- Végel László: Bizalmi válságban

Egymást követték a kilencvenes évekre emlékeztető demonstrációk. Százezrek tüntettek országszerte a lítiumbányászat ellen, a belgrádi tömeges gyermekgyilkosság után ugyancsak százezrek vonultak fel és demonstráltak a fővárosban és az ország nagyobb városaiban, azonban a kormány ügyes kivárással, időnként rendőri beavatkozással elejét vette a komolyabb fordulatnak.

Mindez azt jelzi, hogy a tömegek nem rendelkeznek tartós mozgalmakat létrehozó politikai programmal. Egy-egy „botrányos eset” erős érzelmi felindulást vált ki, amelyek azonban nem tartósak. A tüntetések sorra lelohadtak, a kormánypárt pedig haladékot nyert. Ebben e patthelyzetben vészesen terjedt az apátia, amelyből sem a kormány, sem az ellenzék nem talált kiutat. Az elemzők egyik része a széthúzó ellenzéket hibáztatta, a másik része pedig rezignáltan tudomásul vette, hogy a nemzet többsége a tekintélyelvű kormányzást választotta. Még a független közvélemény-kutatók is arra a felismerésre jutottak, hogy Vučić elnök népszerűsége minden egyes demonstráció után növekedett.

Arra senki sem számított, hogy az apátia mögött lassan bizalmi válság érlelődik, amely váratlanul fellángolt a november elsejei tragikus újvidéki esemény után, amikor lezuhant az újvidéki vasútállomás épületének előtetője, amely 15 ember halálát okozta és rendkívül heves tüntetéssorozatot robbantott ki. A polgárok követelték a jogi és a politikai felelősség megállapítását, illetve a felújítási munkálatok dokumentumainak nyilvánosságra hozását. A középületek, így a városháza falaira véres kezeket festettek. A baljóslatú tüntetések pár nap alatt lanyhultak, úgy tűnt, ezek is a szokásos módon fejeződnek be, tartanak pár napig, aztán feledésbe merülnek.

Ezúttal azonban nem így történt. Közbeléptek az egyetemisták, akik blokád alá vették az egyetemeket, a nagyobb útkereszteződéseknél közlekedési zárlatot vezettek be, s minden nap 11 óra 52 perctől (a baleset időpontjától – a szerk.) 12:07-ig néma csendben megálltak az utcán 15 percre, hogy a 15 áldozat emlékének adózzanak. Követelték, hogy az intézmények végre végezzék a dolgukat: a jogi és a politikai felelősség megállapítását, a vasútállomás felújítási dokumentumainak nyilvánossá tételét. Múltak a napok, ám a tüntetések nem lanyhultak.

A kormányt váratlanul érte az egyetemisták demonstrációja. Először verőlegényeket küldött rájuk, majd külföldi bérenceknek nevezte őket. Kisebb engedményeket is tett, Vučić elnök pedig párbeszédre szólította fel őket, miközben a Biztonsági-Információs Ügynökséget, azaz a titkosszolgálatot is mozgósította. Folytak a letartóztatások, baráti beszélgetésre rendelték be az egyetemistákat és a szülőiket. Vučić a napokban (nem először) még a bizalmi népszavazás lehetőségét is felvetette, ami nem talált kedvező visszhangra az egyetemisták körében, akik szerint továbbra is az intézmények működése és a felelősség megállapítása az elsődleges.

Az egyetemisták bejelentették: nem hajlandók tárgyalni Vučić elnökkel, mert neki nincs erre alkotmányos felhatalmazása. „Ki kérdezett téged?”, „Véres a kezetek!” – skandálták az elnöki palota előtt. Azt ismételgették, hogy őket nem az elnök, hanem az intézmények munkája foglalkoztatja. A főügyész asszony irodájának bejárata előtti tüntetésen véres kezeket mutogatva menyasszonyváró szerb dalokat énekeltek, majd a köztelevízió előtt követelték a tárgyilagos tájékoztatást, de a Biztonsági-Információs Ügynökség irodája előtt is tüntettek, és meglátogatják az alkotmánybíróságot is. „Elvárjuk, hogy az alkotmánybíróság végezze a dolgát”, jelentette ki a független N1 tévének bájosan mosolyogva egy miniszoknyás egyetemista lányka.

A tüntetések csúcspontja a belgrádi Slavija téri nagy demonstráció volt december 22-én, amelyhez csatlakoztak a belgrádi polgárok, főleg azok a szülők, akiknek a gyermekei a tüntető egyetemisták között voltak. Szervezetten megjelentek a földművesek és a tanügyi dolgozók is. A tér és a környező utcák megteltek, a hivatalos jelentések szerint is 28-29 ezer, a nem hivatalosak szerint pedig vagy 100 ezer ember jelent meg. A mintegy két óra hosszat tartó demonstráció a maga nemében bámulatos volt. 15 percig néma csendben gyászolta a tömeg az újvidéki áldozatokat. Lehet, hogy elfogult vagyok, nyilván a nagyvilágban akadnak számosabb tüntetések is, de bevallom, soha sehol nem láttam a csend és a hangos tiltakozás ilyen nemes találkozását, mint ezúttal Belgrádban. A gyászoló tüntetők magasba emelték világító mobiltelefonjukat, baljós csendben ragyogott a tér. Aztán felzengett a tömeg, a jelenlevők beszámolója szerint sosem volt ilyen hangos a Slavija tér.

Késő este a közösségi hálón a polgárok kifejezték hálájukat az egyetemistáknak, akik megszabadították őket az apátiától és a félelemtől. A következő napokban az egyetemi tanárok elismerték: ők is féltek a hatalomtól, az egyetemistáktól tanulták meg legyőzni félelmüket. Egyetemi tanárok együtt meneteltek a tanítványaikkal és meglepődve tapasztalták hallgatóik elszántságát, észjárását, mivel eddig abban a tudatban éltek, hogy a fiatal nemzedék apolitikus, alig várja, hogy diplomázzon, s aztán vegye a vándorbotot. Többek között azzal jellemezték őket, hogy csak az internetet bámulják és csak a Facebook meg a TikTok érdekli őket. Most azonban kiderült, hogy sokkal többről van szó. Valóban nem nézik a tévét, nem vesznek tudomást arról, mit ír a kormányhű bulvársajtó vagy a kormánypropagandát terjesztő bulvártévé. A közszolgálati televízió tényleg nem játszik semmilyen szerepet az életükben. Ők az interneten saját nyelvet alakítottak ki, amelyet nem tud értelmezni a hatalom.

Az ellenzéki pártokban nemigen bízó tömeg pedig végre támaszra talált és az egyetemistáktól várja a „megváltást”. A polgárok lelkesen és egyre tömegesebben csatlakoznak hozzájuk, gondoskodnak az éjjel-nappal az egyetemeken tartózkodók élelmezéséről. Jobbnál jobb falatokat visznek nekik, meleg takarókkal, sőt süteményekkel is kedveskednek, úgyhogy a fiatalok jelezték az adományozóknak, túl sok az élelmiszer, legfeljebb a víz hiányzik. Még aznap ballonokkal teli kocsisorok álltak meg az egyetem bejárata előtt. Természetesen csatlakoztak hozzájuk a földművesek is, akik traktorokkal és nagy kondérokkal érkeztek Belgrádba, meg Újvidékre, hogy hallevest, halpaprikást és gulyáslevest szolgáljanak fel a tüntetőknek és a velük tartóknak. Több ezer ember kiszolgálására is felkészültek.

Ilyen körülmények között várta Szerbia az újesztendőt. Illetve várta volna, mert az egyetemisták ezzel a jelszóval üzentek: „Nem várjuk az újat, amíg a régi nincs tisztázva!”. Addig is jelezték, hogy szilveszter éjszaka tüntetni fognak 11:52-től 0:07-ig, tehát 15 percen át némán adóznak az újvidéki áldozatok emlékének. A tömeg is készen állt a méltóságteljes „újévvárásra”, a nagy erkölcsi győzelemre. Talán csodát is várt. A felmérések szerint mintegy 18-19 ezer polgár állt némán a belgrádi Egyetemista téren és a környező utcákban, mobiltelefonját magasba emelve világította meg a teret. Megható volt látni a fiatal és elszánt arcokat. Mindeközben, felháborító módon, a pár száz méterre levő Köztársaság téren Belgrád városa ünnepi újévvárást rendezett, amelyen a Vučić elnök kedvenc stúdiójában, a Pink tévében szereplő neofolk énekesek giccses dalokkal kedveskedtek a szintén tömegesen megjelenő a kormánypárti hallgatóságnak, akik petárdákat durrogtattak. Ez a jelenet pontosan kifejezte a mai szerbiai állapotokat. Belgrádban szilveszter éjjel nem csupán két politika, hanem két kultúra nézett farkasszemet egymással.

Az egyetemisták nagy erkölcsi győzelmet arattak, ami még nem jelent politikai győzelmet, annál is kevésbé, mert az uralkodó politikai elit bejelentette, hogy semmiféle narancsos forradalom nem jöhet szóba. A kormány egyelőre kerüli a közvetlen erőszak alkalmazását, azonban egyre inkább erősíti a tüntetések elleni propagandát: ismeretlenek, illetve ismert közéleti személyek incidenseket idéznek elő a tüntetéseken, a titkosszolgálat informatív beszélgetésekre rendeli be az egyetemistákat, a honlapokon pedig szigorúan személyes dokumentumok jelennek meg róluk, főleg azokról, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek – ezzel is bizonyítanák, hogy a tüntetők idegen államok szolgálatában állnak. A kormánypárti tévékben rendszeresen szereplő, Vučićról elismeréssel nyilatkozó, ősradikális Vojislav Šešelj pedig egyenesen közölte: semmi kifogása nincs a kettős állampolgárság ellen, de azt tanácsolja, hogy a kettős állampolgárok jobban teszik, ha hallgatnak.

A kormány persze „narancsos forradalomtól” tart, bár az egyetemisták nem hangoztatnak forradalmi, kormányváltó jelszavakat, csupán az intézményektől követelik az alkotmány szigorú betartását, de a korrupcióellenes programjuk azt jelzi, hogy hatalmas morális aurával rendelkező reformmozgalomról van szó. Kevesebbel is beérik, mint az ellenzéki pártok, de ez a „kevesebb” megingatná a koalíciós pártok egyeduralmát, és mélyreható változásokat idézne elő Szerbiában. A Szerbiai Szocialista Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség továbbra is feltétel nélkül támogatja Aleksandar Vučićot, aki éppen ezekben a napokban közhírré tette, hogy Szerbiát minden oldalról komoly veszély fenyegeti. Szerinte az egyetemista mozgalmakat a horvát titkosszolgálat irányítja. (Sosem gondoltam volna, hogy a horvát titkosszolgálat képes mozgósítani az egyetemisták tízezreit. Ilyesmire még a CIA sem képes!) Ám ez csak a kezdet. Délen Albin Kurti koszovói miniszterelnök készül végleges csapást mérni a szerbségre, sorolta tovább az elnök. Északon pedig az autonomisták szervezkednek, állítólag a Vajdasági platform néven megfogalmazott program szecessziós veszélyt jelent, mert el akarja törölni Slobodan Milošević vívmányát, Vajdaság autonómiájának megkurtítását, és vissza akarja állítani az 1988-89-es „joghurtforradalom” előtti időket.

Mindennek tetejébe az Egyesült Államok 2025. január 15-től szankciókat vetett ki a szerb olajiparra, amivel veszélybe került Szerbia gazdasága. A külső ellenség felidézésével Vučić nyilván a tüntetések beszüntetését helyezi kilátásba, csak az a kérdés, hogy milyen eszközökkel. Az egyetemisták azonban egyre ismételgetik, hogy ők kitartanak, ám sikerüket csak a polgárok többségének csatlakozása biztosítja. Egy biztos, az egyetemisták morális győzelme lényeges változást idézett elő a szerbiai polgárok közérzetében és közhangulatában. Legyőzték az apátiát, a félelmet. Mondataikban Bibó István híres gondolata ismerhető fel: „Demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni.” Szerbiában újra felcsillant a remény. Hogy ennek milyen politikai következményei lesznek, azt talán Püthia a delphoi jósnő sem tudná megmondani.