Ezen is elgondolkodtam, van és volt szerencsém kortársaim körében is vizsgálni a jelenséget. Egy volt cimborám, a punk korszakomból, dohogva moralizál a közösségi oldalon, hogy a nők kispórolták ezt a francos húsvétot maguknak, mert büdös a készülődés, ahol István bácsi beállhatott évi egyszer ingyen, és ijedten nézem, hogy nem tréfál, aztán azonnal beleáll a halloweenbe, hogy bezzeg ezt a fertőt meg ünnepeljük.
Egy volt kollégám, akivel Skóciában töltöttem egy évet a tetőn mint munkás, cigarettázva rötyögött, hogy a nők butusok, nem kell őket lenézni, de a helyük azért megvan. Később hallottam, hogy „butuska” élettársa 12000 fonttal és a kocsijukkal hagyta ott azon a napon, mikor utcára került hősünk, mert a főbérlő rájött, hogy a város zsenije titokban magyar albérlőknek adta ki felárért a lakást, ahol elméletileg csak ketten éltek hitvesével.
Az általam megfigyelt embercsoportok száma természetesen véges, nagy ívű fejtegetésre nem alkalmas, de egyvalamit biztosan mutat. Nem gondolnám, hogy kizárólag ezen csoportok lennének felelősek Trump győzelméért. Magam inkább arra gondolok, hogy ez a végtelen egyszerű használtautó-kereskedő attitűd, amiben a szolikirály utazik, több szavazatot segíthetett betenni a zsákba. A mi kutyánk kölyke, a butaságára büszke és ezt a fennen hangoztató, orrát a fűre fújó tahó sármja, az ember, aki hamburgert rendel a Fehér Ház fogadására, sok embert vonzhatott. Amerikai barátunk az oktatási rendszer lezüllesztésében is látja a hibát, tömegek élik az életüket széles ismeretanyag nélkül, monoton mozgássorokat végezve adott munkaterületen, végletesen leromlott egészségügyi paraméterekkel, eladósodva és boldogtalanul. Ezen kívül drogjárvány is sújtja az országot, hiedelmek, szekták és vallási csoportok fűszerezik a kérdést, de még ezen túl is száz és száz adalékanyag lehet a kondérban, amit az ördög keverget.
Reggel rosszul ébredtem, fáj a fejem, egész éjjel azt álmodtam, Trump győzött, s reggel keserű az indulás. Már a magyar választásokon is ez történt. Orbán diadalát megálmodtam előre, pedig amúgy sosem álmodom ilyen dolgokat, alvás közbeni utazásaim inkább vidámak vagy érdekesek, izgalmasak, s nem terheltek. Azonban nincs mit tenni, ami megtörtént megtörtént, döbbenten olvasom a híreket a tengerentúlról, és az egészben az a legrosszabb, hogy Kompország jelenlegi zsarnoka elégedetten dörzsöli a kezét, ami azért fájdalmas, mert hazatérésem megint a messzi távolba vész, s elkezd fájni a szívem. Magyar Péter feltűnésével erőre kapott bennem a remény. Engem nem igen izgatnak a huhogások, bízom az ember jellemváltozásában, ezernyi történetem van arról, hogy lumpen, rosszul menedzselt emberekből milyen értékes szereplői lesznek a társadalomnak, szóval engem nem érdekel hősünk múltja.
Valahogy húztam egy lineáris vonalat, hogy miért is ne történhetne az, hogy az embereknek elege lesz, hogy többségbe kerülnek azok, akik ezt a zavarbaejtően egyszerű kémregényt átlátják végre, kiderül ki a gonosz a történetben és mehetünk haza a moziból. Azonban a hit, a rítus, úgy látszik erősebb, mint az ész. Nem is tudom, miben bízom, hiszen életem javát Magyarországon töltöttem, Ötvenből negyvenet és elég sok sztorim van az együgyűek nemzeti válogatottjáról, legyen az munkás, értelmiségi vagy vállalkozó. A hit az hit, nem lehet felülírni, magam örülök, hogy nem lettem vallásos (bármely tekintetben) – ennyi.
Mikor ásatáson dolgoztam az egri vár régészeivel, egy markazi tagbaszakadt testépítő, aki nerobollal vette be a reggeli kávéját, fejtegette nekem, úgy 21 éves lehettem, hogy kár, hogy nem Hitler győzött, mert akkor Kaiser sört ihatna mindenki, jómagam meg úgy néztem a tenyerembe, mint a kútba. Ez a történet lehetne a legrosszabb, de ezernyi ilyenem van, végül is ez a memóriám, sztorik tízezrei, s ez alapján bajban vagyunk, társadalmunk beteg.
Évek óta figyelem, várom a magam messiását, aki majd elindít valamit. Szeretek itt Skóciában, de valahogy mindig kiderül, csak bevándorlók vagyunk, vagy beszólnak, hogy koszos lengyel, vagy negligálnak a munkahelyemen, nem túl cizellált angolomból szellemi szintemre következtetnek, ami borzasztó, bele lehet betegedni. Úton-útfélen kiigazítanak, vagy egyszerűen csak nem értik, miről beszélek, mert más a kulturális hátterünk, alapismeret-anyagunk. Megbetegít, hogy nem végezhetek szellemi munkát többé, hogy beszélgetéseim egybitesek sokszor, nem értheti ezt, csak aki ebből a pohárból valaha ivott.
Már jó pár éve itt éltünk Edinburghben, mikor kicsit változást éreztem, hogy valami megroppant az állampártban. Hogy bizonyos – ha lehet így mondani – fideszes körökben is kényelmetlenné vált a gázszerelő oktondisága, a lakájok jelleme, a botrányok, hiszen úgy gondolom, jellemes emberek élnek minden pontján a társadalomnak, nem csak az én eszmei holdudvaromban, szóval, el tudom képzelni, hogy egyre többen felhorkannak: elég.
Arra világosan emlékszem, hogy az első, Fideszből kibeszélő ember egy karikás szemű úr volt, aki aztán gyorsan eltűnt a képernyőről, dühösen ekézte Mészárost, primitív szerencsétlen bunkónak aposztrofálta, sistergett a gyűlölete. Emlegette, hogy ő az első fecske, de jönnek még többen is.
Pont azután történt a dolog, mikor Mészárosról előbb Nizzából, majd Monte Carlóból futottak be fotók egy titokzatos idegentől, a képeken befolyásos emberek látszódtak, ahogy az ország legnagyobb hadihajójára felmasíroztak, mórikálva és pozicionálva.
*
– Halló, figyi már Valér, ott vagy?
– Csaooo, hogy vagy mesterem?
– Figyi már, én vagyok az Karcsi…, bocs hogy zavarlak, de vannak fotóim!
– Milyen fotóid vannak neked? Hol vagy Karcsikám?
– Nem viccelek, itt vagyok Nizzában, és a fiam, Kiskarcsi most csinált képeket, átküldöm, nagyon para, mennek a képek, mit csináljak vele?
Csipp. A Vallon utcából való barátom, akit 43 éve ismerek letette a telefont.
Nézem a képeket, egyre csak jönnek és jönnek, én meg ó-ra nyitottam a szám, Ándiká férjeura, testőrök és más grófok, bárók, cigánylegények voltak láthatók a képeken, kék tenger, azúr, kikötő, minden ami kellhet.
Visszahívom Karcsit.
– Úristen, ezt te hogy csináltad?
– Hülye vagy? Én sem értem. Az van, hogy pár napja beültünk a kocsiba a gyerekekkel és elindultunk éves random csavargásunkra. Voltunk Firenzében, Róma, tudod, soha nem tervezzük meg az utat, ma érkeztünk meg Nizzába, itt ülünk a padon, esszük a szendvicset amit mi csináltunk, meg isszuk a narancslevet, erre tessék, Kiskarcsi mondja, nézzed má, apa, kik mennek ott! Megfordulok, hát itt horgonyoz ez a hajó, és tényleg, gyerekeknek igaza volt, rajta a retyerutya… Nem lesz nekem ebből bajom, Valér? Neked írtam, mert tudom ismersz embereket, meg írsz néha novellákat, én nem ismerek senkit, lakatos vagyok, vágod...?! Kit hívjak fel? Alíz meg Kiskarcsi lenn vannak, csinálják a képeket ezekről a suttyókról, igen jó telefonjuk van… mit csináljak a képekkel?
Gyorsan telefonálok párat, nem ismerek túl sok újságírót (ez még azelőtt volt, hogy a Népszavának elkezdtem dolgozni) meg ellenzéki megmondóembert, emellett javaslom a barátomnak, hívja fel sorban a lapokat, a bulvármédiát, akit csak tud, kérjen pénzt, meg küldjön el csalinak egy darab fotót. Nem vagyok profi, csak igyekszem okosan tanácsot adni.
A kontaktjaim visszaírnak. Úristen, honnan vannak ezek, jöhetnek a képek? Fizetni sajnos ők nem tudnak. Karcsi bólint, küldjem el mindenkinek, akinek tudom, nem érdekli a pénz, csak legyen valami! Képek elmennek, még beszélgetünk pár percet, elmondja, hogy milyen műemlékeket néztek meg négyen, és ha otthon vagyok, keressem fel, megihatnánk egy kávét, feltétlenül, válaszolom.
Csipp. Nagyon fellelkesülök, egyik kontaktom visszaír, hogy valami állami vállalatnak a vezetője is ott exponál, hihetetlen fogás, ki csinálta? Nem mondhatom meg, felelem, de használják, ha lehet, visszaír, hogy ebből hatalmas botrány lesz...
Két nap múlva, csörög a telefonom.
– Szia Valér, na, Karcsi vagyok, olvasom a lapokat, huhh, ebbe jól bele tenyereltünk barátom!
– Bizony, nagyon ügyesek vagytok!
– De várjál, az van, vannak fotók!
– Mik? De már átjöttek!
– De itten vagyunk Monte Carlóban, átjöttünk a családdal, itt ülünk a kikötőben, vettünk szendvicsnek valót, meg almalevet, mondják a gyerekek, nézd már apa, ezek követnek minket, és hallod, éppen kikötnek a Mészárosék megint, most vetik le a horgonyt, jönnek a fekete kocsik, Kiskarcsi meg lent van a sétánynál, fotózza őket, most mi legyen?
Nézem a képernyőn, és azt írom vissza a cimbinek, hallod Karcsi, te három nap alatt véletlenül többet tettél a magyar jogállamiságért, mint én a 12000 karikatúrával és epés írásommal.
És akkor meglökték a hógolyót a hegy tetején, ami egyre gyorsulva, elkezdett gurulni, valahol majd egy Magyar Péter nevű kis kövecskét is elmozdít majd, de ez már egy másik történet...
