Kettős érzés járja át a nézőt, amikor először pillantja meg Csáki Róbert festményeit: azok egyszerre idézik meg a XVIII. századi rokokó stílust, de a mozgalmas, pasztellszínekben úszó képek korántsem a harmóniát keltik, hanem egy széteső, szétmálló világot mutatnak be. Ezt érezhetjük a művész legújabb, a Kálmán Makláry Fine Arts galériában rendezett tárlatán, ahol nem kétséges, hogy kortárs alkotásokat látunk, de mintha azokat egy múltból érkezett művész festette volna.
Pedig Csáki Róbert tizenkét éven át modellek után rajzolt portrékat, aktokat és tanulmányokat, de aztán szabadon kezdett festeni, majd elragadta Antoine Watteau francia festőművész rokokó világa. Csáki az új stílusát fekete rokokónak nevezte el, mivel művein az idilli, növényekkel teli terekben nem kecses, kifinomult és önfeledt alakok jelentek meg, hanem koromfekete arcú, horrorisztikus figurák, akik a térrel együtt folyamatosan pusztultak el.
– A képeim olyan érzést keltenek, mintha ez a tizennyolcadik századi, harmonikus világ még létezne, de már szétporladt, elmállott volna – mondja a művész, hozzátéve, az eredeti rokokó képek olyan idilli hangulatot sugároznak, mintha a halál és az elmúlás soha nem érintené a festményeken szereplő figurákat.
– Persze, azért is idézem meg ezt a korszakot, mert én is szeretem a szépet. Akkoriban egy ruhakölteményt hosszú időn át készítettek gyönyörű anyagokból, az épületek pedig aranyban, pompában úsztak. Én szeretek elvágyódni a jelenből, mindig is ilyen alkat voltam. Egy régmúlt korban szabadabban is kalandozhat az ember.
A művész későbbi tájképei aztán „kivilágosodtak”, és már apró figurák jelentek meg rajtuk, de idővel azok is feloldódtak, így csak utalásszerűen mutatkoztak meg, mintha foltok, „gyűrődések” lennének a térben. Csáki eközben felhőket is festett, de olyan pozícióból, mintha ő maga is a fellegek közt lebegne, és onnan mutatná meg nekünk a horizontot. – Két éven át festettem ilyen műveket, de aztán a figurák újra hiányozni kezdtek, és „visszakéredzkedtek” a képeimre, így most újra feltűnnek, de most már ők is felhők vagy tenger felett lebegnek, ám ezúttal is szétesnek vagy elmállanak. Mintha egy sehol sem létező térben léteznének, és utaznának valahová. Olyan ez, mint az életünk, ami egy átmeneti állapot. A képeimen ezért is szerepel a víz, hiszen a görög mitológiában Kharón, a révész is vízen viszi át a ladikjában a lelkeket a holtak birodalmában.
Noha Csáki Róbertművei a kifinomultság érzetét keltik, amikor nekifog egy műnek, gyorsan és vehemensen dolgozik, és többször is átfesti a képet, akár az egész vásznat. Sőt olykor úgy érzi, mintha az alkotás megszólítaná, és arra „kérné”, hogy egy kis sötétet vagy világosat fessen még fel, ezért a művész engedelmeskedik a kérésnek. – A régi időkben a vevő elvárásai szerint festett az alkotó. Aki fizetett, az rendelte a nótát. Mára a művészek viszont elérték azt az abszolút szabadságot, hogy azt csinálhassanak, amit akarnak. Úgyhogy a festéket lehet csurgatni, kenni, fröcskölni, vagy akár fejjel lefele kiállítani a műveket, ahogy azt a híres német festőművész, Georg Baselitz teszi.
De vajon mikor érzi azt, hogy egy mű elkészült? Bevallása szerint amikor „megtörténik a csoda”, vagyis amikor a vászonra vagy a fatáblára felvitt festék megszólal. – Ilyenkor a kép elkezd lüktetni, pulzálni, és a holt anyag élettel telítődik. Én ezt a pillanatot keresem, és néha sikerül is elcsípnem. Olyankor nagyon boldog vagyok – mondja. Ő maga is hasonlót érez, amikor a kedvenc festőművészei képei előtt áll. Amikor belép egy múzeumba, nem is szeretné az összes képet végignézni, hanem engedi, hogy egy-egy alkotás „odahívja” magához. Lehet az egy kis méretű Rembrandt-önarckép, amit a terem sarkából pillantott meg, mert egészen biztos, hogy meg fogja ragadni.
– Amikor az ő önportréit nézem, mindig úgy érzem, hogy ezt az embert én ismerem, és hogy szeretem. Olyan, mintha a barátom lenne, hiába van köztünk pár évszázad
– vallja Csáki Róbert.
Infó: Csáki Róbert egyéni kiállítása. Kálmán Makláry Fine Arts. Nyitva: 2024. november 29-ig
