Erről az emeletes badarságról nem lenne érdemes szót ejteni, ha nem lennének előzményei. Idősebb irodalombarátok még emlékeznek a Kádár-rendszer évtizedeinek szerzőjére, Örkény Istvánra, akinek „Egypercesei” az akkori magyar irodalom legszellemesebb és biztosan legolvasottabb alkotásai közé tartoztak. Kis túlzással azt is állíthatnák, ő találta ki a magyar abszurdot.
Az egyik – kicsit hosszabb, mert egész oldalas, tehát többperces – „egypercesének” címe: „Nézzünk bizakodva a jövőbe!” Ebben Örkény látnoki módon előrevetíti a „magyarni” szó használatát, igaz ő 115 évre előre gondolt, s az „Egyperces novellákat” 1968-ban adták ki először, ami csak 56 év, de azóta a világ kevesebbet változott, mint gondolnánk. Hogy mit fog jelenteni a „magyarni” szó Londonban, illetve a nemzeti erkölcsiség és „Mária országában” (© Váncsa István), nem mondom meg, aki akar, járjon utána. De Örkény más ízelítőt is ad a „magyarni” alkalmazásáról: „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe.” Ezt a bájos mondatot, attól tartok, nem méltányolják eléggé a fiatalabb olvasók, akik a „Stifler Mamája” című együttest hallgatják, amelyik punk-rockos stílusban azt énekli, hogy aszongya: „Csak az a hülye, aki nem lop – magyarnak lenni a legjobb!”
De fordítsuk komolyra a szót: mikor volt jó magyarnak lenni az én életemben? Amikor az Aranycsapat 6:3-ra verte az angolokat a Wembleyben. Amikor közvetlenül a forradalom után Bécsben az emberek csokoládét adtak az utcán a menekült magyar gyerekeknek, amikor Londonban, Oxfordban meg Párizsban csak az nem kapott a magyar fiatalok közül egyetemi ösztöndíjat, aki nem kért. És Lengyelországban mindig jó volt magyarnak lenni, egészen Putyin háborújáig. Utóbbiról van több történetem, hadd mondjak el közülük csak egyet.
Valamikor a múlt század hetvenes éveiben megérkeztem késő éjjel a varsói főpályaudvarra és nehéz bőröndömmel nekiindultam a tök sötét Marszałkowskának, mert nem váltottam be elég pénzt, hogy teljen villamosra. Egyszer csak mellém szegődött egy gyanús külsejű alak, aki ezzel kezdte: „Félsz tőlem? Ne félj!” Amire reflexszerűen lengyelül válaszoltam: „Én nem félek, különben is: magyar vagyok!” Mire a pofa, lelkesen: „Magyar? Tedd le azt a bőröndöt! Hadd öleljek meg!” Miután az illető nehéz alkoholszagával terhelve ez megtörtént, továbbindultam, de kísérőm elkérte és a további beszélgetés során szállásomig cipelte elég súlyos bőröndömet, amit odáig érve letett, és ezzel búcsúzott: „Nem tudom, meddig maradsz Varsóban, de ha valami problémád van, nyugodtan keress meg, én Edek vagyok a Bristolból.” A csattanó beleillik egy Mrożek-vígjátékba, de szavamra, pontosan így történt. Vagyis örkényesen: sikerült egy jót magyarnom az éjszakai Varsóban.
