valamit! Valami apróságot!
Gyors fejszámolást végzek, és rádöbbenek, a boltban lévő áruk összértéke nem éri el a 200000 forintot, de ebben már benne vannak a kaják és tárgyak is, minden, tokkal, levegőztetővel!
A bolt sötét, nem világít a lámpa sem, kiégett, csak az akváriumok fénye ad némi világítást. Az élőeleséges tank évek óta üres, nincs tényleg semmi a boltban.
– Mutatok valamit!
Elmosolyodik, sietve megfordul, kis hajlott háta csoszogva siet vissza a pulthoz, int, kövessük és mutat a falra.
A falon, egy képem van, rajta pár tengeri hal. Vidáman nevetnek bele a képünkbe, elmúlt optimizmust sugallnak, integetnek, még a harminc valahány éves énem tollából. Elámulva nézem, repülök az idővel. A lánya rendelte tőlem az édesanyja szülinapjára, világosan emlékszem, de már elfelejtettem régen ezeket a vonalakat. Most egyszerre szakad rám a kisfiú énem. Itt kaptam tőle Jenőt, a repképtelen, csípős, kék hullámos papagájt, akinek se farok- se szárnytollai nem voltak, dohogva sétált lakásunk padlószőnyegén, ha körme beleakadt a szálba, orra, illetve csőrre esett.
Szétnézek. A hölgy itt ült végig, heti hat napon. Amíg én felnőttem, iskolák, érés, Párizs, Brüsszel, egyetemek, 12 év tanárkodás, csavargások, kalandok, 8 év Skócia, sikerek és poklok, családom lett, 15 éves a legidősebb, és… És Ő itt ült.
Lida rángatja a kabátom.
– Apa! Vennünk kéne halakat Sanyi papának! Apa!!! Khmm... apa, valamit venni kéne!
– Igen… Igen, feltétlenül, Sanyi papa mondta is reggel, milyen üres az akvárium, mert már nincsenek meg a neonok!
– Igen, a neonhalak, reggel mondta, igazad van, mondta, ha látunk neont, vigyünk párat!
Összenézünk, arra gondolok, de jó egy érzelmileg érett kamasz édesapjának lenni. Hálát érzek, hogy ilyen család vesz körül.
– Akkor vennénk neonokat! Igen, az összeset kérjük. Nagyon kellene pár neonhal otthon.
A hölgy kis hálóval a kezében fellép arra a kis hokedlire, amin megismertem, meredten néz előre. Eltolja a felső üveget, most már vadász!
– Most pedig csendet kérek, nagyon ijedősek ezek a kis kópék. Mindig páratlant kell venni, nem lehet páros szám. A raj halak csak akkor érzik magukat biztonságban, ha páratlanok, amúgy párokra szakadnak. Egy ezres rajnál ez persze nem számít, de ha akváriumról beszélünk, akkor figyelembe kell vennünk. Most akkor elkezdem kivenni őket, Valér, tartanád a zacskót? Így ni, akkor kezdem!
Meredten nézzük az akváriumot. Hat éves vagyok, látom a villanó hálót, a cseles kis halak gúnyt űznek belőle. Kiszárad a szám, úgy izgulok, el tudja-e kapni azt a halat, amit kiválasztottunk korábban. Ügyesek a halak, de aztán csak beleakad egy-egy a csapdába. Szépen gyűlnek a zacskóba, amelyben természetesen használt akváriumi víz van, a csapvíz megölné őket.
Eszembe jut Gerald Durrell. Volt egy kalandja, amit leírt egy könyvében. Volt egy boltsor egy londoni utcában, ahol az emberek nem adtak el semmit. Valami bonyolult adózási ok miatt lakásként használták a boltokat, de ehhez alacsonyan kellett tartani a bevételüket. Ezért aztán, a kávézóban átmenetileg éppen nem volt soha semmi enni- vagy innivaló, mert elkésett a szállító, a szabónál elfogyott a kelme, a régiségkereskedőnél minden el volt már adva, holnap jönnek érte, ismételgette mindig. Volt a történetben egy madárkereskedő is. Ő soha nem adott el semmit a több százas gyűjteményéből, arra hivatkozott, hogy nem megfelelő a szezon, más állatkereskedést ajánlgatott a város különböző pontjain, mondván, most inkább teknőst kéne venni...vagy bármi mást, de nem madarat. Azt talán majd pár hét múlva, de nem most.
Ráismertem a kalandra. Ha csendben figyelünk, megláthatjuk saját regényünket. Mindenkiben van egy regény, van, akiben több is. Adjunk időt az írónak. Időt, békességet.
A toll már magától jár azután!
