Rendhagyó szakmát választott Horvath Esther, aki az északi és a déli sarkvidéken fotózza a kutatók munkáját, a fotóit pedig most mi is megnézhetjük A sarkvidéki éjszaka csillagai című kiállításán a budapesti Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. De miért dönt úgy valaki, hogy ilyen extrém vállalkozásba kezd? Esther esetében az okok a múltba nyúlnak vissza:
gyerekként szerette nézni a Delta című tudományos műsor fekete-fehér főcímét, melyben egy expedíciós csapat halad a hóviharban, ami kislányként annyira elvarázsolta, hogy ő is útnak akart indulni, és küzdeni a természeti erőkkel.
Amikor télen a szülőhelyén, Sopronban leesett a hó, imádott is kinn játszani, például jégcsapokat gyűjtött össze. Idősebb korában aztán útnak indult: eleinte csak Bécsbe, ahol egy nemzetközi logisztikai cégnél dolgozott, de a munkája miatt már ekkor sokat utazott országok között. – Akkor huszonöt évesen megkaptam az első fényképezőgépemet, egy Nikon Coolpixet, és amikor a kezembe vettem, egyből tudtam, hogy fotográfus szeretnék lenni, ahogy azt is, hogy embereket és inspiráló történeteket szeretnék megörökíteni a National Geographicnak és a The New York Timesnak.
Magasból nézni a jeget
Esther aztán végleg beleszeretett a fotózásba, amikor egy New York-i tartózkodása során elnézett az International Center of Photography nevű múzeumban és iskolába, ami annyira megfogta, hogy otthagyta a bécsi állását, és két bőrönddel kiköltözött a Nagy Almába, hogy ebben az intézményben tanulhasson. Két évre rá kapott is egy megbízást a Jeges-tengerre, napok múlva pedig már Alaszkában volt, hogy felszálljon az amerikai parti őrség hajójára, amely elindult a Jeges-tengerre.
– Fogalmam sem volt, hogy milyen ruhát kell magammal vinnem, meg úgy általában hogy egy ilyen expedícióra mit kell összepakolni. Zöldfülűként mentem el, nem ismertem a tudományos kifejezéseket, és bár beszéltem angolul, rájöttem, hogy a szaknyelv egy teljesen más világ – meséli Esther, hozzátéve: szerencsére egy riporterrel dolgozott, aki segített a szakszavak értelmezésében. Manapság viszont erre már nincsen szüksége, sőt, már ő tart angolul tudományos előadásokat. Illetve az első útján döntötte el, hogy inkább az Arktiszon, vagyis az északi sarkkörön szeretne dolgozni, mivel ez a világ leggyorsabban változó környezete, ahol az átlaghőmérséklet négyszer olyan gyorsan növekszik, mint a világ más területein.
Az első expedíció után megfogadta, hogy minden idejét a kutatások megismerésének szenteli, ezért lemondta az összes olyan megbízását, amelyek keretében portrékat készített többek közt Al Pacinóról, Robert De Niróról és más nagy színészekről, majd beleásta magát a felfedezők világába. Például hogy tudja, milyen intézetek vannak az Északi- és Déli-sarkon, és hogyan lehet velük együtt dolgozni. Három hétre rá elutazott Tromsøbe, a Norvég Sarkkutató Intézetbe, ahol meglepetésben volt része, mivel ott volt Karin Lochte, a Német Sarkkutató Intézet akkori vezetője is, aki éppen előadást tartott, majd megbeszélt vele egy találkozót, a szakember pedig két expedíciót ajánlott fel neki. Az egyik egy repülőgépes utazás volt, amely Grönland legészakibb pontjáról indult az Északi-sarkra. Hat órán át tartott, és Esther hetvenméteres magasságból nézhette az alatta elterülő jeget, miközben annak vastagságát egy eszköz mérte. – A másik út a sarkkutatást és az űrkutatást kombinálta, ami annyira megtetszett, hogy szoktam is mondani, ha egyszer egy fotográfus felmehetne az űrbe dokumentálni, akkor az én szeretnék lenni – mondja a fotós, akinek a két élmény után még szorosabbra fonta a kapcsolatát a német kutatóintézettel, így 2018-ban New Yorkból Brémába, majd 2021-ben Hamburgba költözött.
Hátizsákban minden jó
Az expedíciók során viszont művészi igényű képsorozatokat is készít, és a saját ötleteit is megvalósíthatja. A Capa Központban rendezett tárlaton például azt mutatja be, hogy a Spitzbergák szigetcsoporton fekvő Ny-Ålesund nevű település kutatóbázisán hogyan zajlik a mindennapi élet és tudományos munka. 2019 óta jár ebbe a faluba, és 2021 óta készíti a sorozatot a sarkvidéki éjszakában, vagyis a huszonnégy órás sötétségben. Illetve megírja a képekhez, hogy milyen méréseket végeznek a helyszínen, mivel itt a téli átlaghőmérséklet 1991 óta 6-8 Celsius-fokkal emelkedett. Vagyis sokkal gyorsabban, mint bárhol máshol a földön, ezért is nevezik a Spitzbergákat a globális felmelegedés központjának. – A fotózás során mindig a kutatókhoz igazodom, az ő beosztásukat követem, ezért minden napom máshogy telik – mondja Esther. Ha viszont egy átlagos napját vesszük, akkor hat órakor kel, hét óra harminckor a kutatóbázis menzáján reggelizik, miközben a kutatókkal megbeszélik, hogy hány órakor indulnak el, hogy gyalog mennek-e vagy motoros hószánnal, és hogy ki lesz a jegesmedveőr. Aztán nyolc óra harminckor találkoznak a bázis házai előtt, és útnak indulnak. – A hátizsákunkban van meleg tea, keksz, csokoládé, hogy legyen energiánk. És jó esetben bepakolunk szendvicseket is, mert csak vacsorára érünk vissza – mondja a fotós. A terepre érve mindentől távol kerülnek, ezért csak rádióhívással vagy szatelittelefonnal tudnak beszélni a bázissal, a nap hátralévő részében pedig addig dolgoznak, amíg kinn vannak a kutatók.
Szeretni a hideget
A tárlaton emellett a helyszínen dolgozó női tudósokról is láthatunk portrékat, amelyekkel Esthernek az volt a célja, hogy inspiráljon másokat is, mert amikor kislányként nézte a Deltát, nem is tudta elképzelni, hogy nők is kutathatnak vagy felfedezhetnek. – A tévében csak férfiakat láttam, akik expedícióra indulnak, és szerintem ha megkérdeznénk embereket, hogy miként képzelnek el egy sarkvidéki kutatót, akkor a 99 százaléknak egy férfi jutna az eszébe, aki szakállas, ráncos, és látszik az arcán, hogy majdnem megfagyott – mondja a fotográfus. Szerinte nem attól függ, hogy valaki tud-e kutatni, hogy milyen magas vagy erős, hanem hogy szereti-e a hideget, és szeret-e a sötétben, zord körülmények között dolgozni, például a hóviharban órákon keresztül.
Esther a fotóin azt is bemutatja, hogy mennyiféle nő dolgozik a bázison a villanyszerelőtől a recepcióson át a kutatásvezetőig.
A fotós úgy látja, teljesen mindegy, hogy valaki nő vagy férfi, a földön bárhol bármilyen munkát lehet vállalni az élet bármely területén. Minden csak attól függ, hogy az ember mennyire érez magában szenvedélyt, szeretetet és elhivatottságot az adott téma iránt.
