Dél-Afrika;állatvédelem;

Menhely a szavannán, lefejezett zsiráf nyaka egy kádban

Lefejezett zsiráf nyaka egy kádban, akkora, mint én. Ez volt az egyik első és legemlékezetesebb látvány, amivel önkéntesként szembesültem Dél-Afrikában, egy nagymacskákkal foglalkozó állatvédő szervezetnél. 

A vadállatok védelme Dél-Afrika gazdaságának egyik alapja és fő profilja. Az országban működő nemzeti parkok és természetvédelmi területek, szervezetek emberek ezreit foglalkoztatják amellett, hogy az ország GDP-jének jelentős százalékát is adják a szolgáltatási szektor részeként. Évente ugyanis több millió vagyonos európai és amerikai turista áramlik az országba azért, hogy természetes élőhelyükön lássanak olyan vadállatokat, mint például a zebrák, elefántok, orrszarvúak, oroszlánok és krokodilok.

A gazdasági szempontból is fontos szektor legfontosabb szerepe ugyanakkor az, amit a neve is magába foglal: a vadon élő állatok és maga a vadon védelme. Például az, hogy a gyors városiasodás és építkezések mellett maradjon elég terület, hogy óvják a veszélyeztetett fajokat, bizonyos esetekben emberi beavatkozással segítsék azok fennmaradását.

Én egy kicsit az utóbbihoz akartam hozzátenni, amikor elhatároztam, hogy két hétre ellátogatok Bela Belába a Cheetah Experience nevű szervezethez.

Nem gondoltam, hogy én leszek az, aki két hét alatt megmenti a gepárdokat a kihalástól, de amellett, hogy szerettem volna egy kicsit elvonulni a világ elől, jó ötletnek tűnt mindezt úgy tenni, hogy közben csinálok valami hasznosat is.

Így találtam magam egy októberi napon, szerda reggel 6-kor egy dzsip hátuljában, végeláthatatlan narancssárga földön zötykölődve egy csapat vadidegen társaságában. Ők már gyakorlottan ugrottak le az autóról és vonultak be az önkéntesszobába ledobni a hátizsákjaikat, és néztek rá a beosztásukra. Volt köztük, aki ekkor már hét hete önkénteskedett a szervezetnél, így pontosan tudta, hogy mi a dolga.

A körülbelül 10-12 fős önkéntescsapat egyik fele az „oroszlán oldal” felé vette az irányt, ahol tulajdonképpen minden olyan macska- és nem macskaféle él, ami nem gepárd. Többek között karakálok, szerválok, kanadai farkasok, sivatagi rókák, vadmacskák, leopárdok, hiénák és oroszlánok. A csapat másik fele a hússzobába és a „gepárd oldalra” igyekezett, hogy nekilássanak az aznapi etetések előkészítésének a szervezet dolgozóival.

Jason, az oroszlán oldalért felelős egyik állatgondozó tanácsára aznap reggel én az oroszlán csapattal tartottam, de egyelőre szigorúan csak kívülről nézhettem az önkéntesek munkáját. Ahhoz, hogy én is hasznosíthassam magam, először szükség volt arra, hogy a nap folyamán együtt átnézzük a rám vonatkozó szabályokat, és hogy az egyik hivatalos gondozó körbevezessen, és egyesével megismertessen az állatokkal.

Így hát az első reggelemen egyelőre kívülről kísértem az oroszlán csapatot. Irigykedve néztem, ahogy félelem nélkül léptek be a különböző vadállatok közé, akik az esetek nagy többségében boldog kiscicákként simultak a lábaikhoz, miközben ők körbejárták a területeiket, hogy feltakarítsanak és friss vizet töltsenek a tálkáikba.

Némi csapatmunkával a kistestű macskafélék, rókák és farkasok területén az önkéntesek körülbelül 30-45 perc alatt végigszaladtak. Ezt követően jött a nagyobb kihívás: a leopárdok, hiénák, oroszlánok, Blaze, a puma és Fushan, a tigris. Hozzájuk ugyanis nem lehetett csak úgy bemenni; a kifutójuk az esetek többségében legalább 4-5 „cellából” állt, amelyeket egyesével le lehet zárni.

Mivel ezek jóval nagyobb méretű és veszélyesebb macskafélék, mint a szerválok és karakálok, vagy a kifutó leghátsó, vagy a legelső részében kellett elkülöníteni őket ahhoz, hogy a terület nagy részén feltakaríthasson a csapat. Ők viszont a napnak ebben az időszakában, reggel 8 óra környéken épp mindig középen szerettek tartózkodni, és az állatgondozók kitartó hívogatása ellenére is maximum csak az egyik oldalukról a másikra hemperegtek. Ez leginkább Nova, a fekete leopárd kedvenc szokása volt, így a legtöbb reggelen az ő kifutója előtt kiabáltuk magunkat rekedtre, majd álltunk tovább sikertelenül.

Az egyetlen kifutó, ahová az első reggelemen én is bemehettem, a varacskosdisznóké és a folyami disznóké volt. Ez egészen ironikus, tekintve, hogy a vadmacskákkal, kígyókkal és egyéb hüllőkkel vagy pókokkal ellentétben én épp a disznóféléktől rettegve érkeztem meg Dél-Afrikába. A félelmem pedig beigazolódni látszott: bár egyikük sem akart megenni, izgalmában Rambo, az egyik folyami disznó mögém lopakodva a fogával meghúzta a pólóm és kis híján beleborított a dagonyájába.

A disznóknál tett látogatásomat és a reggeli meetinget követően Jasonnel közösen néztük át, hogy milyen szabályok vonatkoznak rám – és az összes többi önkéntesre is – a szervezetnél töltött idő alatt. Mivel vadállatokkal kellett foglalkoznom anélkül, hogy bármiféle állatgondozói tapasztalattal vagy végzettséggel rendelkeznék, fontos volt, hogy átbeszéljük az olyan magától értetődő szabályokat is, mint az, hogy egyedül csak a biztonságosnak ítélt állatokhoz mehetek be, és hogy a kapuk nyitására és zárására kiemelt figyelmet kell fordítani.

„Soha ne te menj utánuk, várd meg, hogy ők jöjjenek hozzád” – mondta Jason, miközben együtt sétáltunk három karakál, Jupiter, Saturn és Mercury, vagyis „a bolygók” kifutójában.

A bolyhos fülű, közepes méretű macskák érdeklődve köröztek a lábunknál. Alig néhány napos korukban kerültek a szervezet gondozásába, miután az anyjukat egy helyi farmer lelőtte. A bűne az volt, hogy elejtett egy birkát, az állatok ugyanis az élőhelyük folyamatos csökkenése miatt élelem reményében gyakran közel merészkednek az emberekhez, akik ezt nem nézik jó szemmel.

A cumisüveggel, emberi kézben felnevelt karakálok a vadonban viszont halálra lennének ítélve, így az ő végleges otthonuk már biztos, hogy a Cheetah Experience marad. Csakúgy, mint a háromlábú szervál, Cassidy, a két kanadai farkas és németjuhász kutya keverék, Athena és Dakota, illetve a más szervezetektől átvett leopárdok, a trófeavadászoktól mentett oroszlánok, Anonyx és Napoleon, vagy Fushan, a csípőproblémákkal küzdő, kölyökkorában házi kedvencként tartott szibériai tigris számára is.

A gepárdok etikus tenyésztése mellett tehát a szervezet egyfajta állatmenhelyként is funkcionál. Önkéntesekre leginkább az ő ellátásukhoz van szükség, hiszen napi több óra munkát jelent csak a kifutóik tisztán tartása, nem beszélve az etetésükről, amit főként adományokból oldanak meg. Száraz macskaeledel vagy konzervek helyett itt azonban több tonnányi, jellemzően egészben beérkező tetemekről van szó, amelyeket fel kell dolgozni, mielőtt az állatok megkapják őket.

A legkevesebb teendő a struccokkal van, amelyek közül a kisebbeket az önkéntesek esztétikusan egy fém tálba helyezve szolgálnak fel a szerváloknak és karakáloknak. A leopárdok számára viszont már fákra kell dobálni őket, vagy gondosan, a kifutóik több pontjában elhelyezni a húsdarabokat, hogy az szórakozást és kihívást is jelentsen számukra.

Voltak azonban napok, amikor a hússzobába belépve egy egész zsiráffal szembesültem, és az is előfordult, hogy a napot félbeszakítva egy haldokló, vemhes marháért kellett érte menniük a szervezet dolgozóinak. Ezzel jár, ha valaki arra adja a fejét, hogy nagymacskákat mentsen.

(A cikksorozat következő részében mesélek majd arról, hogy miért kell beavatkozni az embereknek a gepárdok szaporodásába, és hogy mindezt hogyan teszik a Cheetah Experience dolgozói és azok, akik náluk önkénteskednek.)