Az elnyomás csapatban károg, / élő szívre mint dögre száll - / s a földgolyón nyomor szivárog, / mint hülyék orcáján a nyál. (József Attila: Ős patkány terjeszt kórt)
Modernizáción a nyugati civilizáció technikai és szellemi vívmányainak átvételét szoktuk érteni, mondja valahol a néhai nagy középkorász Engel Pál. (Aki immár majd’ negyedszázada az elsők között beszélt hajdani úri gyerekként, polgári konzervatív jobboldaliként arról, hogy a jobboldal szavazóbázisát adó magyar polgárság, a hajdani úri gyerekek, az amúgy is vékony középosztály amúgy is vékony rétege elhülyülőben, kultúrája válságban, a keresztény rendes magyar emberek laposföld-hívő, oltástagadó sumerológusokká kreténesednek éppen. Lásd fundamentális írását, amelynek kötelező tananyagnak kéne lennie.
Dejszen nem is erről akarok beszélni, hanem a modernizációról, pontosabban arról, hogy mit adunk fel, mit árulunk el, részben polgárságunk elkreténesedésének bázisán. Szal a modernizáció mindig, érted, mindig napnyugatról, Abendland felől jön, mint az óceáni szelek, a kereszténység, a templomok, a várak és városok. Ezek nyugati idegenek, külföldiek, occidentális migránsok által importált javak, ahogy a városi autonómia, a szabad költözés joga, az egyetem, a lovagi kultúra is napnyugati termékek. Meg az állam és az egyház szétválasztása, a reneszánsz és a humanizmus, az enyészpontos perspektíva, a szimfonikus zene, a hatalmak elválasztása, a felvilágosodás, az emberi jogok, az ipari forradalom, a liberális demokrácia, anyámkinnya, egyszóval a szabadság világa kizárólag Európában fejlődik ki, ez biztosítja az euroatlanti országok globális fölényét és uralmát a világ fölött. Mely világ mostanában kezd multipolarizálódni, ami oké lenne, a baj nem ez, hanem hogy az elfelejtett Nagy Háború óta kialakult világrend egyidejűleg megint fasizálódik.
Mi itthon a nyugati modernizáció vívmányait, a humanizmust, az individualitást, az egyén tiszteletét és szabadságát, mint a legnagyobb értéket, a szabad piacot, a kooperációt, a toleranciát, a vitát, a liberális jogállamot és a végtelenül kifinomult kultúrát áruljuk el és adjuk fel éppen néhány elhízott lókupec vezetésével, amikor keleten kötjük ki Komposztország lélekvesztőjét, az autoriter táborba sodorva jobb sorsra (nem) érdemes kis országunkat. Azon országok közé, ahol, mint a csodapofa Umberto Eco hangsúlyozza, a kultúra gyanús, a pacifizmus gyengeség és gondolkodni férfiatlan, a gondolkozás, pláne a kritikai gondolkozás, a véleménykülönbség árulás.
Az egész világ jobbra dől tehát, „a történelem arra tanít bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből”, mondja Hegel bácsi valahol. Elképesztő karnevál örvénylik megint, olyan ensori maszkokkal, mint Musk, Trump, és a vádlijuknál olyan kicsi szuverenisták sündörögnek (ez ma a posztfasiszta kódja, muskja, vagyis izé maszkja), mint a mi molett nagy dilettánsunk, Vicky a tricky, vagy a temetkezési vállalkozó mosolyú Fico, avagy a feketeszázas-csekista Putyin, a vérszipoly. És most jön föl, mint szahar a hányásban (Kutyin putyája című, július 14-i írásunkban már idéztük ezt a galaktikusan gusztustalan, ám alulmúlhatatlan hasonlatot a Magyar Narancsból, mely anno ezt az MSZP-re alkalmazta), szóval jön föl az AfD-s Alice Weidel, aki szerint Hitler kommunista volt, Ausztriában pedig Kickl, aki meg orbánista és szintén putyinszopó, közös nyilatkozatuk közös nevezője az idegenellenesség, márpedig Umberto szerint „az ősfasizmus per definitionem rasszista”.
Eco (visszhang) arra is figyelmeztet, hogy „az ősfasizmus itt ólálkodik körülöttünk… Az a kötelességünk, hogy leleplezzük, és mutatóujjunkkal rábökjünk minden egyes új formájára – minden nap, a világ minden táján.” Ezért nem fog sikerülni Magyarország modernizációja és ezért mondhatjuk azt, hogy Magyarország nem lesz, hanem volt, ahogy írtam 2012-ben A falusi focista fél című derűs szösszenetemben.
