(Én: Már megint politikáról írok. Pedig szépírónak tartom magam.
Énke: Nem szép tőled!
Én: Mit nékem Hekuba, és én Hekubának!
Énke: Ezt neked! Tetszettél volna a kaptafánál maradni!)
Volt egyszer egy kisbojtár… – kezdődik a népmese. Azután elindult és mindenféle lett belőle. Valószínűleg ez az archetípus jelenik meg Rastignac, Julien Sorel és Bel-Ami alakjában De a regényvilág alatt a valóság húzódik: elég első és harmadik Napóleon pályájára gondolni.
Mindez az Emmanuel Macron francia elnök emelkedését és bukdácsolását naponta kommentáló cikkekről jut eszembe. No meg a bőséges kínálatból kitűnő két könyvről (Fabrice Lhomme et Gérard Davet: Le traître et le néant – Az áruló és a semmi; Marc Joly: La pensée perverse au pouvoir – A perverz gondolkodás uralma). A könyvek címéből könnyen kiolvasható, hogy szerzőik nem tartoznak Macron híveinek táborához, de a felsorolt tények és vélemények valóságához nem fér kétség. Marc Joly lefordíthatatlan szójátéka pedig Sartre híres alapvetésének (A lét és a semmi) a parafrázisa.
A kedves fiú
Francois Hollande korábbi államfő jellemezte így újonnan toborzott munkatársát, az elnöki hivatal igazgatóhelyettesét. Macron pályafutása azonban nem igazán illik népmesébe, ő inkább a francia felső középosztály megtestesítője. Szülei kisvárosi orvos-házaspár, a fiú érettségi után a politikatudományi, majd az államigazgatási főiskolát végezte el, ahonnan a francia állam épületét fenntartó hatalomtechnikusi réteg tagjai kerülnek ki. Ezután meglepő fordulattal a Rothschild bankház következett, amelynek meghirdetett célja, hogy eleve gazdag ügyfeleit még gazdagabbá tegye. A kedves fiú vállalatok adás-vételével foglalkozott, s kiváló stratégának bizonyult. Négy év elteltével mintegy hárommillió euróval gyarapodva lépett a politika mezejére.
Ifjúságáról számtalan, elsősorban saját maga által terjesztett anekdota kering. Nagyanyja már kamaszkorában lángészt látott benne, s papa-mama is a küldetéstudatát erősítette. Tehetséges zongoristának, színésznek, sportolónak és prózaíró indult, de a csókhoz is értett ám. A pontosság kedvéért, gimnazistaként meghódította, majd feleségül vette nála húsz évvel idősebb irodalomtanárnőjét.
A szinte mindenben nagy jövő előtt álló fiatalemberben korán tudatosult, miben kíván legelső lenni. A végső célt sokáig titkolta, de az eszközt, a hódítást elejétől fogva alkalmazta.
A Rothschild-háznál a befektetési bankári szakmát ezzel a fordulattal határozta meg: kurvák vagyunk!
A reménykeltés az első, a beteljesülés másodlagos. Amikor a bankban már nem volt mit bizonyítania, politikai szerepéhez megfelelő gyámokat keresett. Az első Sarkozy elnök figyelmébe ajánlotta, a második az őt követő Hollande-hoz küldte. A környezet változott, a technika nem. Egyetlen év alatt két vallomást tett. Az első így hangzott: őszintén szólva szocialista vagyok. A második: őszintén szólva nem vagyok szocialista.
Sarkozy ötéves mandátuma alatt a politikai és gazdasági reformbizottság tagjaként terelte magára a figyelmet, Hollande-nál pedig az elnöki hivatal igazgatóhelyetteseként kezdte. Tulajdonképpen az Ötödik Köztársaság sajátos szerkezetében az első, a parlamenti felhatalmazással rendelkező miniszterelnök pozíciójánál valamivel erősebb igazgatói állást pályázta meg, de Hollande úgy döntött; a harmincas éveiben járó, se államigazgatási tapasztalattal, se választói megbízatással nem rendelkező kezdő elégedjen meg a második ember szerepével.
A kevésbé vidám folytatás
Hirtelen és váratlan fordulatát Macron a következőképp magyarázta: „A befektetési bankár és az elnöki hivatal igazgatóhelyettese között a különbség ugyanaz, mint a prosti és a szobalány között. Mindkettő szolgáltató.” A valódi kérdés persze inkább ez lett volna: kit fog szolgálni?. Macron esetében hamarosan kiderült, hogy főleg önmagát. Viselkedésének meglepően nyílt hitvallása: „Mindig támadj, mindent tagadj, soha ne add fel!” Érthető, de nem egészen eredeti. Egy nemzedékkel Macron előtt Roy Cohn, a hírhedt McCarthy szenátor famulusa és Donald Trump mentora szó szerint ugyanígy írta le krédóját. A támadj-tagadj páros magától értendő következtetése: csak megfelelő időben valld meg céljaidat. Hollande elnök környezetében a bankárból politikussá váló ifjú gyorsan nélkülözhetetlennek bizonyult, de sokáig úgy tett, mintha a hierarchia létrájának felsőbb fokai érdekelnék, például az igazgatói poszt. A politikában több évtizedes tapasztalattal bíró elnök bizalma jeléül ennél magasabbra emelte, gazdasági miniszterré. A kulcsminisztérium falainak biztonságában hozzáláthatott eredeti tervének megvalósításához. A csúcsot létra és kötél helyett rakétán, soha nem látott sebességgel hódította meg.
Ha ámulat vagy szitkozódás helyett Macron példátlan karrierjének magyarázatát keressük, akkor az alkalom és a személy találkozásának körülményeit, a részleteket kell vizsgálnunk. Az Ötödik Köztársaságot ugyan de Gaulle tábornok testére szabták, de a választók és hatalomgyakorlók megelégedésre több mint fél évszázadig működött. Szakszóval, ez egy fél-prezidenciális rendszer: az elnök mandátumát választáson nyeri, a végrehajtó hatalom felett áll, a kormányt vezető miniszterelnököt az elnök nevezi ki, de csak a képviselők többségével kormányozhat. A nemzetgyűlés hosszú ideig kétosztatú volt, bal és jobb évtizedek óta egymást váltotta. A nézetkülönbségek a pártokon belül vetélkedtek, a szélsőségesnek tartott kommunisták ritkán és rövid időre jutottak kormányközelbe, a német megszállókkal együttműködő szélsőjobb soha.
A kialakult rendszer már másfél évtizede a fáradtság jeleit mutatta. A korábbi gyarmattartó ország nagyhatalmi helyzete kérdésessé vált, gazdasága, társadalmi rendszere egyre több megrázkódtatással nézett szembe. A jobb- és a baloldal egyaránt képtelennek bizonyult vonzó alternatívát felmutatni. Baloldalon a kommunisták, bár megszabadultak sztálini béklyóiktól, de a munkások nagy részének bizalmát elvesztették. A szocialisták elfogadták a piacgazdaság kereteit, de se a globalizáció, se a neoliberális modell kihívásaira nem találtak választ. A jobbközép – a részben gaulle-ista ihletésű republikánusok – vezetői botrányok sorozataiba keveredtek. A német megszállókkal együttműködő szélsőjobb eredetét feledtetni próbáló Nemzeti Tömörülés olyan munkás választókerületekben szerzett többséget, ahová korábban a lábát se tehette volna be. Gramsci agyonidézett, de ettől még érvényes tétele szerint a befejezett múlt és a bizonytalan jövő között feltűntek a szörnyek.
Macron a régi pártok maradványait tiporva indult a legfelső hatalom meghódítására 2017-ben. Egyetlen kézmozdulattal félreseperte lehetséges ellenfeleit. Kivéve a szélsőjobb kelepcéjéből kiszabadulni próbáló Marine Le Pent, aki a második fordulóba jutva kiváltotta a teljes politikai közeg immunreakcióját, elősegítve az éppen negyvenéves riválisa diadalát. Ugyanez ismétlődött meg öt évvel később, 2022-ben.
Mielőtt sorra vennénk, mit tett, és mit tehetett volna hatalmával, nézzük meg közelebbről, ki is voltaképpen Macron elnök. A narcisztikus perverz erős kifejezés. Annál is inkább, mert nem ellenfelei, hanem a lélektan avatott szakértői készítették erről listát.
Minden zökkenőért másokra hárítja a felelősséget; véka alatt tartja szándékait, nézeteit, érzéseit; viselkedését a körülményekhez képest változtatja; hazug;egocentrikus, érdekeit mások kárára érvényesíti; elutasítja a bírálatot; tagadja a tényeket; észszerű és következetes kifejezésmódja ellentétes a viselkedésével; határtalanul arrogáns.
Néhány példa: megválasztása előtt kijelentette: döntéseit apollói magányban hozza meg. Bár elődje, Sarkozy is seggfejnek nevezte az ellentmondókat, Macron előszeretettel oktatja ki durva szavakkal a hozzáfordulókat. Egy álláskereső fiatalnak azt ajánlotta, hogy menjen át az utca túloldalára, egy másiknak pedig azt, hogy ha trendi öltönyre vágyik – dolgozzon! Az indiai-óceáni szigeten, Mayotte-on házukat vesztett, segítségre váró polgároknak azt mondta: örüljenek, hogy francia polgárok, különben ezerszer nagyobb szarban lennének. Demokráciában ilyen erős kifejezéseket bárki megengedhet magának – kivéve az államfőt. Politikáját leginkább jellemző mondása: egyidejűleg. Jelentése: a szavak és tettek közötti ellentét szükségszerű!
Végjáték
Fél-prezidenciális rendszert több európai országban találni. A francia szisztéma jellemző tulajdonsága a feladatmegosztás. A parlamenti többség bizalmát elnyerő miniszterelnök jogköre az államigazgatás mindennapja. A köztársaság elnöke a jövőre, az állandóan változó környezetre koncentrál. Elvben. Macron mindkét felelősséget magához ragadta. A jövő pedig homályos marad.
A parlament tavaly júniusi feloszlatásáról és az előrehozott választások kiírásáról se miniszterelnökét, se a második közjogi méltóságot – alkotmányos kötelessége ellenére – nem értesítette. Eredmény: az elnöki tábor és a jobbközép kínos veresége, a baloldal előre várt, és a szélsőjobb váratlan felfutása. Hétéves elnöksége alatt hat miniszterelnököt fogyasztott. A kormányválságok sorozatának elhárítása sikerült, ám a folytatás bizonytalanná vált. Az államadósság 312 milliárd euró, a nemzeti össztermék 112 százaléka, az EU által eltűrt összeg kétszerese. Macron azonban elődeit és hét évig hivatalban lévő pénzügyminiszterét okolja, holott köztudomású, hogy a gazdasági folyamatokba, például az új hitelek felvételébe, szerepkörét túllépve avatkozott be.
Tevékenységének jó része utazás, avatás, temetés, emlékezés. Ezeket általában sikeresen bonyolítja. Új választásokat legkorábban jövő nyáron írhat ki. Noha a nyári olimpiai rendezését és a Notre-Dame helyreállítását a közvélemény javára írja, népszerűsége egyharmad alá esett. Apropó, apollói magány: Zeusz főisten Olimposzán több tucat alisten tevékenykedett...
Nem mellesleg egy következő elnökválasztáson a közvélemény-kutatók az egyetlen befutónak Marine Le Pent tartják.
(Énke: Most jól megaszontad! Boldog vagy?
Én: Ne túlozzunk.
Énke: Szabad legyen arra emlékeztetnem, hogy két választáson is rá szavaztál.
Én: A legrosszabbat elkerülendő.
Énke: Te mondtad. Most meg azt akarod mondani, hogy nálunk is...
Én: Azt mondom, amit mondani akarok…, de ezúttal...)
