- Tamara Łempicka festményeinek reprodukcióit mutatja be a Lengyel Intézet

„Az élet utazás. Csak a legszükségesebbet csomagold el, mert helyet kell hagynod annak, amit majd út közben gyűjtesz” – idézte Tamara Łempickát a tárlat megnyitóján a Lengyel Intézet igazgatója. Az art deco királynőjeként is méltatott lengyel festőművészről Jarosław Bajaczyk elmondta: Tamara Łempicka (Tamara de Lempicka) az első, nemzetközi viszonylatban is sikeres női művészek egyike volt, akit nem csak az önállóság, a bátorság és az öntörvényűség jellemzett: nagyon tudatosan építette a művészi karrierjét, kiváló üzleti érzékkel. „Nincsenek csodák, csak az van, amit te magad csinálsz”, volt mottója a törekvéseinek. – Maria Skłodowska-Curie (Marie Curie) után Tamara Łempicka a leghíresebb lengyel nő. Alkotásai ma dollármilliókért kelnek el, rendkívül népszerűek olyan hollywoodi hírességek körében, mint Madonna, Jack Nicholson, vagy Barbra Streisand. Festményei a világ legnagyobb gyűjteményeiben és különböző magángyűjteményekben egyaránt megtalálhatók, élete és művészete máig inspirálóan hat – fogalmazott Jarosław Bajaczyk, aki megemlítette: a Łempicka-lázat csak fokozta, hogy múlt év tavaszán a New York-i Longacre Theatre-ben – a Tony-díjas Rachel Chavkin rendezésében – bemutatták a Lempicka című Broadway-musicalt. Matt Gould és Carson Kreitzer művének alaphelyzete: Tamara a férjével, Tadeusz Łempickivel és lányával, Kizette-tel Párizsba menekül az orosz forradalom elől.

– Tamara története megmutatja nekünk, hogyan lehet túlélni és eligazodni az igazán ijesztő dolgokban. Itt van egy nő, aki kétszer is elvesztette a hazáját a háborúk miatt, miközben próbálta megtalálni az élet szépségeit – mondta Jarosław Bajaczyk, aki Łempicka életének magyar motívumait is megemlítette. Világhírű, 1925-ös festménye, az Önarckép zöld Bugattiban – amely megtestesíti a modern, független nőt – André Kertész fotográfiája alapján készült, a német Die Dame divatmagazin megbízásából. (A festőnek a valóságban egy kis sárga-fekete Renault-ja volt, ám ha lett volna akkoriban Facebook, alighanem ez a festmény lett volna a profilképe.) Tamara második – és egyben utolsó – férje, Diószeghi Kuffner Raoul báró volt, a gyáros és műgyűjtő mintegy három évtizeden át volt a társa. Svájcban házasodtak össze 1934-ben, majd 1938-ban Tamara unszolására az Egyesült Államokba költöztek, szinte az utolsó pillanatban menekültek el a holokauszt elől. Megismerkedésük ismert története, hogy a báró egy tüzes táncosnőről – a szeretőjéről – készíttetett portét a festőnővel, akibe rögtön beleszeretett. (A házaspár 1956-ban az Amerikai Népszavának erről így mesélt: „Jelenésként állt előttem, és az első találkozásból, mindent elsöprő nagy szerelem lett. Mivel korántsem voltam öreg, hamarosan megesküdtünk! – Így veszítettem el a legjobb vevőmet – mondja Tamara de Lempicka nevetve.”)

Łempicka több mint 120 alkotásából jelenleg a Fine Arts Museums of San Francisco rendez tárlatot, művei 2023-ban a krakkói Nemzeti Múzeumban, azt megelőzően a lublini Nemzeti Múzeumban állítottak be látogatórekordot. Neve úgy hat, mint Frida Kahlo mexikói festőművészé: ahol kiállítása van, ott tömeg jelenik meg – ez így történt a Lengyel Intézet tablótárlatának a megnyitóján is. Egyfelől a nőmozgalmak emblematikus alakja, másfelől az 1920-as és 30-as években nem véletlenül tartották őt Auguste Dominique Ingres művészete folytatójának.

– 1925-ben robbant be a köztudatba a milánói art deco kiállításon. Modelljei többnyire nők, arisztokraták, a társadalom felső osztályából valók, nagyon míves ruházatban. A női test ábrázolásába sok új szemléletet hozott, modelljeit gyakran elég intim helyzetben ábrázolta, akkoriban ritkaságszámba ment, hogy nőként női aktokat is festett. Az új technológia is megjelenik a képein, a modell autót vezet, telefonál vagy síel, hideg erotikát sugárzó képein – melynek háttere nem egyszer kubista – a modern nő jelenik meg – mondta el Bordács Andrea művészetkritikus, esztéta, az ELTE SEK Vizuális Művészeti Tanszékének tanszékvezetője a megnyitón. – Az 1940-es években Łempicka elkezd más témák iránt érdeklődni, szentimentális irányba megy, menekülteket, szegényeket, apácákat fest, túl didaktikussá, és egy kicsit giccsessé válik, munkásságának a legnagyobb, legizgalmasabb része az 1920-as és a 30-as évek. Az ötvenes években jön az absztrakt expresszionizmus, ő is elkezd absztrakt képeket festeni, újra, ugyanis már az 1920-as években készített absztrakt – kevésbé izgalmas – képeket. Aztán a hetvenes évek elején egy retrospektív kiállításon újra fölfedezik a húszas-harmincas évekbeli festményeit.

– És azóta is tart a reneszánsza.

Húsz évvel ezelőtt a bécsi Kunstforum nagy Łempicka-kiállításakor erről a művész unokája, Victoria de Lempicka így mesélt P. Szabó Ernő művészettörténésznek: „Alain Blondel párizsi galériás már 1972-ben megrendezte az első kiállítást az art deco korszakában született Lempicka-festményekből. Tamara nem is tudott arról, hogy művei iránt újra érdeklődés mutatkozik Európában, mert akkoriban többnyire Amerikában élt. Amikor a galériás a párizsi századelő művészi világát kutatta, egy magazin cikkében olvasott Párizs új csillagáról, Tamara de Lempickáról. Az írás fél évszázaddal korábban, a húszas években született, de a galériás találomra mégis fölütötte a telefonkönyvet, hátha még mindig megtalálható Párizsban a művész, így jutottak el hozzá. Akkoriban már nonfiguratív képeket festett, azt hitte, a húszas években született dolgai már senkit nem érdekelnek. Megtörtént az, ami minden art dealer álma: odaadta a vendégeknek a kulcsot, hogy menjenek föl a padlásra és nézzenek szét... Fantasztikus képek sorát találták meg, például az 1932-es Ádám és Évát, az egyik fő művet, amelynek férfi modelljét a műteremmel szomszédos rendőrőrsről hívta föl nagyanyám, amikor a meztelen Éva már készen volt. Azután úgy festette a párt, hogy az ecsetje időnként beleütközött a szék hátára vetett ruhacsomóból kilógó pisztoly markolatának.”

A Lengyel Intézet célja, hogy a magyar közönség is felfedezhesse magának az első női sztárművészt, A tárlat „folytatásaként” májusban mutatják be a Prae Kiadó gondozásában Mihályi Zsuzsa fordításában megjelent Én, Tamara című könyvet, amely a világhírű festőnő életrajzának első része. Ebből az alkalomból Magyarországra látogat a könyv szerzője, Grzegorz Musiał is.

Húsz évvel ezelőtt a bécsi Kunstforum nagy Łempicka-kiállításakor erről a művész unokája, Victoria de Lempicka így mesélt P. Szabó Ernő művészettörténésznek: „Alain Blondel párizsi galériás már 1972-ben megrendezte az első kiállítást az art deco korszakában született Lempicka-festményekből. Tamara nem is tudott arról, hogy művei iránt újra érdeklődés mutatkozik Európában, mert akkoriban többnyire Amerikában élt. Amikor a galériás a párizsi századelő művészi világát kutatta, egy magazin cikkében olvasott Párizs új csillagáról, Tamara de Lempickáról. Az írás fél évszázaddal korábban, a húszas években született, de a galériás találomra mégis fölütötte a telefonkönyvet, hátha még mindig megtalálható Párizsban a művész, így jutottak el hozzá. Akkoriban már nonfiguratív képeket festett, azt hitte, a húszas években született dolgai már senkit nem érdekelnek. Megtörtént az, ami minden art dealer álma: odaadta a vendégeknek a kulcsot, hogy menjenek föl a padlásra és nézzenek szét... Fantasztikus képek sorát találták meg, például az 1932-es Ádám és Évát, az egyik fő művet, amelynek férfi modelljét a műteremmel szomszédos rendőrőrsről hívta föl nagyanyám, amikor a meztelen Éva már készen volt. Azután úgy festette a párt, hogy az ecsetje időnként beleütközött a szék hátára vetett ruhacsomóból kilógó pisztoly markolatának.”

A Lengyel Intézet célja, hogy a magyar közönség is felfedezhesse magának az első női sztárművészt, A tárlat „folytatásaként” májusban mutatják be a Prae Kiadó gondozásában Mihályi Zsuzsa fordításában megjelent Én, Tamara című könyvet, amely a világhírű festőnő életrajzának első része. Ebből az alkalomból Magyarországra látogat a könyv szerzője, Grzegorz Musiał is.