Megemlékeznek azokról, akik erőszakos bűncselekmény áldozatává váltak, vagy a körülmények hatására követtek el öngyilkosságot. A TGEU (Transgender Europe) közzétett az idei emléknapra egy kutatást: 2008 óta ötezer, transzneműek ellen elkövetett bűncselekményt regisztráltak. Az elmúlt évben 350 bűnesetet gyűjtöttek össze, amelyek nagy részét latin-amerikai színes bőrű prostituáltak ellen követtek el.
Magasházi Mónika transzjogi aktivista egyperces novelláját a magyarországi élet ihlette, megtörtént esetek, események.
A büszke és magabiztos Mici cica
Június volt, az újpesti lakótelepi betontömbök már kora reggel öntötték a meleget az ablakon a konyhába.
– Az anyád úristenit, nem mész te sehova! Miért mennél te Belgrádba? Mit keresnél ott?
A durva, kemény férfihang hallatára összerezzent Mici cica is, aki éppen a reggeli betevőért kutatott a ház előtti parkban. Megállt, és mintha megcsóválta volna a fejét, aztán lassan, de büszkén lopakodott tovább. A háztömb kapuja hatalmas csattanással, hirtelen nyílt ki és egy szőke vékony lány viharzott át rajta, de pár lépés után lassította a lépteit és irigy pillantást vetett a cicára, ahogy magabiztosan, büszkén ment a parkban.
– Jajj, én mikor fogok így kimenni az utcára? Ilyen magabiztosan, büszkén? – sóhajtott fel Anikó magában, és a sóhaját még apja durva hangos mondatai sem tudták elnyomni. Ahogy félve és bizonytalanul lépkedett, azon gondolkodott, hogy miért kell neki Belgrádba menni azért, hogy új életet tudjon kezdeni? Megnézte tegnap délután a térképen, pontosan 400 kilométer! Ekkora távolságra van attól, hogy boldog életet kezdjen, de volt még valami, ami ennél is jobban aggasztotta az úttal kapcsolatban. Pénz kellene, rengeteg pénz, annyi pénz, amit még soha nem látott egyben.
Megcsörrent a telefon a zsebében: „Ismeretlen szám2”. Két hónappal ezelőtt szerkesztette át anyja névjegyét a telefonjában, amikor anyjától az apjához költözött. Szülei négy éves korában váltak el, ő pár hete töltötte be a tizenkilencet. Remegő kézzel pöttyintett a kijelzőn lévő villogó zöld gombra.
– Anya? Minek hívsz azok után, hogy megmondtad, ne jöjjek addig haza, amíg nem tértem észhez? Végeztünk! – mondta, és már nyúlt a piros ikon felé.
– Várj! Kérlek, ne tedd le! Megvan, összeszedtem! – szólt bele egy halk, remegő női hang.
– Mit szedtél össze?
– Kértem kölcsön a rokonoktól, és felvettem személyi kölcsönt is. Életem végéig fogom fizetni, de a boldogság nem mérhető pénzben. Az anyád vagyok, szeretlek és azt szeretném, ha boldog lennél! Megvan a pénz a nemi megerősítő műtétedre! Ötmillió, ott van a számlán, mondd meg, mikor, hova és kinek kell utalni!
Anikó remegő, izzadt tenyeréből kiesett a telefon és elsírta magát. Zokogott, megtett pár lépést és a közelben lévő padra ült.
– Halló?! Ott vagy? Mi történt veled, kisfiam? Ő… izé kislányom, akarom mondani, gyermekem.
– Itt vagyok anya, KÖSZÖNÖM! Nem tudok most többet mondani – ezt is remegő elhaló hangot rebegte.
Egy hónappal később Anikót Diána vitte kis piros autójával az autópályán Belgrád felé. Gondolatok, kétségbeesett, nyomasztó kérdések keringtek a fejében: Miért nincsen ebben a nyomorult országban egy genderklinika, ahol engem boldoggá tehetne egy orvos, és alapvető emberi jogommal élve állami támogatási keretben elvégeznék a nemi megerősítő műtétet? Milyen ország ez? Miért nem lehet szabályozott szakértői keretek között ellátni a transznemű embereket? Miért vagyunk mi mások, mint a cukorbetegek, a vesebetegek vagy a szívbetegek? Gondolatait a déli hírek szakította meg, miközben az autó éppen egy óriásplakát mellett száguldott el: „No Migration, No Gender, No War”. Anikó neuronjai még fel sem tudták dolgozni hirtelen mit lát és a bemondó rákezdett:
