„Afganisztánban 2021 óta jobb nem, sőt, bizonyos szempontból sokkal rosszabb lett a helyzet, még ha kevesebb vér folyik is. A nőknek rosszabb helyzettel kell szembenézniük, mint valaha. Kevesebb a remény. Úgy tűnik, a tálibok kezdenek egyre jobban, egyre szervezettebben kormányozni, ami nem azt jelenti, hogy az ország jobb irányba halad. Viszont a kezdeti puhább kormányzástól, ami már önmagában is gyomorforgatóan kegyetlen volt, haladunk a régi idők kegyetlen, erőszakos hatalommegtartása felé. A múlt minden sarokban visszaköszön. Elhagyott háborús eszközök, lebombázott történelem, megtört emberek.”
Kondor Bence ázsiai utazásainak újabb benyomásait összegzi, ezúttal az örökös háborúskodás és az európai ésszel felfoghatatlan iszlám fundamentalizmus, a mudzsahedek, a mollák, a medresze és a saríja világából, ahonnan a szovjet és az amerikai hadsereg is széttárt karokkal és nem kis vesztességekkel távozott.
Rövid afgán történelmi áttekintés. 1999. Az első hatalomra kerülésük után két évtizeddel később ismét a tálibok irányítanak. 1979. A szovjetek elfoglalták Afganisztánt, nem kisebb céllal, minthogy létrehozzanak egy szocialista államot. Persze, az afgánok heves ellenállást tanúsítottak. Ha egy kicsit visszatekintünk, könnyebb megérteni, miért. Az ország ekkor még erősen törzsi struktúrára épült, a lakosság többsége szegénységben, hagyományosan konzervatív és iszlám felfogású falusi közösségekben élt. Ez a törzsi berendezkedés vezetett a helyi milíciák megalakulásához, amelyek mint mujahidek (perzsa kiejtés alapján modzsáhedek) váltak ismertté. Bár a nagyvárosokban sikerült megszilárdítani a szovjet befolyást, a hegyvidéki területek ellenőrzése elérhetetlennek bizonyult. A falvak bombázása csak fokozta az ellenállást, és egyre több afgán csatlakozott a harcosokhoz. Odáig fajult a helyzet, hogy még az amerikaiak is támogatták a felkelést fegyverutánpótlással. Eközben a környező országok mint Irán, Szaúd-Arábia, Pakisztán, de még India is, saját geopolitikai érdekeiket próbálták érvényesíteni. Ezért ők is támogatták a mujahidek felkelését. Ekkora támogatással közel tíz évig sikeresen ellenálltak a szovjet térhódításnak. A közel tíz éves háború végén, 1989-ben a szovjetek kénytelenek voltak kivonulni. Egy nagyhatalmat először kényszerítettek térdre Afganisztánban.
Azonban az oroszok kivonulásával a bábkormány széthullott, és a helyi mujahidek milíciái egymásnak estek. 1992-re szinte az egész országban helyi hadurak csatáit vívták. Visszatértek a törzsi gyökerekhez. Dél-Afganisztánban, Kandahárban különösen brutális harcokat vívtak. Ebből azonban a helyieknek elegük lett, és 1994-ben egy köztiszteletben álló mullához fordultak (vagy molla, az imám megtisztelő címe). Mohammed Omar egy iszlám iskolában tanított. Ő a kulcsfigurája annak, hogy ma itt tartunk. Omar megkeresett több mullát, és közösen a diákjai segítségével kisöpörték a környéket. Visszaszerezték az irányítást mujahidektől, a sikerek láttán további harcosok csatlakoztak hozzájuk. A harcok megnyerésével egyre nagyobb területen volt fennhatóságuk. Ez a csoport vált ismertté tálibokként – nevük a pastu nyelvből ered, ahol a „talib” diákot jelent. És mivel viszonylagos stabilitást és békét hoztak az évek óta dúló háború után, a helyiek úgy érezhették, van egy lélegzetvételnyi béke.
A fő szervezőerejük az etnikai hovatartozásukból eredt. A talibánok jól szervezetten először a déli Pastu régiókat vették át, ami lehetővé tette, hogy bevételekhez jussanak. A fő kereskedelmi útvonalakon „adókat” szedtek, valamint a mákültetvényekből készült ópiumból, és nem utolsó sorban Pakisztántól érkező fegyverszállítmányokra támaszkodva újabb és újabb területeken vették át a fennhatóságot. 1996-ban elfoglalták a fővárost, Kabult. Ez azt is jelentette, hogy kinevezték magukat a kormányzó hatalomnak. Azonban a kizárólag talibán kormányzóerő, amely inkább harcosokból, mintsem egy ország vezetésében rutinos tagokból állt, teljes zűrzavart hozott. Fogalmuk sem volt, mit csinálnak, de érezték, hogy kell egy intézményesített rendszer, ezért megalapították a saját medreszéjüket. Ez egy sajátos iskolarendszer, az iszlám és a pastu szokások keveredése, egyfajta erkölcsi iránymutatás, ami szerint kormányozni fognak. Kimondatlanul is bevezették a sariát, az iszlám vezérelvet, az Isten által meghatározott viselkedés- és szabályrendszert, amitől eltérni nem lehet. Első intézkedéseik között szerepelt a televízió és a zene betiltása. A szakáll növesztése kötelező érvényű volt a férfiakra, a nők pedig nem dolgozhattak, nem járhattak iskolába, de még utcára sem léphettek ki a férfiak nélkül. Kegyetlen idők következtek, megkövezés, kivégzés a már említett női jogok elnyomása. Ennek okán mindössze egy maréknyi ország ismerte el a tálib hatalmat, Szaúd-Arábia, Pakisztán és az Egyesült Arab Emírségek. A talibánok helyzete hamarosan elképesztően elkezdett bonyolódni. Új szövetségesre találtak Osama bin Laden személyében, de 9/11 után minden megváltozott. Amerika néhány hónap alatt elfoglalta Kabult és a mujahidekkel karöltve több nagy város vezetését is. Bin Laden elmenekült Pakisztánba, A talibánok amnesztiát kértek, de Amerika erre természetesen nem volt nyitott. A tálib vezetés is inkább Pakisztánban keresett búvóhelyet, a szélnek eresztett talibánok pedig a hegyek közt húzták meg magukat.
Amerika 2001-ben előállt a demokrácia ígéretével. Elképesztő mennyiségű pénzt kezdett az országba fektetni, de ebből szinte semmi sem látszott, mert a helyi kormányzók és a projektekért felelős emberek az összes pénzt ellopták. A mujahidek újra háborús fejedelmekké váltak, akik terrorizálták a helyi lakosokat. Miközben Amerika megpróbálta újra felépíteni egy országot, mind a közben háborúban állt az országban rejtőzködő talibán és al-Káida még megmaradt tagjaival. A helyiek rendkívül vegyes érzésekkel álltak ehhez a helyzethez, de amikor arról kérdeztem őket, hogy élték meg az amerikai inváziót, sokan úgy gondolkoztak róla, hogy rendben volt, még ha nem is volt béke, de valamennyire fejlődött az ország, a nők pedig visszakaptak a jogaikból. Ugyanakkor lehetetlen volt a helyzet, mert családtagok haltak meg amerikai bombázásokban, és idővel a további afgánok is csatlakoztak az ellenálláshoz, amit még mindig a talibánok vezettek, akik egy háború közepette nem mindennapi módon még erősebbé váltak. A már jól ismert módon szereztek bevételt. Ópium, útpénz és Pakisztán támogatta őket, most már nem csak fegyverekkel, de kiképzéssel és információszerzéssel is. 2008-ban már az ország túlnyomó részén talibán kontroll alatt volt. Majd jött az Obama-kormányzat által küldött legalább 25-30 000 új amerikai katona. Ez sem hozott változást, a talibánok uralma tovább nőtt, és két régióból, két különböző történet mutatja meg, amit én nagyon tudatos és okos lépésnek gondolok, hogy a talibánok az amerikai megszállás alatt mennyire kifinomultan és türelmesen cselekedtek.
Észak-Afganisztánban, Mazar-I-Sharif vonzáskörzetében utaztam, ahol arról számoltak be, hogy a talibánok bár uralják a környéket, de sokkal kevésbé szigorúak. Ugyan kijelentették, hogy nem lehet tv-t nézni és zenét hallgatni, de emiatt szinte senki nem került bajba. Kabultól délre pedig egyáltalán nem történtek ilyen intézkedések. A nők ugyanúgy járhattak iskolába, mint korábban, még akkor is, ha a talibán rezsim uralkodott az adott területen. Ez arra is rávilágít, hogy még a talibán uralom sem volt központosított, és nem mindig tudja a kéz, mit csinál a láb. Ez a mai napig így van sok esetben. Nem voltak tisztában azzal, hogy milyen engedélyek kellenek nekem az ott tartózkodáshoz, ami többek közt azért is lehetett így, mert soha, amióta ők élnek, utazó még nem járt arra, és nincs központi információ. Sok jel mutat afelé, hogy ez változóban van, és egyre szervezettebbek, de még mindig úgy tűnik, messze van a rendszer az ideálistól.
Ekkora elérkeztünk a 2020-as évhez, amikor Donald Trump megegyezett a tálibokkal, hogy az Egyesült Államok kivonul az országból. Gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy a talibánok kifárasztották és kivéreztették Amerikát. Szinte soha, még csak a legkisebb szikrája sem látszott annak, hogy Amerika bármit is elérhet Afganisztánban. Rengeteg pletyka kering az országban, hogy valójában miért voltak ott húsz évig, de e spekulációkat érdemes fenntartással kezelni. Azóta a helyzet ismételten viszonylagos. Béke van, vagy ami közelebb van a valósághoz: viszonylagos nyugalom.
