„Éveken át minden ok nélkül többször bántalmazta, kézzel és bottal ütötte, fellökte, egyszer a forró kályhának. Ezek miatt 8 napon túl gyógyuló töréses és égési sérüléseket szenvedett a kislány, azonban orvoshoz nem vitték. Végül 2023. július végén a sorozatos bántalmazások elől megszökött, és egy másik rokona vette magához.” Egy példa találomra a dermesztő hírek közül a társadalom mélyrétegeiből, ahol – vélhetnénk – talán a szomszédság sem jobb a deákné vásznánál a makacs szegregációs hatások és a mélyszegénység kilátástalansága miatt. Vagy csak a felelősség, a következmények bénítják a cselekvést? Nem a mi dolgunk? A másik szomszéd biztos jelezte már (járókelő-effektus)?
Évtizedekkel ezelőtt végre hasznát vettem atlétikai felkészültségemnek. Nem mondom, hogy mindig is erről álmodoztam, és a Pókember-jelmezem sem volt nálam, de legalábbis elérkezettnek éreztem az időt a haladéktalan világjobbításra, amikor egy lányt rángatott egy fiú az utcán a dús, szőke hajánál fogva. Fájt. Mentem, és múlhatatlan humanizmussal érdeklődtem: jó döntésnek érzi-e az erőszakot ott és most, merthogy nekem ezért kell hérosznak lennem. De ezt már csak magamban gondolhattam, megdöntve a száz sprint egyéni csúcsát, bemelegítés nélkül. A nő, mint később észleltem, megérte a pénzét, amit persze helytelen leírni a bántalmazással egy mondatban. Azért teszem mégis, hogy világos legyen: a fekete-fehér nem létezik, és az erőnek a betonkeverő mellett a helye, távol a hatalomtól.
A medve és a gyerek
„Október elején levelet írtam a szomszédomnak a zajproblémával kapcsolatban, amiben a hallható gyerekbántalmazásra is utaltam (hátha ennyiből is veszi a lapot és „észbe kap”). Támadó hangvételű, hazugságokkal teli levélben reagált, kiderült, hogy agyban nagy a baj… Mivel az egy-két üvöltés, gyereksírás napi átlag nem javult, november elején jelzést tettem, azóta fel is vették a kapcsolatot a családdal. Egy dolgot sajnálok azóta, hogy nem hamarabb tettem meg” – meséli Róbert egy levelezőlistán. A jelzés nyomasztó lelki terhéről („hogy jövök én ahhoz?”) úgy véli, sokszor talán azért marad el a reakció, mert az észlelők úgy látják, nincs joguk beavatkozni egy idegen család életébe. Ő is ezért hezitált hónapokon át. Az ezalatt szerzett tapasztalások után ma már tudja, érzi, van jogom hozzá, ahogy mindenkinek. Mottója: a medve és a gyerek nem játék.
„Másrészt talán az is felmerül dilemmaként, hogy a telefonálással nem tesznek-e rosszabbat a gyermek számára, mint ha nem avatkoznak be. Ezért is hezitáltam, aztán rájöttem (lásd: válaszlevél), magától egészen biztosan nem fog javulni a helyzet. Ha viszont az „élet” visszatükrözi nekik, hogy valamit nem jól csinálnak, akkor van rá (valamekkora) esély, felismerhetik a problémát. Persze kérdés: mi van, ha a következménye lesz, és leüvöltik a fejem a szülők? A jelzés zárt kezelését lehet kérni (nem adják ki, hogy ki volt). Az én esetemben nyilvánvaló, hogy én voltam, de végül úgy voltam vele, nem vagyok hajlandó rettegni két félkegyelmű szülőtől a saját lakhelyemen.”
H. a Covid idején, az Egyesült Államokban élte át az ellenkezőjét: a feljelentett szerepébe került. Családja máig megszenvedi a hatását.
„Nagyon vékony az a mezsgye, ahol a fel- vagy bejelentő sétál. Nem véletlen, hogy sokan nem mernek szólni, mert nagyon könnyen mellé is lehet nyúlni
– meséli. – A Covid csúcsán járunk, lockdown, gyerekek online tanulnak otthonról. Három gyermekem külön-külön helyiségben ül a laptopja előtt az első emeleten, én a földszinten kialakított helyen dolgozom. Feleségem járkál a gyerekek között, kinek kell éppen segítség a tanulásban, miközben az ebédre is gondja van. Lányom reggel 9-kor online dolgozatot ír. Nagyobbik fiam, aki hátrányos helyzetű mind szellemileg, mind mozgásában, úgy dönt, otthagyja az óráját, és átmegy játszani a lányomhoz. Ő ordít az anyjának, hogy nem tud így dolgozatot írni. Párom ott terem, kitessékeli a fiunkat. Persze ez nem tetszik neki, nehezen érti meg, hogy most itthonról kell tanulni. Feleségem nem tágít a lányunk csukott ajtaja elől, a laptopjával odatessékeli a lépcsőhöz, hogy induljon lefelé. Fiunk ekkor a lépcső tetején megbotlik egy kupac szennyesben, és két lépcsőfoknyival lejjebb huppan.”
A gyermek az egyik órán elmesélte mindezt a tanárnőjének, némiképp kiszínezve a történetet. Azt állította, anyja lelökte a lépcsőn. A speciális fejlesztéssel foglalkozó tanárnő értesítette a hatóságot.
„Délután egy óra körül csöngettek, három rendőr állt velem szemben. Benyomultak a lakásba a gyermekfelügyelet két munkatársa társaságában. Kikérdezték a gyerekeket, megnézték, van-e bármelyiken is külsérelmi nyom. Ellenőrizték, hány teríték van az asztalon, és megkérdezték a gyerekeket, rendszeresen szoktak-e enni. Megalázó volt”
– emlékszik H. A lány hetekig rágódott a történeten, mert úgy élte meg, az egyik öccse miatta került bajba, és még a rendőrök is miatta jöttek ki. A párja is kikészült. Szerinte egy értelmi fogyatékos gyermek esetében sokszor nagy önuralom kell, hogy ne emelje fel a hangját az ember. Nem azért, mert abból ért, hanem mert sokszor az idegeken táncol. Ebből a szomszédok csak a hangoskodást észlelik. „Mi mondjuk nem vagyunk hangosak, de ez nagyban köszönhető a párom angyali természetének. Szóval nem lebeszélni akarok senkit sem egy esetleges feljelentésről. Csak figyeljetek, hogy ne tévedjetek, mert azzal is lehet ártani” – javasolja H.
Bénító bizalmatlanság
Gyurkó Szilvia jogász, a gyermekjogokkal foglalkozó Hintalovon Alapítvány alapítója kérdésünkre azt emeli ki, hogy a jelzés nem beavatkozás, és nem „mások életébe” történik, hanem a gyerek érdekében. „Sokat segít, ha valaki így gondol rá: nem valaki ellen teszi a jelzést, hanem valaki (a gyerek) érdekében – hangsúlyozza. – Tisztán kell látni a különbséget az »árulkodás« és a »jelzés« között. Előbbi esetében valakinek rosszat akarok, az a célom, hogy bajba kerüljön. Utóbbi esetében valaki érdekében, az ő helyzetének javítása céljából szólok arról, amit látok. Az is segít, ha tudjuk, hogy a jelzés nem feljelentés. És nem is arról szól, hogy »ki mit csinált a gyerekkel«, hanem arról, hogy a gyerek hogy van. Laikusok esetén soha nem kötelező hatóságot értesíteni – mindig lehet egy puhább, szolgáltatószervezet felé is jelezni (gyermekjóléti szolgálat, gyermekvédő hívószám).”
A gyermekjogi aktivista szerint a következményektől tartóknak fontos tudniuk, hogy a jelzés megtehető az adatok zárt kezelésével, és megtehető név nélkül is. Ezzel együtt, főleg kis közösségek esetén, nem mindig biztosítható, hogy a jelzéstevő személye nem lesz egyértelmű. Máskor a családhoz érkező szakember, az eljáró szolgáltató gondatlanságából derül ki a jelzéstevő kiléte egy zárt adatkezeléses kérés esetén is.
„Az egész gyerekvédelmi jelzőrendszer azért lett kitalálva – folytatja Gyurkó Szilvia –, mert a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak. A bántalmazások döntő többségét családon belül szenvedik el, a visszaélések nagy részében olyan személyektől szenvednek a gyerekek, akiknek meg kellene védeni őket.
Ilyen helyzetekben a felnőttek saját érdekei nem írhatják felül egy kiszolgáltatott helyzetben lévő gyereknek az érdekét, szükségét a segítségre.”
A szakember szerint a jelzőrendszer messze nem működik tökéletesen. Vannak esetek, amiket alulreagálnak (kvázi nem történik semmi), más esetekben túlreagálnak (kiemelik a gyereket, pedig szakmailag nem indokolt), megint más esetekben a jelzéstevő azt éli meg, hogy a helyzet nem jobb, hanem rosszabb lett, mert nem azt kapja a család, a gyerek, amire szüksége van. „Ezzel együtt mondjuk azt, hogy mégis jelezni kell. Mindig. Nem azért, hogy a családot szankcionálják, hanem azért, hogy segítsék. Nem szabad attól félni, hogy egy jelzés következtében a gyereket kiemelik a családból. Egy jelzés kapcsán mindig az legyen az elsődleges gondolat: a családnak, gyereknek segítséget kell kapnia. Ha hallgatunk, ha nem teszünk semmit, azzal senki másnak nem segítünk, csak a bántalmazónak. A gyereknek biztosan csökken az esélye, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Viszont ha jelzünk, akkor lesz némi esélye arra, hogy a helyzetében pozitív változás álljon be” – érvel a félrenézés és a halogatás ellen a Hintalovon alapítója.
Felvetettük, segítené-e az állampolgárok „együttműködését” az ezer sebből vérző állami gyermekvédelemmel, ha jobban bíznának az államban?„Nyilvánvalóan igen – felelte Gyurkó Szilvia. – De nemcsak az állampolgárok nem bíznak a rendszerben, hanem az egyes szereplők sem bíznak egymásban. Az orvos a gyermekjóléti szolgálatban, az iskolaigazgató a szociális segítőben, a rendőr a gyámhivatalban. Amíg a szakemberek is bizalmatlanok egymással szemben, addig nehéz a laikusok gyerekvédelmi rendszerbe vetett hitét számonkérni. Nyilván az is segítene, ha az alapvető félreértéseket tisztázná a gyerekvédelem, például ha mindenki tudná, mi a jelzés tartalma, miről kell, miről érdemes beszámolni. Egy jól működő észlelő- és jelzőrendszer az esetek legnagyobb részét fel tudná tárni a szakemberek révén, hiszen a védőnőtől a tanárokon át a rendőrökig és bíróságokig minden élethelyzetben ott van valaki a gyerek körül, akinek feladata (és felelőssége) jelezni, ha azt látja, hogy egy gyerek egészséges fejlődése veszélyben van. Természetesen tudjuk, hogy vannak nagyon zárt családok, izolált helyzetek, amikor kulcsfontosságú a közösség tagjainak felelősségvállalása – és ennek részeként a jelzés – a gyerek jólléte érdekében.”
Félreverik a hangokat
A levelezőcsoportban extrém esetek is felmerültek. Egy nagypapa ikerunokái történetét mesélte el, amikor szülői felügyelettel kerékpárral mentek óvodába. Egyikük rosszul vette be a kanyart, átesett a kormányon, és elájult. Az elkerülhetetlen gyerekkori baleset tipikus esete, kevésbé szerencsés kimenetellel. A rendőrök előbb értek ki, mint a mentők, és az anyát vonták felelősségre. Feljelentették gyermekbántalmazás gyanújával, és személyi sérüléssel járó közúti közlekedési baleset okozása miatt még a másik picivel szemben is eljártak, aki sokkos állapotban azért sírt, nehogy meghaljon a testvére. Jogszabályok, mondhatnánk, de mégiscsak embereknek (vagy legalább emberségesen) kellene alkalmazni őket.
Márta is elmesélt egy történetet gyermekei kiskorából, amikor egy szomszéd úgy nyilatkozott: nagyon helyesek, csak sokat sírnak. Nem értette, mert az ő gyerekei nem voltak sírósak, nem is hagyták őket sírni, felvették, nyugtatták őket. Azután, évekkel később beszélgetett valakivel a társasházuk egy másik részén, és onnan tényleg úgy hallatszott, mintha az ő lakásukban sírna egy gyerek. Miközben tudta, senki sincs otthon, és a tévé sem szól. „Valahogy így verik a hangokat a társasház falai” – érzékeltette, hogy az észlelés, ha lehet, még a fentieknél is összetettebb kihívás lehet.
De bizonyosan nincs lehetőség feladni...
