Főleg, ha esetleg még nem derült ki számukra, hogy az, publicista, kritikus, nem csupán egy hőzöngő médiaceleb.
A Magyar Hang Könyvek sorozatban jelent meg nemrég Európa elrablása címmel egy válogatás Puzsérnak a hetilapban közölt közéleti írásaiból. Az utóbbi hét év intellektuális polgári, ahogy a szerző elhelyezi magát, szélsőközepes felmordulásai dübörögnek végig az olvasó fején, és bár ezúttal több szellemi erőfeszítést kell tennie, most is lesz miről beszélgetnie, és izzíthatja kedvére érzelmeit. Közben pedig új fényben láthatja a puzséri gondolatvilágot, szemléletmódot. Pontosabban, rá kell ébrednie, hogy van ilyen.
Elég néhány írásba belepillantani, hogy kiderüljön, ami már régóta egyértelmű azok számára, akik szövegein keresztül is érintkeznek Puzsérral: egyik legvirtuózabb publicistánk. Remekül játszik az adott gondolatmenet felfűzésére kiválasztott metaforákkal, analógiákkal, kulturális utalásokkal. Tekeri őket jobbra, balra, középre, elképesztő intellektuális sodrással. Nyugodtan kijelenthető, hogy magas irodalmi szinten űzi a műfajt, akár még egyik klasszikusává is érhet.
Ugyanakkor ezek az írásos fejtegetések sokkal letisztultabbak, kidolgozottabbak, mint az audiovizuális médiatérben masírozó Puzsér-szólamok. Így hát az is kiviláglik, ami szintén egyértelmű már régen a kritikáit, tárcáit olvasók számára, hogy Puzsér nem a levegőbe, nem összevissza beszél, nem narcisztikus puffancs, nem provokál. Világszemlélete van, értékrendje, közéleti pozíciója, amelyet következetesen képvisel. Az Európa elrablása című válogatás böngészése is alkalmat ad rá, hogy ez kirajzolódjon előttünk.
Ugyanakkor – és ez az igazi meglepetés –, miközben az fogalmazási csavarok a szokatlan kontextusokban felvillanó történelmi személyiségek, művészek, gondolkodók hullámvasútján egyre beljebb hatolunk ebben a szellemi labirintusban, és áll össze a kép, miből táplálkozik, mitől a lüktetése, és merre tart, annál kevésbé tűnik az egész izgalmasnak, különösnek.
Puzsér szövegeiből egy meglehetősen ismerős polgári világszemlélet kerekedik ki. Olyan értékelésekkel jelenünkről, amelyek a demokratikus oldalon eléggé elfogadottak. A polgári demokrácia ideális, soha nem létezett világa hívogat, a magántulajdon tisztelete, a nemes piaci versengés lehetősége, a korrekt, gazdasági-szociális egyensúlyokat képző képviseleti politikai rendszer, igazságos újraelosztó mechanizmusokkal, mindennek centrumában pedig ott a kulturált középosztály, a művelt, szabadon és szélsőségektől mentesen gondolkozó, józan polgárság. Ez az eszmény, amelytől azonban a jelenkori lét egyre inkább távolodik, hol balra, hol jobbra, de leginkább manipulatív álideológiák felé, virtuális valóságba rántva civilizációnkat. Egy humanista számára ebben a helyeztben szinte az egyetlen lehetséges, vállalható alternatíva, hogy egy független kulturális térben radikális, „szélsőközepes” következetességgel mutasson alternatív mintát egy megújuló, centrista polgári demokrácia számára.
Nem mondom, hogy ez kevés, hogy nem eléggé erős, felemelő bázis. Változatlanul tele van haladó elemekkel, vinne előre egy emberibb életbe, s ha éppen Puzsér jelenne meg vele Orbán esélyes kihívójaként, támogatnám, számíthatna a szavazatomra. Jó lenne, a jelenlegi állapotoknál mindenképpen jobb, egy konszolidált, kulturált, érett polgári demokráciában élni, megszabadulni a fundamentalistán értelmezett ideológiák törzsekbe csábító hatásától, egymásra találni azokkal, akikkel valóban összetartozunk, a többieket elfogadni, és mindenkinek szabad életteret hagyva gondtalanul feszítgetni emberi képességeinket, beleértve a nagy tévedéseket is. Szóval, a legtöbb megállapítással, megjelölt céllal egyetértek. Csak érdekes furcsa azzal szembesülni, hogy az indulatos, már-már kényszeresen kiszámíthatatlannak, nyughatatlannak tűnő publicista mindezzel semmi különöset nem mond. Egy ismert értékrend paneleibe kapaszkodik, igaz, nem vak, hanem tisztesen megemésztett hittel.
Meglepő látni, hogy Puzsér Róbert amilyen harsány, annyira kevéssé merész. Ez nem szemrehányás, nem célom, hogy bármiről mást gondoljon. Csak egyszerűen érdekes. Hiszen gyilkos erejű kritikai megállapításokat tesz a globális kapitalizmusról, a neoliberalizmus következményeiről, érzékletesen vázolja a 68-as eszmék, a jóléti társadalom keserű degradálódását, megroppanását, a helyükre lépő nyílt vagy leplezett autoritarizmus, nacionalista populizmus ijesztő, a humanista örökség ellen mozgósító térnyerését, a mindenféle elitek hatalmi tombolását. Kiáll az európai integráció mellett. Érzékeli, hogyan úszkálnak a mai politikai életet meghatározó pártok, legyen bármi a nevük és a színük, a neoliberális rend szolgálatában. Lerántja a leplet a figyelemelterelő pótlékmozgalmakról. Egyszóval, végigjárja egy rendszerkritika, a mai kapitalizmus rendszerkritikájának minden szintjét. Egyetlen lépés lenne hátra. Hogy nemet mondjon a rendszerre. Vagyis magára a polgári demokráciára. Hogy eljátsszon a gondolattal: nem benne magában rejlik a kor aggasztó jelenségeinek forrása? De nem vállalja be. Inkább megmarad abban a hitben, csupán visszásságokról, torzulásokról van szó. Amivel ugyanazon a vonalon halad – ő szereti az államszocialista párhuzamokat –, mint azok a tisztes, rosszul informált, hithű párttagok, baloldali szimpatizánsok, akik hosszú évekig abból a reményből kovácsoltak maguknak erőt adó meggyőződést, hogy a szocializmustól távolító bűnök, visszaélések, jelenségek nem szükségszerűek, vissza lehet térni az eredeti mintákhoz. De nem lehetett, mert abból fejlődtek ki. Érthető volt persze az önhitegetés. Mint ahogy érthető a demokratikus szellemű polgárság ragaszkodása is a polgári demokrácia képletéhez. Számára ez egy ideális, elégséges előnyöket biztosító rendszer, jó lenne bízni abban, hogy egy józan, kulturált centrum kezelni tudná a társadalom minden nyomasztó ellentmondását, beleértve a szociális egyenlőtlenséget is. Nem eltévelyedni jobbra vagy balra, ott a biztonság középen. Azaz tág értelemben a rendszer szolgálatában. Ez már annyira polgári attitűd, hogy azt is mondhatjuk rá, megalkuvóan kispolgári.
Mondom mindezt mint baloldali kispolgár.
