A színészek olyanok, mint a játékba belefeledkező gyermekek. Van egyfajta képességük, hogy teljesen elvesszenek egy olyan, általuk érzékelt létezésben, ami számunkra láthatatlan lenne, ha ők nem közvetítenék felénk. Pedig a valóságon túli, idealizált világ tudata szükséges ahhoz, hogy mi, földi halandók úgy érezhessük, velünk is mindaz megtörténhet, amit csak elképzelünk. Csakis ezzel, a tudatalattinkban patakként megbúvó hittel érdemes és lehetséges belefolyatni elménket a lét olykor cseppet sem gyönyörűséges, áradó folyamába.
Ez jutott eszembe, amikor a próbára beülve néztem és hallgattam a két színművészikon sztoripingpongját. Ültek a pódiumon álló, kávéházi kerek asztalnál, egymás mellett, lazán, mint az olyan párok, akik ismerik a társuk minden rezdülését, amire adott válaszukat pedig a másikuk tudja azelőtt, amint az megtörténne. Nagy bölények, mondták volna rájuk a rég az égbe költözött kollégáik, talán ők az utolsók, gondoltam, miközben remekül szórakoztam a poénjaikon. Művészek ők, a filmvászon és a színpadok ikonjai, akik szórakoztatni is képesek, és talán igazat adnak Karinthy Frigyesnek, aki így ír erről a Nihil című versében: „Mert az a fontos, hogy figyeljenek/ Az emberek és jól érezzék magukat.”
Az eredetileg a Műszaki Egyetem mérnöki karán geodétaként végzett Jordán Tamás és Koltai Róbert a barátságukat 1968-tól datálják, tehát ötvenhat éve vannak egymás mellett jóban-rosszban, és játszanak együtt, amikor csak lehetőségük adódik rá. Mint például most, a születésnapjaik alkalmából is.
– Kinek az ötlete volt, hogy legyen egy közös humorestjük?
Jordán Tamás: – Az, hogy kettőnknek legyen egy ilyenfajta előadása, már régen a levegőben lógott. Mindig ott motoszkált bennünk, hogy kéne egy ilyet csinálni. Sokára került sor erre. Emlékszel arra, hogy mikor mondtuk ki…
Koltai Róbert: – … konkrétan, hogy legyen ebből egy est?
Jordán Tamás: – Konkrétan nem emlékszem, csak arra, hogy a Pali (Sztarenki Pál igazgató) nagyon örült, amikor mondtuk neki, hogy készülünk egy ilyen estre. Akkor mondta, hogy ó, akkor én szívesen látlak titeket, akarjátok, hogy a Pincében legyen?
K. R.: – És mi akartuk.
– Hogyan jött létre az előadás? Sarokpontok mentén, és azon belül improvizálva?
J. T.: – Mi egymás történeteit szinte betéve tudjuk, ismerjük a kaposvári időktől fogva, hiszen Robi volt a fő szórakoztatója az ottani klubéletnek, amibe persze néha én is beszálltam. A közös estünk tervezésének folyamata úgy zajlott, hogy összeültünk, és megbeszéltük, mit szeretnénk elmesélni, aztán összefésültük a történeteket. Vannak viszonylag újak, de a többségük mindkettőnk által már ismert sztori.
K. R.: – Akkortól kezdve hangoznak el történetek, amikor megismerkedtünk. 1968-ban, a Fényes szelek című filmben játszottam együtt először Tamással. Nagyon megszerettem őt akkor, a forgatáson kívüli beszélgetésekben, és elég hamar megéreztem benne az igazi alkotótársat és barátot. Nemcsak azért, mert ő is lóversenyen edződött az életre, meg én is, hanem mert mindig volt témánk a filmen, színházon kívül is. Lelkes, lázas munkával, alkotással teli évek voltak azok.
J. T.: – Sok szó esik a legendás kaposvári időkről, mert az eleve olyanfajta közeg volt, amelyben mindenki mindenkivel jóban volt – vagy csak így jó emlékezni rá. Mi talán azért voltunk jobban jóban egymással, mert összekötött bennünket egy csomó minden. Együtt és hasonlóan gondolkodtunk a szerepekről, a munkában egymásra voltunk utalva. Robival egy öltözőben öltöztünk, ahol a harmadik társunk Lukáts Andor volt, és mindhárman 1943-ban születtünk. Szinte példátlan a színészvilágban, de nem voltunk egymás szerepeire féltékenyek. Szerintem csodálatos, hogy három egyidős színész egy nagyon jól menő színházban tudomásul veszi, hogy ki mit játszik, és nem irigykedik sóváran a másikra.
– Tényleg nem volt szerepféltékenység önök között?
K. R.: – Hát, azért voltak néha feszültségek, mert – ebben a műsorban is megemlítem majd – bizonyos szerepköröknél nemigen rúghattam labdába. Intellektuális szerepekre ott Tamás, Máté Gábor, Lukáts Andor. Aztán később a pálya kompenzálta számomra ezt a hiátust.
J. T.: – Ha már irigység! Épp negyvenhárom éve debütált Kaposváron az az 1982-ben, a BITEF nemzetközi fesztiválon mindhárom kiosztható díjat elnyert, Ács János rendezte „Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában” hosszú című darab, röviden a Marat halála. Mivel Robi nem játszott benne, ezért picit irigykedett színésztársaira. Egyszer arra kért engem, hogy kérdezzem meg tőle, hol helyezkedik el ez az előadás az ő testében. Megkérdeztem tehát: Robikám, hol helyezkedik el ez az előadás a te testedben? Erre Robi: A bögyömben!
K. R.: – Igaza van Tamásnak, nem féltékenykedtünk, szerettük egymást...
J. T.: – És hát komoly összekötő kapocs volt a lóverseny iránti szenvedélyünk is. Azért beszélek erről szívesen, mert az emberek általában azt gondolják: Hú, a lóverseny, micsoda bonyodalmak, drámák forrása! Ezzel szemben én azt állítom, igenis lehet úgy lovizni, hogy szórakozásnak tekinti az ember.
K. R.: – Tamás szerencsés volt, mert nem volt olyan mélyen benne, szenvedéllyel, bűnben, mint én. Nekem a játék végül ártalmamra vált. A játékszenvedély pusztító dolog, én vadabb voltam az átlagjátékosnál, de idővel leküzdöttem a démont.
J. T.: – Összegezve: mindenki megkapta a maga labdáját, ami járt neki. Robi és Andor is nagyokat játszott, én is, nem volt egyikünknek sem mellőzöttségérzése.
– A kaposvári társulathoz viszont mindketten csak 1980-ban kerültek, és bő egy évtizedig játszottak ott együtt.
J. T.: – Katival (Lázár Kati színművész) 1991-ben jöttünk el Kaposvárról, Robi részben korábban ott volt, későbben ment el, neki a kaposvári létezésből kiesett az a három év, amit a Zsámbéki-féle Nemzeti Színházban töltött.
K. R.: – Én háromszor mentem el, és tértem vissza Kaposvárra. Visszatérni, mint az anyaölbe, remek érzés, ha jó a társulat. És ott jó volt, folyton visszakívánkoztam. A Csiky Gergely Színház fogalommá vált, amikor Babarczy László igazgató olyan rendezőket is odahívott, akik adott esetben még nálánál is nagyobb sikereket értek el. Ilyen volt például a Marat rendezője, Ács János.
– Volt kedvenc közös munkájuk?
K. R.: – Sok volt. Rengeteg.
J. T.: – Ha egyet kell megjelölni, akkor a Kaposvárott 1975-ben bemutatott, majd ’88-ban felújított, Ascher Tamás által rendezett Godot-ra várva darab volt az, amibe én Vajda Laci helyett ugrottam be. Rengetegszer játszottuk, Helyey László és Lukáts Andor volt még a partnerünk, de a darab nagy része a mi kettősünkről (Vladimir és Estragon) szólt. Ezek a szerepek csak megerősítették a kettőnk közötti mélységes emberi, baráti és munkakapcsolatot. Nekem ez a legemlékezetesebb, de megemlíthetném a Kaposvári kabarét.
K. R.: – A Dalos György által írottat...
J. T.: – …igen, amit Robi rendezett.
K. R.: – Mi tulajdonképpen rajongói voltunk és vagyunk egymásnak. Volt egy rövid, abszurd jelenete a Kaposvári kabaréban, ami az egyik kedvencem. A szerepe arról szólt, hogy egy külkereskedelmi vállalat kiküldte őt külföldre, valahová egy távoli, afrikai országba, és ottfelejtették. Hiába üzengetett mindenféle módon, hogy jönne már haza, nem válaszoltak. Megnősült, lett kint egy csomó gyereke, és csak üzent, üzengetett kétségbeesetten – hát nagyon édes volt benne, imádtam!
– Hogyan lehet nyolcvanon túl is ilyen energikusnak, jövőt tervezőnek, perspektívában gondolkodónak, ráadásul szórakoztatónak maradni?
J. T.: – Neked eszedbe jut, hogy hány éves vagy?
K. R.: – Néha.
J. T.: – Nem szabad ezzel foglalkozni. Nem is teszem, ám ha mégis felmerül, el lehet hessenteni ezt a gondolatot. Szeretem azt a mondást, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Néha százéves vagyok. A lényeg, hogy jó megmaradni picikét gyereknek…
K. R.: – És ez nem az évek számától függ.
– Október 23-án mindketten részt vettek a Tisza Párt Széna téri nagygyűlésen. Miért érzik fontosnak a politikai szerepvállalást?
K. R.: – Amikor felkértek, elmondtam, hogy akkor lépek fel, ha elénekelhetem Dés László barátom számomra rendkívül fontos, rendkívül szép, Legyen úgy című dalát. Úgy is lett.
J. T.: – Általában egyetértek azzal a gondolattal és véleménnyel, hogy színész, művész ne politizáljon, mert más a dolga. Ezt mondatja velem a művész. Az állampolgár meg azt mondatja velem, hogy vannak helyzetek, amikor az embernek nem lehet hallgatnia. Úgy érzem, most olyan helyzet van, amikor ugyan a művésznek nem kell politizálnia, de nem lehet nem politizálni. Amikor úgy érzem, hogy jogok hiányában veszélyeztetve van minden és mindenki körülöttem – így a művészek is –, akkor ki kell állni annak érdekében, hogy élhető világ vegyen körül minket.
K. R.: – Egyetértek.
