A nők helyzete Afganisztánban elérte a gödör alját, innen már nincs lejjebb. Nem járhatnak iskolába, egy-kétféle munkát végezhetnek, utcára csak férfi hozzátartozójuk jelenlétében léphetnek, de még csak nem is dúdolászhatnak nyilvános helyen.
Egy héttel ezelőtt, amikor belekezdtem a cikk írásába, még nem is sejtettem, hogy bizony még mindig van lefelé.
Igaz, az afgán nők előtte sem európai szintű jogokért harcoltak, de az amerikai megszállás segített némileg a totális patriarchátus féktelen elnyomásától távolabb tartani őket. Még egy nők jogait védő törvényt is sikeresen bevezettek, így nem lehetett büntetlenül erőszakot elkövetni a nőkön. Nem úgy mint most.
A korábbi tálib rémuralom után, a nők sajnos a mostani visszatérésüket követően sem számíthatnak semmi jóra. Személyesen tapasztaltam meg mindezt. Bár nemzetközi szervezetek próbálnak nyomást gyakorolni legalább az Afganisztánnal kapcsolatban álló országokra, eddig semmilyen eredményt nem sikerült elérni, és nem is tűnik úgy, hogy egyhamar bármi változás jöhetne.
Viszonylagos nyugalomA tálibok (szunnita-iszlamista vallási-politikai mozgalom és pastu nacionalista katonai szervezet Afganisztánban) felsőbb vezetői időről-időre előállnak nyilatkozatokkal a megfelelő rendszer kialakításáról, de eddig csak odáig jutottak, hogy augusztussal bezárólag minden lehetséges és elképzelhető joguktól megfosztották a nőket.
Van egy nagyon jó afgán barátom, akinek legalább Pakisztánig sikerült eljutnia, iszlám vallást tanul az egyetemen. Tőle hallottam első kézből történeteket, hogyan is bánnak az asszonyokkal, nőkkel és a kislányokkal.
Közben találkoztam egy lánnyal, aki hajlandó volt beszélni a mindennapokról.
Álljon itt most a következő beszélgetés a 16 éves Madarral, a jelenről és a jövőről.
„Tudod olyan, mintha egy kalitkában, vagy börtönben élnék a saját országomban.
16 éves lányként mindennap azt kívánom, hogy bárcsak fiú lehetnék, akinek van lehetősége folytatni a tanulmányait és tenni a hazájáért.
De én egyedül még az utcára sem léphetek ki, nem tanulhatok, és arról már álmodni sem merek, hogy valami szórakozásra legyen lehetőségünk.
Sajnos még csak emberként sem ismernek el minket, bár ez így nincs kimondva nyíltan, de ez rideg valóság.
Mi ebből a kiút? Azt nem tudom. Esélyünk sincs az országot elhagyni, hiszen még az otthonunkból sem mehetünk ki, csak férfi rokon társaságában. Kivéve az idősebb nőket, de ők is csak a piacra mehetnek vásárolni.
Így hát a napjaim itthon telnek, mivel 16 éves vagyok, iskolába már nem járhatok, de sokat olvasok és a rendszert megkerülve online folytatom a tanulmányaim, emellett angolt is önállóan tanulok.
Tudod, 2021-ben még minden más volt, a nőknek, lányoknak voltak jogaik, lehetőségeik.
Nagyon szerettem biciklizni, az volt az egyik hobbim és a legjobb kikapcsolódás.
Azóta, hogy a tálib rezsim van hatalmon, ahogy említettem, még a házat se igazán hagyhatjuk el, így maradt az olvasás. A tálib hatalomátvétel óta harminc könyvet olvastam el.
A barátnőimmel is csak ritkán láthatjuk egymást, és akik nem a környéken laknak, azokat már nagyon régen nem láttam, mert veszélyes lenne egy másik kerületbe átmenni. Szóval marad az internet. Ott szoktunk beszélgetni.
Ahogy említettem, egy kalitkában élünk. Most nem is látjuk, hogyan lesz jobb, de én nem adtam fel. Az, hogy tanulhatok, és talán a testvérem segítségével előbb-utóbb el tudom hagyni az országot, ami nagyon sok pénzbe kerül, de ez ad némi reményt.”
És miközben ezt a cikket írom, 2024. október 28-án a tálibok egy újabb határozatot hoztak arról, hogy a nőknek már egymással beszélniük sem lehet. Sőt, lehetőleg a saját otthonukban sem hallathatják a hangjukat. Elfogytak a szavak.
Láthatatlanok és némák
Három éve egyre súlyosbodik az afgán nők elnyomása, a nemzetközi közösség színe előtt. Noha nyilvánosan az USA és az Európai Unió is elítélte a társadalmi és a magánélet szigorú korlátozására irányuló törvényeket, mintha kiegyeztek volna a tálib rezsimmel, amely viszonylagos nyugalmat hozott a régióba (erről eggyel korábbi cikkünkben írtunk). Igazán radikálisan szinte csak António Guterres ENSZ-főtitkár állt ki az általa „genderalapú apartheidnek” nevezett intézkedések ellen, amit a tálib rezsim „nyugati arroganciának” titulált, és kitiltotta az országból a szervezet emberi jogi jelentéstevőjét. Az idén augusztus 21-én életbe lépett, 114 oldalas rendelet értelmében az afgán nőknek nem csak a testüket és az arcukat kell teljes mértékben eltakarni, a hangjukat sem hallathatják már nyilvánosan. Láthatatlanná és némává kell válniuk. „Mintha azt mondanák nekik, szép lassan el akarunk benneteket pusztítani” – mondta erről Hamida Aman aktivista, a Begum TV alapítója a France24 híradójának.
