A rendőrminiszter bűnbakot csinált az ápolókból. Az egész rendszer alapjaiban omlik össze, és a terhet éppen azok az ápolók cipelik, akiket nyilatkozatával Pintér Sándor stigmatizált, amikor a parlament népjóléti bizottsága előtti meghallgatásán azt mondta: „Egy évben kétszer valamennyi ápolónak szociális tanulási képzésen kell átesnie, (...) ennek célja, hogy a nővérek empatikusabbak legyenek a betegekkel.”
A Pintér-féle állítás, az „évente kétszer” kötelező, ki tudja, milyen minőségű „képzés” a kiképzett ápolók, a szakképzésben dolgozó tanárok, a képzőhelyek leminősítése. Bizonyára fogalma sincs, hogy az ápolók már a képzésük során magas szintű empátiát és szociális érzékenységet sajátítanak el szakemberektől: pszichológusoktól, szociológusoktól, bioetikusoktól és nem utolsó sorban a negyven éve a betegágy mellett dolgozóktól.
A miniszter azt sugallja a társadalomnak, hogy szociálisan érzéketlenek az ápolók. Pedig épp a döntéshozók empátiahiánya, a tömeges rendszerhiba juttatta ide a magyar egészségügyet. Felháborító, hogy éppen azokat találta meg Pintér, akik a Covid frontvonalában is a legnehezebb körülmények között dolgoztak.
Emlékeztetőül álljon itt néhány idézet az ápolók bejegyzéseiből: „37 betegre ketten éjjel. Covid-osztály vagyunk ismét. Semmi plusz pénz.” „Napi 90-120 beteg jut kettőnkre az alapellátásban. Embertelen. Nem lehet bírni sem mentálisan, sem fizikailag.” „Tegnap egy 52 éves diplomás nővér azt mondta, azonnali hatállyal felmond!!! Volt olyan, hogy 3!!! osztályra hívták egyszerre a műszakba!!! Bármit meg lehet tenni velünk, és ő is azért mond fel, mert nem bírja sehogy, és fél, hogy leültetik, mert a kimerültségtől bajt csinál!!!!!”
Ez a hivatás minden erejét elveszítette, amiért részben a járvány, de jobbára a mai nagyhangú döntéshozók a felelősek. A legnagyobb kár az ápolók fizikai és mentális állapotában keletkezett. Sokan kiégtek. A hivatás alapja, amit az ápoló személyes integritása biztosít, megrendült. Mindennapos volt a magas szintű készenlét a veszélyhelyzet alatt. A rengeteg beteg halála és a hosszú munkaidő, a sokszor 12-16 óra megviselte őket. Emellett a frontvonalban dolgozó ápolók, szakdolgozók, mentőtisztek, mentőápolók közül sokan megfertőződtek, meghaltak.
Ennek ellenére a frontvonalban a szakdolgozók képesek voltak megbirkózni a soha nem látott nehézségekkel, volt erejük erkölcsi bátorságot tanúsítani. Találékonyságot és rugalmasságot mutattak, ahogy a percről percre változó helyzeteket kezelték.
Empátiájukkal és szociális érzékenységükkel a járvány idején ők tették a legtöbbet a társadalomért. Nem más hiányzik az egészségügyből, csak a döntéshozók felelősségvállalása. Egyikük azt mondja: „Mi, akiknek még szíve-lelke a betegek jóllétének biztosítása, egyre kevésbé érezzük magunkat komfortosan a betegellátásban. Egyre fojtogatóbb szabályokkal gúzsba kötnek bennünket. Többször jutott eszembe az elmúlt 2 évben a pályaelhagyás, mint a korábbi 30 évben ezt megelőzően.”
Bárki, aki ezt a pályát választja, több erkölcsi és szociális érzékenységgel rendelkezik, mint a Pintér Sándor vezette erőszakszervezet és az egészségügyet irányító csapat. Mert velük ellentétben az ápolók rendelkeznek szociális érzékenységgel és empátiával, amit a képzés és a szakmai tapasztalat tovább mélyített. Az ápolók többsége nem az empátia hiányában szenved, hanem sokkal inkább az erőforrások hiányában - az alulfizetettség, a túlterheltség nyomása miatt. Egy ápoló több beteget ápol egy műszakban, mint amennyit biztonságosan el tud látni, mégis alacsony a társadalmi megbecsülésük. Ezt csak erősíti Pintér megszólalása.
A kijelentés azt a látszatot kelti, mintha az ápolók szociális érzékenységében lenne a hiba, nem pedig a rendszerben, amelyben dolgozni kényszerülnek. Ahol még levegőt sem kapnak a kifeszített műszakban, és emiatt felejtettek el mosolyogni. Ezért igazságtalan Pintér megszólalása: bűnbakot keres azok között, akik a legnagyobb terhet cipelik. Aljas módon aláássa a beteg és ápoló közötti ősi bizalmi kapcsolatot ahelyett, hogy a probléma gyökerét kezelné.
Ez a retorika eltereli a figyelmet a valódi okokról. Nincs elég ápoló, megfelelő, korszerű ápolási eszköz, és az egészségügyi dolgozók túlterheltek. Pintér támad, ahelyett, hogy a munkakörülményeket javítaná. Inkább bevezethetné, hogy egy betegágy mellette dolgozó ápoló legfeljebb hat beteget lásson el, korszerű ápolási eszközökkel, mint a boldogabb országokban. Mert bizony az ötvenes évekből itt maradt vaságyakat rohadt nehéz volt odébb cipelni a járvány alatt, aztán a száz kilós beteget rájuk emelni, betegemelő nélkül.
Pintér dolga az, hogy mindezt megoldja. Ha ez megvalósul, akkor majd lesz lehetőség arra, hogy az ápoló kiegyensúlyozott legyen és a saját belső erejére támaszkodjon. De amíg neki kell megoldani a beteg, az orvos, a hozzátartozó, a főnővér, a kórházigazgató, dr. Takács és Pintér minden problémáját, addig a felelősség áthárítása felháborító. Mert bizony a szociális érzékenység attól is függ, megengedi-e a rendszer, hogy az ápoló a tanult ismereteit a betegek javára alkalmazza. Ha nem, akkor hazug és hiteltelen állítás, hogy az ápolók empátiájának és szociális érzékenységének hiánya okozza a betegek panaszait. A rendőrminiszter a strukturális rendszerhibákat akarja ezzel elfedni.
Megtéveszti a társadalmat, legfőképp a kormányban még hívőket, mert azt sugallja, hogy betegek elégedetlenségét az ápolók személyes hiányosságai okozzák. Márpedig az ápolók stigmatizálása veszélyes út, még ha Pintér oda is akarja vetni őket, hogy a felingerelt betegek rajtuk töltsék ki az indulataikat.
A társadalomnak az ápolók mellé kellene állnia, mert ők hősök egy lepusztult rendszerben. Támogatásuk a társadalom, a kormány kötelessége. Pintér kibújhat a felelősség alól, de a kérdés elől nem bújhat el: mit tett az ápolókkal, mit tesz a betegekkel, mi lesz az egész magyar egészségüggyel?
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.