Noha az én gyermekeim iskoláit éppen elkerülte az a furcsa levél, melyet mintha egy mesterséges intelligencia írt volna és küldött volna szét az oktatási intézmények nagyjából harmadának (de persze lehetnek mögötte rossz szándékú avagy zavart elméjű emberek, csoportok, a csínytevő kisdiákokat talán kizárhatjuk), háromgyermekes szülőként így is átéreztem azok helyzetét, akiknek hirtelen rohanni kellett az iskolába, akik nem tudták a beszedett telefonon elérni a gyereküket, akikben zsigeri félelmet keltett az eset, és most kellene még megnyugtatni a különböző mértékben traumatizálódott, elsősorban a kisebb gyerekeket.
És mind át tudjuk érezni a pedagógusok, iskolaigazgatók helyzetét, akik profin vagy kevésbé összeszedetten, de kezelték a váratlan helyzetet, irányították a kimenekítést, a szülők értesítését, a kabátok, cipők, táskák kiadását az ablakon, miközben a rendőrséggel is vonalban voltak, akik meg a belügyminisztériummal, melynek vezetője meg forródróton magával a miniszterelnökkel tartotta a kapcsolatot, mintha az egy személyben tudná megvédeni a gyermekeinket az alattomos, homályban rejtőző minden veszedelemtől.
Szerencsére eddig semmi nem utal arra, hogy valós bombaveszély lett volna bárhol, de a bombariadók nagy részében a pánikhatás az, amit az elkövető kiváltani törekszik, s meg is elégszik ezzel, nem akar ő iskolákban ártatlan gyerekeket felrobbantgatni.
Hangsúlyozom, nem tudjuk még, kik állhatnak az akció mögött, bár feltételezhetően aligha „a muszlim kalifátus oroszlánjai”, de ma Magyarországon (meg sok más helyen a világon) a muszlim olyan hívószó, ami sok emberben rettegést kelt. Miért van szükségünk nekünk a rettegésre? Miközben dehogy van, kell, mint nejlonharisnyának a tépőzár. Szuperegyszerű: mert nagyon hatékony eszköz a kontrollálásban. Akár abban, hogyha mi szeretnénk, hogy bennünket kontrolláljanak, mert különben isten tudja, miféle bohóságokat tehetnénk szabad akaratunkból, akár abban, hogy a tápláléklánc csúcsán pillanatnyilag állók megszerezzék maguknak az illúziót, hogy ők irányítanak minket.
Nézegettem Donald Trump legújabb beiktatási ceremóniáját a tévében, akár a mémkutya az égő házban, kávéval a kezemben, és egyszerre kezdtem komikusnak látni a fantasztikus amerikai (és nem csak a republikánus) elitet. Mosolyognom kellett, hogy a CNN tudósítója azt magyarázza a nézőknek, mi az, hogy „oligarcha”, miközben egy csokorban ott ácsorgott a Musk, Bezos és Zuckerberg triumvirátus, a csatolt részeikkel. Ezek a felnőttként is kiközösített, kocka kisgyereknek tűnő, közben már felfoghatatlanul gazdag fickók ott dörgölőznek egy szintén nevetséges politikuscelebhez, avagy celebpolitikushoz, akinek még a felesége is abroncsot viselt a fején, csak a közelébe ne férhessen a jóférje.
Jó sokan vannak már a dúcban a békegalambok, hisz most Trump is elkezdte a nótát, hogy béke, meg józan ész, vissza a fosszilis energiahordozókhoz, és jő az új gazdasági csoda – csak milyen áron, kérdenék a grönlandiak, a kanadaiak, a panamaiak, a mexikóiak, no meg a kínaiak, és szinte minden ember a földön, akinek a fejére perzselnék a bolygót.
Aggasztó, sőt, rémisztő kilátások, de mi van, ha mindez épp ellentétes hatást ér el, és egyre többen ébrednek a valódi józan ész és a kritikus gondolkodás oldalán? Mert erre is volna igény és lehetőség is. A globális populista (szélső)jobbos összezárás talán épp a sebezhetőségük jele, miközben az is látszik, jóval nagyobb a megosztottság a most éppen erősebb oldalon, mint azt kezelni lehetne, még ha Orbán Viktor elő is áll a közös ellenség mindenkit összekovácsoló koncepciójával.
Ha most keletkezett is egy ijedség itthon a tömeges bombariadók kapcsán, a mi döntésünk, hogy innentől folyamatos pánikban készülünk újabb és újabb veszélyekre, túlélő üzemmódba kapcsolva, besorolva magunkat a szigorúan ellenőrzött blokkba, vagy feltesszük a kérdést, hogyan lehetne teret nyitni a változásnak? Ahogy a rákosrendezői telekegyüttes is egy lehetőséggé vált (egyelőre tovább nem szaladnánk gondolatban), hogy egy nagyobb közösség kilépjen a tanult tehetetlenségből és a lefagyásból, és feltegye a kérdéseket, kell ez nekünk? Jó ez nekünk? Hagyjuk ezt? Megtehetik velünk, a NER részéről ez nem is kérdés. De nem biztos, hogy meg kell tenniük ahhoz, hogy ráébredjünk, valami mást szeretnénk, még ha egy roggyant, szemetes, lepusztult területről is van szó, ami jelképesen mintha az ország lenne, mínusz a már mini-dubajosított, el-nerkastélyosított részek. A kutyapártos passzivisták rendületlen munkájának hála most már folyamatosan tudjuk, s egyre több helyen látjuk azt is, hol van a (nem pusztán jelképes) origo.
