Másfél héttel ezelőttig lehetett jelentkezni a Budapest Roma Ösztöndíjpályázatra, roma tehetségeket támogatnak havi nettó 20 ezer forinttal. A pénz szabadon felhasználható, és az eddigi tapasztalatok szerint taneszközökre, versenyekre, ruházatra, telefonra, laptopra költik. Az összeget augusztusig kaphatja a legfeljebb 40, általános vagy középiskolás jelentkező, akiktől többek között jó tanulmányi eredményt várnak el, és az önismerettől kezdve a sportig bármilyen területet megjelölhetnek, amiben fejlődni szeretnének.
Vajon mennyit segít egy ösztöndíj egy leszakadó társadalmi rétegbe született gyereknek? Társadalmilag hasznos tevékenység, sajátos attitűd, velünk született adottság, több összetevő erős motivációval megspékelve – számos definíciója létezik a tehetségnek. Az adottságoknak egy olyan kincsestára, amelyet vétek nem kihasználni. Ez lenne egy közösség, egy egész ország érdeke: ha már van bennünk velünk született képesség valami nagyszerűnek a véghezvitelére, kaphasson szabad utat a fényre. Nálunk azonban, ahogy a lapunknak megszólaló szakértők szavaiból kisejlik, nincs valós törekvés kormányzati részről.
Megoszt és uralkodik
A felkarolás tényleges munkáját a civilek végzik, és egy ösztöndíj, bár az adott gyereknek sokat jelent, a felszínt glazúrozza, a mélyt meg elnyeli az űr sötétje. Ráadásul azoknak a gyerekeknek a többségét, akik kívül esnek a látómezőn, ezek a kezdeményezések el sem érik. Most már szinte egyáltalán nem vállal szerepet az állam civil program támogatásán keresztül a roma tehetségek felkarolásában. Ezt Szőke Judit, az Új Start Alapítvány igazgatója taglalja a Visszhangnak.
„Talán 2010-15 körül voltak hasonló állami pályázatok, azóta nem jellemző. Mi is magunkra maradtunk, civil forrásból működünk. A Nemzeti Tehetség Program megmaradt ugyan – erről indulásakor azt lehetett gondolni, hogy a legszegényebbek, köztük a romák is beleférnek –, mi viszont azt láttuk, hogy inkább a középosztályra hegyezték ki, nagyon gyenge az esélyegyenlőségi láb. Ezért kezdtük a saját utunkat járni. Meg akartuk mutatni, hogy ebben a közegben hogyan lesz jó egy tehetségprogram, milyen komplex támogatásokat kell ahhoz nyújtani, hogy a tehetség valóban utat törhessen. Nem is tehetséggondozásnak, hanem tehetségmentésnek szoktuk nevezni” – halljuk a budapesti központú szervezet vezetőjétől.
Bár a cigány gyerekek tehetséggondozásáról érdeklődünk, L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője előrebocsátja, hogy ők nem etnicizálják a társadalmi leszakadást, mert a gyökereket nem a roma identitásban, hanem a generációs szegénységbe szorult szocializációban látják. „Ezeknek a gyerekeknek a felzárkóztatása ma nincs fókuszban – magyarázza –, és ez egy szegregálódó vagy már szegregált iskolahálózatot eredményezett. Tény, hogy az ide járó gyerekek nagy része valóban roma.
A szegregáció ugyan mindig létezett, de a Fidesz-kormány idején alakult ki látványosan. Részben a rendszerváltáshoz kötődő szabad iskolaválasztás miatt, de ez önmagában még nem erősítette fel a folyamatot.
Az egyházi iskolahálózat újbóli kiépítése nyitott utat az elszigetelődésnek azzal, hogy ezeknek az intézményeknek a többségébe nem vesznek fel hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű, roma, SNI-s gyereket. Az oktatási rendszer kettészakadt, a szegregálódó iskolákban nagy a lemorzsolódás, a tanárok eszköztelenek.”
Nem gondozás, mentés
Ilyen körülmények között jöhet jól egy civil szervezet. Elméletben Varga Ferenc, a DK parlamenti képviselője is így gondolja, azonban látja, hogy hiába vannak jó helyi kezdeményezések, a civilek munkája a kormány hozzáállása miatt csepp a tengerben. A kabinet tudna változtatni a romák helyzetén, ám ennek nyomát sem érzékeli a honatya, aki nem a pálya széléről kiabál be: éveken át Szegvár nagyközség roma nemzetiségi önkormányzatát vezette. Van rálátása a civil szervezetek működésére, a roma gyerekek felzárkóztatására. Azt tapasztalja, a civil szervezetek dolgoznak, mint az igavonó, de nem tudják elvégezni azt, amit az államnak kellene. „Hogy is lehetne másként, ha egyszer minden város és falu szélén ott van a szegregátum, ahol a gyerekek nagy része a szüleivel él egy szobában, aztán ilyen körülmények közé toppan be valaki egy ösztöndíjjal, hogy: tessék, törjél ki innen! Hogy lehet valódi fejlődést remélni egy gyerektől, amikor a szülőknek nincs munkája, és a telepen virágzik a dizájnerdrog-kereskedelem?” – töpreng el a helyzeten.
Az Új Start Alapítvány programjában 50 gyerek van, eddig 3-400-an fordultak meg náluk. A többségi társadalomban él ugyan a sztereotípia, miszerint a romák csak zenében és táncban jeleskednek, náluk ma már főleg intellektuális tehetségek vannak. Szőke Juditék szinte mindegyiküknél azt tapasztalják, hogy sikeres az együttműködés, igaz, eleve olyanokat vonzanak be, akiknek megfelel az alapítvány programja. A fővárostól távoli, hátrányos helyzetű falvakban élő gyerekekre fókuszálnak, akik közelében nincs zeneiskola, sportegyesület vagy más tehetségműhely. Őket próbálják helyzetbe hozni. „Sok szervezet úgy működik – meséli –, hogy a támogatott gyereket felráncigálják különböző képzésekre Budapestre, de nem erre van szükségük, hanem arra, hogy a saját közegükben fejlődjenek, ott találjanak segítséget, mentort, jó iskolát, kollégiumot a továbbtanuláshoz. De azt is tudni kell, mikor nincs tüzelőjük, mikor akarják kikapcsolni a netet a házban, hogy ilyenkor részesülhessenek az alapítvány rendkívüli juttatásában. Mi ilyen szinten ismerjük a patronáltjaink körülményeit, emiatt sincs lemorzsolódás. Meg kell szerveznünk, hogy legyen a diáknak laptopja, tudja azt használni, kerítenünk kell mellé egy önkéntes tanárt, aki online tanítja. Ilyenkor, mivel többnyire egy helyiségben él mindenki, az egész család hallgatja a tanulnivalót, és mindenki együtt sajátítja el mondjuk a törtek összeadását” – mesél egy akár filmszatírába kívánkozó, de nagyon is valóságos jelenetet.
Szavazógépképzés
A segítségnyújtás alfája és ómegája Szőke Judit olvasatában az, hogy nem egyszeri támogatásban gondolkodnak. Van, aki tizenéve benne van a programjukban, általános iskolásként kezdte, és ma már mesterképzésre jár. Az állami programok, a nagy rendszerek nem tudnak, nem is akarnak így működni, mi több: a programok segítsége helyett inkább átvesznek olyan már létező, eredetileg civil kezdeményezést, mint a Snétberger program vagy a Gandhi Gimnázium. De a civilek energiáival működtetett alulról építkezést, önkéntességet, vagyis a szakmai aprómunkát az állam nem tudja elvégezni. Az viszont az állam feladata lenne a civilek támogatásán túl, hogy megakadályozza a cigány gyerekek iskolai elkülönítését, mert a gettóiskolákban szó szerint nincs oktatás, tudásátadás, fejlesztés – és már itt elvesznek a gyerekek.
L. Ritók Nóra tulajdonképpen határvonalat húz a két terület közé, amikor azt mondja, az állami rendszer sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a tehetséggondozásra, mint a felzárkóztatásra. Magyarázatot is hallunk tőle: a tehetséggondozás a jobb státuszú gyerekeket oktató iskolák jellemzője. A szegregálódó iskolákban inkább az alapkészségek hiányával kell megküzdeni, és így nehéz a tehetségek kibontakozását támogatni.
Ennél is keményebben fogalmaz Varga Ferenc parlamenti képviselő. Szerinte alapjaitól kellene kezdeni az építkezést, például be kellene fejezni a kormányzati szintű bűnbakképzést, mint amikor Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter a gyenge PISA-eredményeket azzal indokolta, hogy magas volt a tesztet kitöltő roma gyerekek száma. „Ha tehetséggondozásról beszélünk, akkor komplexen kell gondolkodnunk, mert minden mindennel összefügg. A romákat, főleg a legmélyebb nyomorban élőket kőkeményen kihasználja a kormányzati politika, pedig lehetetlen felzárkózásról beszélni, amíg csak a választásokon nagyon könnyen mozgatható szavazói rétegnek tekintik őket” – mondja.
