Elvétve tegeződöm élemedett korú emberrel, de Győző nem viseli jól, ha nem tegezik vissza. Legalábbis hatásosan eljátssza, hogy nem tűr ellentmondást. Az ötödik felszólításra engedelmeskedem: „Szervusz, kérlek!” Alanyom már a telefonban is közvetlennek bizonyult, mintha legalábbis régi ismerősök volnánk (persze Népszava-olvasóként elmélyült a Visszhangban is.) Egy korábbi riportunk apropóján keresett meg bennünket, amely Rózsika néni mezőkövesdi idősotthonból való kiszabadításáról szólt: ő bizony be sem ment a bentlakásos intézménybe, mondta, így nem kellett kiszabadítani.
Büszke rá, hogy 89 évesen ott élhet, ahová 1978-ban költözött a feleségével.
Néhai civil érdekvédelmi évtizedeivel is felkeltette az érdeklődésemet. A civil érdekvédelem – ahol történelmileg a civilség és az érdekvédelem alatt is bizonytalan a talaj – kardinális kérdés.
Csillagos ház lakói
Győző egy tömött asztalnyi újságkivágással fogad. Fotóriporterünk a sokadik beállításban kapja le egyikkel-másikkal. A békés portrézáshoz azonban egy idő után meg kell állítani. Tessék picit nyugton, ha lehet, ösztökéljük, kevés sikerrel: házigazdánk előadó-művészete rendre lebírja a komolyságát. Másodpercek után grimaszra vált mindig. Miért legyen az élet keserű, ha mókás is lehet? Pedig aki átélte a huszadik század kétharmadát és egyötödöt a mostaniból, annak lehetnek, vannak dermesztő fejezetek az életében. Győző sem kivétel.
„Akkor kezdjük az elején: születtem 1935-ben, Budapesten... – nevet nagyot, érzékeltetve, hogy ma ez itt nem lesz egy rövidfilm. – Nem vagy szomjas? – készül a mesélésre, és belekortyol az akkurátusan kihelyezett csészébe. – A nagyszüleim zsidók voltak, Léderberger Ignác és Monderer Róza. Németországból települtek át a cseh–lengyel–német hármas határ vidékéről. Magyarországon ismerkedtek meg. 1902-ben Henrik, 1907-ben Károly fiuk született meg, aztán 1909-ben Aranka, az anyám. Megismerkedett apámmal, aki törvénytelen fiú volt. Székelyudvarhely mellől (Bögöz nevű településről – a szerk.) Bögözi Anna nagyanyám idejött szolgálni egy pesti ügyvédhez, aki megcsinálta apámat. Apám hol itt nevelkedett, hol ott. Szakmailag kitanult, Weisbrot Imréhez került, műszerész lett és kötőmester. Amikor megszülettem, zsidó lettem. Egy-másfél év múlva jelentkezett a »hitlerség«, ezért azt mondták a nagyszüleim, kereszteljünk meg engem.
Jött a zsidóüldözés, mi a XIII. kerületi Szent László út 13. szám alatti csillagos házba kerültünk. Apám szocdem volt, titokban német egyenruhában mentett, akit tudott.
Mivel a házmesternek nyilasnak tetszett lenni, ezért ott álltak egymással szemben apámmal, felfegyverkezve. A második emeleti gangról figyeltem. Az lett a vége, hogy engem kimenekített apám Henrik bácsihoz. Anyám varrónő volt, Wiener Neustadt mellé vitték, ahol trénben szolgált, ami hadtápos lovas szekereket jelent. Később idehaza valaki a házban elszólta magát, hogy »Na, elég volt a zsidókból!«. Elvittek minket Pozsony környékére. 1943-at írtuk. Nyolcan megszöktünk, hárman értünk haza. Nyolcéves voltam, apró termetű, befértem egy ládába. Apám a Sztár Kötöttárú- és Szövöttárúgyárban dolgozott a Petneházy utca 86–88.-ban. Itt átalakítottak három irodát három kibombázott házaspárnak, így nekünk is. Az államosítás után a zsidó tulajdonosok disszidáltak, Argentínába, ha jól tudom.”
Nyolc év mászkálás
Bögözi Győző az elemi iskola után közgazdasági technikumot végzett. Abban az időben az volt szokásban, meséli, hogy aki műszaki iskolából került ki, kiküldték egy vállalathoz. Ő a Dunakeszi Vagyongyárba került. Létszámfelelős lett. Egy nap letette a főnöke asztalára a jelentést, és elment a gyárba körülnézni, hiszen az egész telephelyet a munkahelyének tartotta. Kovács elvtárs, a személyzeti főnök jócskán letorkolta érte. „Szokás volt abban az időben az is, hogy egyhavi fizetést magához vont az állam időnként, és ezt békekölcsönnek nevezte el – emlékszik. – Engem az affér miatt kirúgtak, és elvették félhavi jussomat. Évekig segédmunkákból éltem, azt is nehezen kaptam. A feleségemmel már nyolc éve jártam, és amikor apám elhagyott minket, odavihettem magamhoz. Anyám a hallba költözött, mi a nagyszobában laktunk. Gyerekeink nem lehettek, mert ezt az anyám nem engedte. Nyolcévi »mászkálás« után 1965 májusában tartottuk az esküvőt. Azonnal beadtam a lakásigénylést, tizenhárom évet vártunk erre a lakásra, amiben most beszélgetünk. 1978-ban kaptuk meg, októberben költöztünk ide. A feleségem gyors- és gépíró lett, ügyes, gondos, rendes háziasszony volt.”
Győző szenvedélyesen asztaliteniszezett akkoriban. Még nemrégiben is a nyugdíjasházba járt játszani, tanítgatta a vállalkozó szelleműeket. Az egyik tanítvány, egy asszony néhány hónap után megnyert egy kerületi versenyt veretlenül, meséli elégedetten. A röplabda lett a másik szenvedélye, termete miatt az edzősködés. Citromsárga, szignókkal ellátott mezt húz elő a relikviák közül, az 1994–1998-as várpalotai utánpótlás edzőjeként érdemelte ki.„Idővel megtanultam a lakásszövetkezetet és a társasházakat” – folytatja. A Veress Péter Lakásszövetkezet paramétereit kívülről fújja: 963 lakást számlál a három sávház nyolc lépcsőháza, és odatartozik a Füst Milán utca 1. és a Juhász Gyula utca 4. száz-száz lakása is. Győző lelkesen segítette a házközösség ügyeit. Ha 32 lakásból csak 6-8 képviseletében jelent meg a lakó, akkor bizony javasolta, hogy csengessenek be mindenkihez. „Engem emiatt nem nagyon csíptek, de szerintem fontos dolgokról kellett döntést hoznunk” – meséli.
A lakásukat 3 százalékos kamatra vették, amit a 90-es „módszerváltás” után – ez az ő kifejezése – 15-re emeltek. Megrázta a döntés, és mint közösségi ember közeledett a civil jogvédelem felé. Az Állampolgári Jogvédő Liga dunántúli képviselője lett, így sikerült kijárnia, hogy egyösszegű befizetéssel elengedték a pluszkötelezettséget. Ebben az időben, 1992-ben leszázalékolták, három ágyéki csigolyája szertelenkedett. Megemelte magát, amikor árubeszerzőként dolgozott. Ezután 1995 és 2013 között a Bérlakásukat Megvásárlók Országos Szövetsége (Bémosz) ügyeit egyengette.
„El tudod képzelni, milyen elegem lett a végére!?” – teszi föl a költői kérdést.
Amikor a felesége beteg lett, és ő épphogy lábadozott a betegségéből, átadta a lakást a keresztlányának, aki vállalta, hogy eltartja őket. Úgy tudja, élete végéig maradhat haszonélvezeti joggal, ha a keresztlányáé marad a lakás. Időközben általuk vitatott hátralékuk keletkezett, s még mindig jelentős összeget követel rajzuk a lakásszövetkezet. Ez egy meglehetősen nyomasztó teher.
Élet végi szabadság
Győző 2023 márciusában temette el a feleségét. Azóta belőle is kihunyt a fény kicsit, nincs óra, hogy ne érezné a hiányát. Úgy érzi, egyre kevesebb dolog köti az élethez.
Erről már a Karsai Dániel kilátástalan jogi és egészségügyi küzdelmét felelevenítő lapkivágások kapcsán mesél. Nem készül a halálra, de egyetért a hősiesen küzdő, nemrég elhunyt alkotmányjogásszal.
„Legalább húsz cikkem van félretéve, ami róla szól – mutatja. – Százával, ezrével kerülnek az emberek olyan helyzetbe, hogy a betegségük miatt kilátástalanná válik a jövőjük, és szívesebben meghalnának. Engem nemigen foglalkoztatnak a vallási viták. Tisztelem, becsülöm, akik tőlem eltérően gondolkodnak, amíg nem sértenek meg engem. Nekem ez a véleményem, és még sokaknak, hogy bennünket is tiszteletben kellene tartani.” Mosolygósan válunk el. Éppen telefont kap abból a világból, amely lehúzza. És ahonnan nap nap után kell magát felemelnie.
