Ha magamnak és embertársaimnak a jó egészségen kívül kívánhatnék még kettőt 2025-re, az lenne, hogy a józan eszünkön kívül őrizzük meg a humorunkat is. Anélkül ugyanis humanitárius vészhelyzet fenyegethetne minket, ugyanis mind a fizikai, mind a szellemi egészségünk megrendülne.
A lelki egyensúlyunk alapja jelenleg csakis a humor lehet, amivel szemlélhetjük, magyarázhatjuk a minket körülvevő folyamatos változást, ami nem mindig abba az irányba hat, hogy harmóniában élhessünk önmagunkkal és a világgal. Sőt! A háborúk árnyékában, a dübörgő gazdasági lejtmenet közepette, az ideológiai Európa szélére sodródástól való félelmünkben most van csak igazán szükség az önreflexióra, a tudatosságra – és a humorra.
Gúnyolódni, élcelődni nagyon tudunk, de hová tűnt a humorunk? Az egyetemleges, maró, tűpontosan célzó és a mindenkori pitiségünket, megfékezett rosszindulatunkat, azzal együtt a mélyben szunnyadó szorongásainkat el-, bár néha felfedő és azokat karikírozó, a minket nyuvasztó hatalmasokat kikacagó, nekik fityiszt mutató, magyar humor hiánycikk.
Már nem gyártunk és mondunk anyós, zsidó, politikai vicceket, lassan már a hallgatásuktól is elmegy a kedvünk, és elvesszük másokét is. Az állandó, de már fékevesztett politikai korrektségre törekvés tönkretette a magyar humort, ami azzal a másodlagos hatással bírt, hogy könnyebben megbirkóztunk a mindennapok ránk nehezedő nyomasztásaival.
Hogy egyik kedvenc írómat, Örkény Istvánt idézzem: “Nézzünk bizakodva a jövőbe, mert így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.”
És sokáig kibírtuk, mert kinevettük önmagunkat, sőt, együtt nevettünk másokkal saját magunkon, és emiatt relatíve egészséges mentalitású nép voltunk – genetikai borongósságunk ellenére. A hatalmasok pedig hagyták, hogy jókat röhögjünk rajtuk, mert tudták hogy a humor egy szelep, és a nevetéssel kiengedjük azt a gőzt, ami ha bent ragad, az ő fejükre robbantaná az egész miskulanciát. Hol vannak a teliszájas röhögések, a háton fetrengő vinnyogások, a sokszor visszatapsolt, betéve tudott humoreszkek, amikor arcizomlázzal küzdöttük másnap, amikor elmeséltük? Hová a tűnt a pesti vicc, amin mindannyian nevettünk, és egyformán meg- és nem elértettünk? Hová tettük a jókedvünket? Fütyörészünk-e még, miközben csak úgy létezünk? Értelmezhető emberi tulajdonság-e még a derű? Én visszatapsolnám ezeket századszorra is, de mivel bentragadtak az élet színpadát a nézőktől elválasztó vasfüggöny mögött, ezért esély sincs rá, hogy kiszabadítsuk.
Az elmúlt negyven utáni harmincötödik évben nincs szelep, emiatt nem ott jön ki a gőz, ahol levezetve a feszültséget építhetne bennünket, hanem ott, ahol rombol, mint például a kontrollálhatatlan közösségi média felületein. Így lesz szép lassan a címben idézett humorból tumor. Ami odanő, ahová nem szégyell, ha nem vigyázunk.
Elkomorodásunkkal párhuzamosan kialakult még egy érdekes jelenség. Az empátiás óvatoskodás. Megfigyeltem, hogyha valaki elmesél egy vele megesett, negatívan végződő történetet, a hallgatóság azonnal a másik szempontját figyelembe véve, az ő helyzetébe képzelve magát reagálja le az elmondottakat. Velem is sokszor esett meg ilyen, sokáig tűrtem is, de mivel egyre általánosabbá vált, ezért, ha ilyet tapasztalok, én bizony kedvesen, de erélyesen rászólok a beszélgetőpartneremre, hogy hé, te most velem vagy, ne a másik motivációját, érzéseit próbáld megértetni velem, elég, ha csak végighallgatod a pufogásomat. Nem kell, hogy egyetérts velem, de az, hogy együttérezz, igen!
Természetesen én is az asszertív, és empatikus kommunikáció híve vagyok, de van egy pont, ahol be kell lépnie az önvédelemnek. Az is önvédelem, ha a másik nem kioktatni próbál a történetem másik szereplőjének helyzetét megértőn feltáró válaszával. Ilyenkor nyugtatni akarnak, mert látják, hogy feldúltak a velem történtek, de nem jó reakció a másik féllel való túlzott empátia, mert az már az én rovásomra történik.
“Becsaptak a piacon” – panaszolom, mire a másik: “Hja, valamiből neki is meg kell élnie! “Majdnem elgázolt az a szemét a zebrán!” – dühöngök, mire ő: “Hja, biztos sietett valahová, jobban teszed, ha te figyelsz! “Fél órát késett a randiról” – siránkozom, mire ő: “Hja, de hát olyan messze lakik, tudod, mekkora dugók vannak!”
Nem. Elég volt! Nem kell mindig mindenkit megérteni, és mindenki helyzetébe beleképzelni magunkat azért, mert most éppen ez a trendin korrekt viselkedés az elvárás. Nem kell elnyomni magunkat és örökösen más érzéseit helyezni a fókuszba.
Igen, én is fontos vagyok és te is, és aki velem van, ne legyen valójában ellenem, amikor empátiára próbál kényszeríteni. Vannak helyzetek, amikor igenis szükség van az empátiára és az együttérzésre, azok kifejezésére, de nem minden esetben, esetleg az én mentális káromra.
Valahogy beszari nemzet lettünk. Úgy en block, mindannyian, mi kisemberek. Nem merünk humorizálni, nem merjük megvédeni magunkat, nem merjük pacekba kimondani, nem merünk tromfolni, óvatosan örülünk, elegánsan duhajkodunk – ne sértsük más köreit. Ha olyan kedvünk szottyan, maximum a stand up-osok laza, néha gatyaletologatós viccein röhögcsélünk, miközben eltartott kisujjal langyos, kommersz pezsgőt kortyolgatunk, amit később felbüfögve, elégedetten nyugtázzuk otthon, most aztán jól megkapták, kiröhögtük őket!
Meggondoltam. A jókedv mellé még azt is kívánom magunknak, hogy legyünk bátrak – o nélkül. A saját érdekünkben.
