- Látszólag közel van - Szergej Tyimofejev lett költővel a hídszerepről

Lettországi költő, médiaművész, aki orosz nyelven ír. Milyen a viszonya a lett és az orosz nyelvhez? Hogyan indult a pályája?

Lett költő vagyok, aki oroszul ír, mert orosz nyelvű családban nőttem fel, és ez az anyanyelvem. De a könyveim két nyelven jelennek meg Lettországban: oroszul és lettül, a fordításban pedig a lett költő barátaim segítenek. Szabadon beszélek lettül, és ez a két nyelv olyan számomra, mint két rádiócsatorna, amelyeket sztereóban hallok. Ez is lett a címe az egyik kötetemnek, amely 2012-ben jelent meg: Sztereó. Úgy alakult, hogy 1999-ben néhány barátommal közösen elindítottunk egy projektet, amelynek az Orbita nevet adtuk. Meglehetősen különböző költőkről van szó, az köt össze minket, hogy az érdekel minket, hogy mi történik a szöveggel azután, hogy megírták.

A 90-es évek óta a média színtere és a videógyártás sokat változott. Hogyan befolyásolták ezek a változások az Orbita művészetét?

A 2000-es évek elején sajátos formátumú költészeti kiadványokat készítettünk, elektronikus zenészekkel dolgoztunk együtt, illetve az úgynevezett verses videó műfajában alkottunk sokat. Ezzel szemben az utóbbi időben olyan tárgyakat és installációkat hozunk létre, amelyek szövegeket használnak fel valamilyen módon. Médiaművészként nem vagyunk egy adott nyelvhez kötve, sőt időnként megpróbáljuk teljesen nélkülözni a nyelvet. A 2015-ben, a Velencei Biennálén bemutatott Két szonett Laputából című munkánkban például megpróbáltunk teljesen hétköznapi tárgyakból verset fabrikálni. A sorokat szonettformában „tördeltük” a polcokra, és gondolatritmust adtunk nekik.
Van néhány lett nyelvű munkánk is, miniszíndarabokat készítünk, amelyekben bizonyos tárgyak a szereplők: egyszer két régi tévékészülék beszélget a Legkisebb Rigai Galéria kirakatában a rendezésünkben, míg máskor két autó társalgott Valmie­ra belvárosában parkolva. Egyik legutóbbi közös munkánk, a Hangok egyensúlya egy kinetikus tárgy: egy asztal, amelynek billegő lábaira hangszórókürtöket csavaroztunk. Mindegyikből más-más versutasítás hangzik fel angolul („csinálja ezt; ne csinálja azt”), mindegyiket más-más költő írta és szavalja. A hangszórókból áradó hang a felolvasás intenzitásától, illetve a szöveg ritmusától függően hol erősebbé, hol pedig gyengébbé válik, a rugós lábakon álló asztal pedig ennek megfelelően hol egyik, hol meg másik oldalára billen. Mind a négy hang és szöveg mintegy a saját irányába húz, de ennek eredményeképp mégiscsak létrejön egyfajta közös hangzás és mozgás. Ezt valószínűleg akár az Orbita modelljének is tekinthetjük.
Bár követjük a média színterén zajló változásokat, a saját érdeklődésünk mentén haladunk. Ugyanakkor vannak olyan műfajok, amelyeket mi már réges-rég elsajátítottunk, és amelyeken mi bizonyos szempontból már túl is vagyunk, de ma mintegy visszatérnek. Így például a verses videó, amit mi már úgymond félre is tettünk, és most hirtelen kiváló könyvtrailer formátumnak bizonyul.

Apropó, könyvismertető! A Replika című kötete magyar megjelenéséhez is készült ilyen kedvcsináló videó. Be is mutatták ezt a PestText fesztivál keretein belül zajló könyvbemutatón.

Igen, ezt a videót kifejezetten a magyar nyelven megjelent kötethez készítettük, ezért én most újra erre irányítanám a figyelmet. A Kikötő című versre készült, amely egy férfiról szól, akinek úgy tűnik, hogy a közelében éjszakánként tengerparti kikötő épül. Hallja a sajátos hangokat, érzi a különleges illatokat. Viszont akárhányszor felébred reggel, semmi jele ennek. Így egyre gyakrabban nyitott ablaknál dolgozik éjjelente, hogy ebben a valóságban élhessen, amely, bár valójában nem létezik, most mégiscsak az ő realitása. A videóban pedig egy rigai lakás különböző pontjain újra meg újra felbukkan egy primitív kis készülék. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt volt ez népszerű, amikor divat volt okostelefonokról ezen keresztül nézni a videókat. És ennek a készüléknek a képernyőjén egy 2023-as Velence-felvétel látható: neonfeliratok tükröződnek a tenger hullámain. Nagyjából ennyi. De mintha ez egyfajta keretet teremtene a versnek, Gesamtkunstwerkké változtatná azt. És ez úgy alapvetően egy fontos fogalom számunkra. A videó egyébként a közösségi médiában és a Vimeón is elérhető Kikötő címmel.

A fesztivál záróestjén öt másik költővel együtt lépett fel, mindannyian a híd hívószóra írtak verseket. Ön egy különleges multimédia-performance-szal is készült. Hogyan értelmezi benne a híd metaforáját?

Igen, a versemet (Rádiójel-sodródás) egy speciális mikrofonon keresztül olvastam fel, amelyet egy lett­országi rádiókalóz eszkábálta össze az Orbita számára. A hangtechnikus nagyon meglepődött, elmondása alapján ez a mikrofon valójában illegális. Hatótávolsága ugyan nem túl nagy, de elég ahhoz, hogy a teremben elhelyezett összes közönséges rádió­készülék érzékelje, és továbbítsa a felolvasó üzenetét. Elég furcsa hatást kelt: a költő látszólag közel van, hangjába viszont mindenféle recsegés és sistergés vegyül, mintha az óceánon túlról érkezne hozzánk. És számomra itt rejlik a híd – a jeladó és jelvevő között. Másrészt a költő szimbolikus alakja engem kicsit a rádióvevőre emlékeztet. Mert a költő érzékeli, és akár egy antenna, elkapja, ami ott lebeg a levegőben: költői vénára, szakmai tudásra van szüksége ahhoz, hogy helyesen tudja venni a jelet, és tehetségre, saját hangra van szüksége ahhoz, hogy a hangszórón keresztül megszólaltassa azt.

Szoros kapcsolatban állt az oroszországi irodalmi élettel is. Léteznek még hidak a lettországi és az oroszországi költészet között?

2014 előtt több évig vezettem a Költészetek nagykövetei nevű projektet, amelynek során minden alkalommal két költőt hívtam meg Oroszországból, és olyan lett költő-fordítókat kerestem melléjük, akik szellemiségükben vagy stílusukban közel állnak hozzájuk. Ily módon 12 kortárs orosz költőt hoztunk el és fordítottunk le. De már 2014-ben áthelyeztük a fókuszt Oroszországról Ukrajnára: az Orbita több ottani fesztiválon is fellépett, 2022-ben pedig elutasított minden olyan lehetőséget, amely az Oroszországgal való „kulturális hidakat” építi és erősíti. Ugyanebben az évben az Orbitának megjelent egy kötete ukrán nyelven Kijevben. Borzasztóan hálásak vagyunk azoknak az embereknek, akik ezen a köteten dolgoztak, és az országuk ellen kibontakozó agresszió közepette is befejezték a kiadványt. Ez a háború annyi mindent elpusztított és elpusztít, hogy egyelőre fel sem tudjuk fogni a veszteségek és változások mértékét. Az egyik első csata február 22-én az ukrán Scsasztya város körül zajlott, szerepelt a hírekben. A város neve azt jelenti, hogy „boldogság”. Ez a háború a boldogság és az élet ellen irányul. Törvényszerű, hogy emiatt hirtelen hullámként indult meg az orosz nyelv elutasítása, de szeretném hinni, hogy ez a nyelv több, mint Oroszország és annak birodalmi politikája. Egészen különböző szerzők írnak oroszul szerte a világban, Lettországban, Kazahsztánban, Németországban, Amerikában, akik számára természetes a kétnyelvűség, az, hogy különböző kultúrákban élnek egyszerre, akiknek a Másik (nyelv, kultúra) a világlátásuk egy fontos csatornáját képezi. És ez szerintem, tulajdonképpen, egy antiimperialista álláspont. Szeretnék hinni ebben.