A MANYIba megérkezni olyan volt, mintha egy huszonöt éves osztálytalálkozóra jöttem volna. Ismerős arcok, átmulatott éjszakák és csodás napfelkelték kedves árnyai, akik akkor is mosolyogtak, és most is fülig ért a szájuk. Kruczler Mónit, az egyik szervezőt könnyű volt megtalálni. Próbáltunk elbújni, egy kicsit leülni és beszélgetni, de az emberek folyton csak jöttek, és köszöntek neki. A másik szervező Somogyi Endre, aki az elmúlt közel harminc évben Péter munkatársa és barátja volt. Endre kísérte el őt utolsó útjára, és jelenleg ő kezeli Kozma hagyatékát. Fontos feladatának tartja, hogy a következő években összegyűjtse, feldolgozza és közzétegye Péter munkásságának emlékeit, és bízik abban, hogy ez a kezdeményezés még mindig fontos azoknak is, akiket Péter inspirált, ő indított el a vizuális vagy önismereti útjukon.
A MANYI hátsó csigalépcsőjén masírozva egy kisebb terem adott helyet a frankhegyi szórólapoknak, plakátoknak és egyéb relikviáknak. A plakátokat Móni találta annak idején a telken, teljesen véletlenszerűen. Amikor Kozma Péter tíz évig nem lakott itthon, telekfoglalók lepték el a régi, kultikus helyszínt, és hajléktalanok kuckóztak a magánterületen. Valamilyen csoda folytán a régi plakátok mégis megmaradtak a romos házban, nem bántották azokat.
Ahhoz, hogy eljussál Frankhegyre, először a Normafáig, majd a csillebérci Konkoly-Thege útig kellett eljutnod, aztán egy könnyed séta a kis erdőn keresztül, végül leereszkedtél, és megérkeztél Kozma Péter frankhegyi telkére.
A gazdagréti lakótelep felett emelkedő budaörsi domboldalon található helyszín a ’90-es évek elejétől a 2000-es évek elejéig fogalommá vált a hazai művészeti, zenei szubkultúrában.
1991-ben Kozma Péter meghívásának eleget téve fiatal, független ipar-, képzőművészek, valamint a Zeneakadémia végzősei gyűltek össze Frankhegyen azért, hogy egy héten keresztül alkossanak. Így nyert teret a természetben a vizualitás, és a fiatal művészek a helyszín adottságait megőrizve és kihasználva valósították meg elképzeléseiket. Az installációkat hétvégén mutatták be, először csupán egy szülinapi bulival zárták le az egyhetes alkotótábort.
Kozma Péter természetesen továbbgondolta a történetet, és egy esztergomi bulin odalépett Bicskei Tituszhoz (a későbbi Bëlga együttes egyik tagjához), aki akkoriban már DJ-ként acidzenéket játszott, és Tadeusz barátjával X-LAB néven már bulikat is szervezett, mindig más-más helyszínre vándorolva. Péter megkérdezte Tituszt, hogy segítene-e neki, mert Frankhegyen van egy családi telek, ahol lehetne bulikat rendezni, a természeti környezet és a helyszín adott.
Egy FMK-buli alkalmával Kruczler Móni a bejáratnál megkérdezte Kozmát: miben kellene segíteni? Ez a kérdés volt a kezdete Móni és Kozma közös munkájának és barátságának, ami Péter haláláig megmaradt. Ugyancsak ebben az időszakban ismerte meg Péter Somogyi Endrét, akivel szintén haláláig tartotta a kapcsolatot. Tituszt és Tadeuszt pedig már egy kisebb közösség követte tűzön-vízen át, egyfajta városi sámánizmus volt ez, és a társaság vándorolt a DJ-kkel a különleges helyszínekre, így Frankhegyen is ott volt a helyük.
A kétezres évek elejére Frankhegy igazán vibrálni és élni kezdett. A muzsika, a fények és a természet vonzotta azokat az embereket, akik a szabadságra vágytak, akik megengedték önmaguknak és a szervezőknek, hogy elvarázsolják őket.
A furcsa, néhol groteszk díszletek meghatározó elemei voltak a helyszínnek, beleépültek, szinte belefolytak a telek adta lehetőségekbe. A közönség űrhajósbabákkal, gombákkal, kötélhalakkal és hasonló furcsa, a való életben talán nem is létező figurákba botlott folyamatosan. A kezdeményezés annyira sikeres volt, hogy 2000 őszétől már kétnapos lett a frankhegyi fesztivál. Az első napon azok látogatták meg a Kozma család telkeit, akik csendesebb körülmények között szerették volna megtekinteni az installációkat, a szombati napon pedig az elektronikus zene és a tánc került előtérbe. A végén már 13 színpad működött a helyszínen, mert Péter úgy gondolta, ha mondjuk tízen érdeklődnek egy új műfaj iránt, akkor annak a pár embernek is biztosítani szerette volna a lehetőséget, hogy valami újat, izgalmasat ismerjenek meg.
Sízéstől a fényfestésig
Talán joggal merül fel a kérdés azokban, akik sosem jártak Frankhegyen: Ki is volt Kozma Péter Thomas valójában, aki megalkotta ezt a álomszerű valóságot? Igazából az egyik legeredményesebb férfi alpesi sízője Magyarországnak. Szülei 1956-ban Svájcba disszidáltak, és Péter 1961-ben Zürich mellett látta meg a napvilágot, de gyermekkorában a szülei mindig magyarul beszéltek vele, és rengeteget nyaraltak a Velencei-tónál. Már fiatal korában megmutatkozott a tehetsége a síeléshez, és hamar tagja lett a svájci utánpótlásnak. Valamelyik külföldi versenyen az egyik magyar edzőnek feltűnt, hogy a svájci válogatottban egy magyar nevű versenyző is szerepel. Megkeresték Pétert, és megkérték, igazoljon át hazánkba. Ennek ugyan ára volt, mert az addig szerzett pontjait elvesztette, viszont 1983-ban már magyar színekben versenyzett, és az 1984-es szarajevói olimpiára is kijutott. 27 évesen fejezte be a versenyzést. Versenyzőtársai elmondása szerint nagyon bohém személyiség volt, imádta az életet, és kiválóan sízett. Csodabogárként csöppent bele a magyar síéletbe, tudásával és szellemiségével mindenki elismerését megszerezte. A félig tele pohár szemléletet követte. Ez a csodabogár attitűd egész életében megmaradt.
Péter 1985-ben költözött Budapestre, beiratkozott a Műegyetemre, majd az Iparművészeti Főiskola hallgatója lett. Az extrém sportok mellett egyre inkább érdekelte a kultúra és a képzőművészet. Performance-ok, divatbemutatók, de még a Vágtázó Halottkémek (VHK) zenekarnak is készített meghökkentő installációkat egy-egy koncerthez. 1987-ben vásárolta meg a frankhegyi telket, amit egy terepfutás közben szemelt ki magának, s ahol teret biztosított álmainak.
Péter fényfestésbe vitte át a bohém létezésének aspektusait. Találkozott Berkes Dórával, egy párt alkotva a Dorkandkozma párosítás fényfestett csodái nemcsak itthon bűvölték el a közönséget, de külföldön is egyre népszerűbbek lettek, csodálatos épületekre komponáltak fényeket.
Dorka festette meg kézzel az üveglapokat, Kozma pedig a vetítéssel keltette életre a kompozíciókat. Így jött létre a Raypainting, ami a fényfestészet úttörője hazánkban. Péter kezdetben dia-, írásvetítővel kísérletezett, majd hatalmas projektorokkal alkotott. Európa-szerte kaptak meghívásokat, különféle helyszíneken mutathatták be fényfestési művészetüket.
Később Péter ismét más vizekre evezett, és többek között a posztmodern tánccal, majd a szomatikával kezdett el foglalkozni. Ez utóbbi a befelé figyelés művészete, melynek gyakorlása során az ember képessé válik kapcsolatot kiépíteni a szerveivel, hiszen a test megtisztulása támogatja leginkább a tudati jelenlétet. Péter folyamatos útkeresése arra hívja fel a figyelmet, hogy mindenkinek érdemes az önfejlesztésre időt teremtenie, tisztelve a természetet.
Elme és szív mozgásban
Magyarországon a ’90-es évek elején, szinte a rendszerváltás után indult be a partiélet, ami nem volt más, mint egy közösségalapú ellenállási forma, ami leginkább az afrikai törzsi zenékből és az ahhoz kapcsolódó rituálékból tevődött össze. Már a ’80-as években világméretű mozgalommá vált, de hozzánk a rendszerváltás után jutott el igazán.
Amíg a szüleink a rádión próbálták behozni a brit slágereket, és tízen összeülve hallgatták a Beatlest, addig nekünk a táncparkett és a partik adta közösségi tér jelentette a szabadságot. Az elektronikus tánczene egyenesen Berlinből érkezett, a vasfüggöny eltűnt, és berobbant az acid, majd a techno.
Jöttek a tört ütemek rendületlenül, a rituálékat idéző ritmusok magukkal ragadták a fiatalokat. Az első ilyen bulit az FMK-ban (Fiatal Művészek Klubja) rendezték, ahol egy külföldi, ráadásul afroamerikai, az amszterdami Roxyban rezidens DJ játszott Király Tamás divattervező szülinapi buliján.
Egy új, fiatal, alkotó generáció formálódott, amelynek tagjai átélték ugyan a rendszerváltást, de az igazi életérzés Frankhegyen tudatosult, ahol egy összetartó közösség szórakozott a zene és a művészet mentén. Teljesen más kulturális háttérrel rendelkező fiatalok találkoztak egy helyen, ahol nem számított, ki honnan érkezett, egyszerűen együtt voltak, és a tánctéren szocializálódtak. Egymás mellett, mégis közösen táncoltak. Kozma és Dorka gondoskodott a fényfestésről, a képzőművészek pedig a műveik által sarkallták gondolkodásra a közönséget.
Frankhegyen minden bokor mellett érdemes volt megállni, meg kellett vizsgálni és megszakérteni az ismerősökkel vagy az addig ismeretlenekkel. Egy-egy beszélgetés mentén igazi barátságok szövődtek.
Flachner Péter Pál, becenevén Flaki, aki szinte az összes frankhegyi mulatságon részt vett, elmesélte, hogy Kozma egy célirányos álmodozó volt, kreatív, jó szervező, és a barátja volt, aki megadta neki az alapokat, és őt is elindította az önismereti úton. Takács Róbert, Texi, aki ugyancsak meghatározó alakja volt ennek a szubkultúrának, felidézte, ahogy Frankhegyen egy repülőgépből kiszeparált ülésen nézte a napfelkeltét, de simán megtörtént az is, hogy az egyik DJ, maga Naga ott táncolt mellettük a tánctéren.
DJ Candyman elmondta, hogy akkoriban még nem voltak DJ-táskák, ezért az egyik ismerősének az apósa készített nekik maszekban táskákat. Igen ám, de ezeket a táskákat fémből csinálta, abba kerültek bele az amúgy is szép súlyú bakelitek. A kis erdei úton húzta, vonta, cibálta nehéz táskáját, amibe olykor szinte belehalt, mert azt gondolta, soha nem jut el a helyszínre. Bordos László Zsolt, az architekturális vetítéssel foglalkozó 3D-művész is Frankhegyen látott először fényvetítést, és csak tátott szájjal bámulta a jelenséget. Ott határozta el, hogy ő is ezzel szeretne foglalkozni, és később New Yorkban, Párizsban, Dubajban is jelentős sikereket ért el.
A Korai Ütősök, vagyis a Korai Öröm zenekar két tagja, Kilián Zoltán és Csányi Viktor arról meséltek, hogy a Frankhegyen olajoshordókon muzsikáltak, és csodálatos volt azt megélni, hogy ilyen egyszerű, hétköznapi eszközök is lehetővé teszik a zenét. A fiatalok abszolút befogadták a kezdeményezést. Végül is a dobolás egy ősi módszer, évezredekre nyúlik vissza létezésének története, az első törzsek már dobok segítségével kommunikáltak, de rituális szertartásokon is használták, mivel a hangkeltés egyszerre mozgatta meg az emberek elméjét és szívét.
Egyszerűen Frankhegy egy olyan hely volt, ahol ott kellett lenni, szavak nélkül érezni lehetett a létezést. Nem volt szükség kérdésekre és válaszokra sem, mert minden a lábunk előtt hevert. Boldog pillanatok, amelyek láthatatlanul törtek elő, mert Frankhegy teremtő erejű volt sokak számára, és a teremtés, akár műalkotásokon, akár zenén keresztül, vibrált a Kozma-telkeken. Ahol a képzelet és a valóság olykor csak fényekben volt mérhető.
Info
A kiállítás megtekinthető nyitvatartási időben a MANYI Kulturális Műhelyben (1027 Budapest, Margit körút 16.).
Kordokumentumként a szórólapokat Somogyi Endre gyűjtötte össze a kezdetektől, valamint neki köszönhetjük Kozma Péter hagyatékát is. Ezek a következő linkeken találhatóak: acid.pardey.org/cgi-bin/flyers és www.kozma.foundation
