Mi, magyarok, világelsők vagyunk az alkoholbetegek lakosságarányos számát tekintve. A magyar népesség közel egynegyede alkoholista, méghozzá úgy, hogy az adatsorokban szereplőket a tizenöt évesnél idősebbektől számítják. Ezzel a teljesítménnyel megelőzzük a közhiedelemben nagyivónak tartott nemzetek legtöbbjét, köztük a briteket, az íreket, a németeket, az olaszokat és a franciákat, de egy iccényivel még az ezüstérmes Oroszországot is.
Nemek szerinti bontásban még látványosabbak a magyar eredmények: a férfiak több mint harmada, 36,9 százaléka alkoholbeteg, amíg a nők 7,2 százaléka.
Sok remek alkotás született az alkoholizmus egyént, családot és társadalmat romboló, illetve az abból kivezető út bemutatására, a legújabb ezek közül Till Attila harmincmillió forintos költségvetésből, mindössze tizenkét nap alatt, két, budapesti kerületben forgatott, És mi van Tomival? című filmje, amelybe a legtöbb stábtag barátságból és passzióból szállt be, a főszereplő, Thuróczy Szabolcs például gázsi nélkül vállalta a munkát.
A Nemzeti Filmintézet azért nem állt be a projekt mögé, mert „a magyar közönséget nem érdekli az érintett téma” – mondta el Stalter Judit, Till Attila filmjeinek producere.
A forgatókönyv megírásába bevontak egy addiktológust, Kapitány-Fövény Mátét is. A történet szerint Sanyi (Thuróczy Szabolcs) bábművész és alkoholbeteg. Pali (Polgár Tamás) liftszerelő és szintén alkoholista. Együtt keresik barátjukat, Sanyi mentoráltját, Tomit (Patkós Márton), aki már több anonim alkoholista gyűlést kihagyott. Az élet által rájuk mért megpróbáltatások között próbálnak józanok maradni, egymást támogatva, normális életet élni.
„Ez a betegség nem válogat” – Till Attila új filmje a ma Magyarországának a látleleteA filmvetítés kezdésére várva felidéztem az elmúlt fél évszázad során, a saját alkoholhoz való viszonyom alakulását. Tizenöt évesen ittam először egy gimis osztálytársam szilveszteri házibuliján a saját borukból, és mivel nem ismertem a mértéket, rettentően berúgtam, pedig relative csak keveset ittam. Az óbudai, elit gimnázium tanulói körében, szabadidős elfoglaltságként sikk volt az alkohollal megspékelt szabadidő kulturálatlan eltöltése. Magyarán, minden program elején, közepén és után (húszhuszonnégyben: afterparti) ittunk, mint a kefekötő. Ki többet, ki még annál is többet.
A “kevesebb több” elvét a “de a több, mindig több”-re jópofiztuk át, és eszerint ittuk magunkat pocsolyarészegre, jópárszor filmszakadásig, produkálva előtte a filmben látott durvább részeket. Hol literes kocsisbort, és lóbányainak nevezett, természetesen zöldüveges Kőbányait, plusz vodkát vettünk a közértben, hol a házibulikon a szülők által pancsolt házipáleszt vedeltük, aminek szaga kenterbe verte a leggagyibb, kínai Technokol utánzatot is, hol egy kocsmában (ha pénzünk volt, akkor az óbudai törzshelyünkön, a Lajos utcai Fekete Medvében, vagy a Mechwart ligeti Pilseniben, illetve a Mártirok útjai Négy Szürkében) söröztünk – előtte persze, gyorsítóként egy kétdekást adtunk körbe, hisz a rövid drága volt vendéglátóipari helyen –, ha még több pénzünk volt, akkor a Szent István körúti Berlinben sült krumplit is kértünk mellé, sőt, a Lenin körúti Erzsébet Sörözőben tatárt is ettünk sörözéskor, mielőtt belementünk volna az éjszakába. A Wichmannál lazát ittunk, ami vörösboros kóla (húszhuszonnégyben: VBK) volt, lehetőleg cocából, amíg a Tamás panírozta és rántotta a húst, majd gitározott nekünk, rockkoncert előtt/után pedig a művházakban, ifiparkban, a Dunaparton, az éjjel-nappaliban vásárolt bármikkel fokoztuk a hangulatunkat. Házibulikon rutinosabbaknak, dörzsöltebbeknek még hajnalban is jutott frissen bontott bor, sör, tán még rövid is, de a legjobb dugihelyeket most nem árulom el, keresse meg mindenki saját magának! Mindig, mindenhol, mindenfélét összeittunk, amikor csak a szülők látótávolságából kikerültünk. Akik szintén ittak, csak (előttünk) disztingváltabban mint mi, mert nekünk két, hétvégi nap alatt, lakáson kívül kellett összehozni azt, amire a felnőtteknek korlátlan idő állt az otthoni nyugiban a rendelkezésükre. Ráadásul nekünk hétfőre mindenképpen ki kellett józanodni, mire beértünk a suliba, nekik viszont a munkahelyeken lehetett regenerálódni és – titkon, nem tiltva, nem támogatva, de tűrve – igen, akár iszogatni is.
A néha estébe nyúló, munkahelyi értekezleteken a kollégák, baráti országokból érkező, bármit, bárkinek is export-importáló, hivatalos elvtársak körében nyilvánosan lehetett inni, és ne feledkezzünk meg, hogy dohányozni is nagy divat volt akkoriban (húszhuszonnégyben is az, de píszin a nemdohányzók miatt csak: pfuj, le a dohányosokkal!)
Ilyen előzmények után nem csoda, ha a mostani, kezdő hatvanévesek, az én, 80-as években szocializálódott generációm nagy része – amelyben a kilencvenes évekre kifejlődött a mentális fogyatékosságok tömkelege a transzgenerációs traumákból fakadó önértékelési válságtól kezdve, a kisebbrendűségi érzésen át az objektív problémákig, mint nyelvtudáshiány, szakmai kompetenciahiány, ezekből fakadó krónikus stressz okozta fizikai betegségek –, nem tudott labdába rúgni akkor, amikor pedig meg kellett volna alapoznia az egzisztenciális jólétét, és később sem tudott kikecmeregni a nagyivásból, majd az alkohol rabságából. Sokan beleragadtak a függőségbe, és mostanra már mentális és fizikai kihívásokkal küzdenek. Mi van Tomival? És Jóskával, Tercsivel, Fercsivel, Katával, Klárával? Betegesek, bezárkózóak, ha volt is családjuk, magányosan isznak, ha szerencséjük van, még fedéllel a fejük felett tengetik a függők mindennapjait, amiről Till Attila fentiek miatt is fontos filmje szól. Az volna üdvös, ha az élet forgatókönyvében nemcsak Tomit, de minden nevet a naptárban felkarolna egy Sanyi, és addig menne utána, amíg megtalálja, és megtudja, mi van vele.
Coming out: Huszonöt év dohányzás után majd’ húsz éve nem dohányzom, azóta az alkoholos italok fogyasztását is mellőzöm. Helyettük – magamért – futok.
