Tavaly indították el helyteremtési kísérletüket a Kulturális Örökség Menedzserek Egyesülete (KÖME) és a Pneuma Szöv. szakemberei, akik, mint írják: „galambrajként köröznek a kulturális intézményrendszer körül”, de nem találják benne a helyüket. Megszólítják az utcában járókat-kelőket, a bérleteik tulajdonosa „taggá válik” e népszínházban. Programjaik a társadalmi széttagoltság ellenére a legkülönfélébb embereket kötik össze.
Szabad reflexiók
Délután négykor még lázas készülődés folyik a helyi önkormányzattól bérelt, 143 négyzetméteres egykori üzlethelyiségben és az utcafronton, ami az egyhetes évadnyitó alkalmából leginkább egy felvonulási térre hasonlít. Mindenütt van valami: díszletek, jelmezekké varázsolható ruhadarabok, a paprikás krumpli hozzávalói, amelyek között izgatottan cikáznak a házigazdák. Többször próbálom szóra bírni Berecz Zsuzsit, a hely egyik alapítóját, de a kísérletemet mindig félbeszakítja egy telefon, egy fontos kérdés, amit csak ő tud megválaszolni, ezért a hely előtti Aprókert hatalmas virágkonténerei között kábelekkel hadakozó, lemezjátszókat felállító Bőczén Árpádhoz fordulok. Az építészmérnök, kulturálisörökség-szakértő a KÖME alapító elnökeként elsősorban a háttérmenedzsmentet végzi, és a pénzügyekért felel.
– Régóta keresgéltünk olyan helyszínt, ahol művészeti, közösség- és városfejlesztési szempontból tudunk a környékkel kapcsolatot teremteni – meséli Árpi. – Amikor nevet kerestünk neki, a meglévő, számunkra fontos dolgokból indultunk ki. Egyik alkalommal, amikor sétáltunk idefelé az utcán, megpillantottuk a cégért, és elhatároztuk, nem szedjük le, de mivel népszínházzal és emberekkel akarunk foglalkozni, elneveztük Internép Cafénak. A cafét ki szoktuk hagyni, mert sokan félreértik, pedig ez nem vendéglátóhely. Közösségteremtőkként sokat vitatkozunk, beszélgetünk arról, mennyire legyünk ösztönösek abban, amit szeretnénk létrehozni. Az elmúlt egy évben belaktuk a teret, az itt lakók közül is egyre többen megismertek. Sokan hozzánk csapódtak, érdeklődnek, hogy mi ez, kik vagyunk, mit akarunk. Kísérletezünk különböző formátumokkal, volt bábos nyári táborunk a gyerekeknek (Bábor), péntekenként alkotónapot tartunk, amire külsős művészeket, szövetségeseket is meghívunk, de az utcára is kitelepülünk, és próbáljuk behívni az embereket a közösségünkbe. Van mozgásműhelyünk is, amelyet Simkó Beatrix Trisha táncos-koreográfussal közösen alakítottunk ki, és olyan hétköznapi művészeti projektünk is, ami közös cselekvésben nyilvánul meg. Szabad reflexióként értelmezzük a művészetet, nem szorítjuk keretek közé, mint például képző- vagy színházművészet. Azokat a kifejezési formákat keressük, amelyektől mi is jobban érezzük magunkat és a környezetünk is, és amelyekkel kapcsolódni tudunk egymáshoz. Ebben szerepet játszik, hogyan viszonyulunk egymáshoz, hiszen többnyire nem egyénenként, hanem közösségben alkotunk. Az induláskor a Népszínház utcát határoztuk meg keretként, élettérként, és minden, ami ezen az egy kilométeren történik, az inspirál minket.
A közösség mindenkié
Meglátom Zsuzsit két fiatallal beszélgetni, ráadásul mellettük ott a pirospaprikával hintett, lilahagyma-karikával díszített zsíroskenyérhalom is, amelynek látványától már ideérkezésem óta nagyokat nyelek, ezért arrafelé veszem az irányt, de ő egy bocsánatkérő mosollyal elsuhan mellettem, mert várják a színpadi függönyt készítő kollégái. Így Vigyikán Vincét kérdezem: miért tölti a délutánját lelkes krumplipucolással egy huszonéves fiú.
„A BME urbanisztikai tanszékén építészmérnöknek tanulok, azon belül városépítészettel foglalkozom – avat be Vince. – Az önkormányzat és tanszék pályázati felhívására egy tudományos diákköri konferencia témájaként vizsgálom a Népszínház utcát, a közösségi terek funkcióit és ezek projektjeit. A kerület szeretné újrahasznosítani, közösségi funkcióval felruházni a régi postaépületet, és hogy erre javaslatot tudjunk tenni, megvizsgálom az utca más közösségi tereit, emiatt csatlakoztam a mai évadnyitóhoz. Tetszik, amit látok, könnyen lehet, hogy visszatérek, mert kíváncsian várom, hová fejlődik a kezdeményezés.”
Mivel Zsuzsi belemerül a laptopjába, visszatérek a zsíros kenyerekhez, amiket Huszár Zsófia kulturális menedzser, projektmenedzser (KÖME) készít. A munkája főként kulturális örökséghez kapcsolódó projektmenedzsment, pályázatírás, illetve az organikus, aktív hálózatépítés.„Többnyire az eseményeket szervezem, alkotónapokon veszek részt, ahol közösen és kreatívan alkotunk: kirakatokat rendezünk be, verseket teszünk ki, mindig aznap találjuk ki, épp mit csináljunk – sorolja a feladatokat Zsófia. – Az Internépszínház új évadjának megnyitóján arra teszünk kísérletet, hogy gondolkodjunk, mi is ma a népszínház szerepe, hol lehetünk igazán önmagunk, és tudunk-e, merünk-e igazán azok lenni. Ez remek alkalom arra, hogy kimozdult állapotban, a megszokottól eltérően megnyilvánuljunk, együtt legyünk. Egyre több önkéntesünk van, egyetemekről, színházakból, ez teszi lehetővé, hogy folyamatosan építhessük a közösséget. Az utca meghatározó eleme a közönségünknek, s mert mi is ott élünk, ahhoz tartozunk, a közös pont bennünk a nyitottságra való hajlam. Ma besétált egy idős hölgy szemből, akit megállított a kirakatban lévő Rejtő Gábor-vers, s megköszönte az élményt. Olyan csoportokat is el akarunk érni, melyek tagjai kevésbé aktívak vagy mások számára kevésbé láthatók, mint például az Alföldi utcai átmeneti szálló lakói. Az idősebbeket is szeretnénk magunk közé hívni, hiszen a tér, a művészet és a közösség mindenkié.”
Épp-színházi kísérlet
Zsuzsi fülén telefon, kedvesen rám mosolyog. Értem a célzást, és egy kalocsai mintával kivarrt kötényt viselő férfihoz, Paál Gergely mentálhigiénés szakemberhez fordulok, aki hagymát dinsztel bográcsban.
„Önkéntes vagyok, megkértek, hogy én főzzek ma – kavargatja a belevalót Gergely. – A Pápatéren (II. János Pál pápa tér – a szerző) lakom, és jártamban-keltemben találtam rá az Internépszínházra. Láttam, hogy új közösségi tér alakul, és hogy ezen milyen komoly csapat dolgozik. Csatlakoztam az évadnyitóra, ami az Internépszínházat testesíti meg, például azzal, hogy az utca forgatagában egy hatalmas bográcsban hagymát pirítok, amire mindjárt paprikát szórok. Ezt valahol kint, a nagy magyar pusztán kellene tennünk, ehelyett itt, a Népszínház utca közepén bográcsozunk. Népnemzeti mozdulatokat végzek egy liberális közegben, ami rávilágít, hogy egy összeegyeztethetetlen kettős identitásban vagyunk. Szereplést is vállaltam, Blaha Lujzáné leszek az esti Ki Mit Tudna? előadásban. Bárki megmutathatja magát, és megörvendeztetheti produkciójával a közönséget egy tízperces fellépéssel, ezzel is hozzájárulva a közösségépítéshez. A kultúra segítségével összehozzuk az embereket, amit kifejez a főzés és az együtt étkezés öröme is.”
Meglepő fordulat történik, mert Zsuzsi elém penderül, és megkérdi, ráérek-e. Berecz Zsuzsa dramaturg, közösségi-művészeti programok kezdeményezője, szervezője. A Pneuma Szöv. művészkollektíva alapító tagja, de 2014 óta dolgozik a KÖME-vel is, amelynek az alelnöke.„Kísérleti színházat tanultam itthon és külföldön, onnan hoztam azt a fajta érdeklődést, ami úgy foglalható össze, hogy a színháznak a társadalomban való helyét keresem – meséli. – Azt vizsgálom, hogyan tudja a színház mint egyfajta játékkeret a valóságunkat leírni, befolyásolni, hogyan tud bennünk energiát felszabadítani ahhoz, hogy mást akarjunk. A legtöbb projektünk intézményekkel való párbeszéden, játékon alapul, a Pneuma Szöv.-vel, de gyakran teremtünk átmeneti köztereket is, amelyek másképp működnek, mint ahogy megszoktuk. Efemer, átmeneti formációk létrehozásra törekszem, a legfontosabb referenciám a Pneuma Szövetség. Az Internépszínház kísérlet, hogy új jelentéseket keressünk e kategória számára. Egy népszínház potenciálisan széles rétegeket akar megszólítani, ehhez tudunk kapcsolódni, de nem az esztétikai igények leszállításával. Számunkra az együttlét esztétikája a legfontosabb, minden vérkomolyságával és humorával együtt. Az Internépszínház se nem kőszínház, se nem független színház, hanem épp-színház. Éppen van, de lehet, hogy a következő pillanatban nincs, hosszú távon gondolkodik, alapegysége az internép: azok, akik éppen itt vannak. Az Internép szövetében különböző emberek, állatok, növények, létezők vannak, ők tartják össze azt a hálózatot, azt az egészet, amely közösséggé formálja a Népszínház utcát. Keressük azokkal is a kapcsolódásokat azokkal, akik láthatatlanok az utcában. Ők tipikusan az idősebbek, a gyerekek, a szerény jövedelműek. Műsorpolitikánkat úgy alakítjuk, hogy a Népszínház utca 26. találkozóhellyé válhasson azok számára is, akik nem mennének el egy színházi előadásra. Az itt élő lakosság elég gyorsan cserélődik, rohamosan dzsentrifikálódik a környék, ebbe is szeretnénk beleavatkozni azzal, hogy művészként tudatosítjuk ezeket a folyamatokat, és a csoportok közötti szolidaritást próbáljuk erősíteni. Dolgozunk azon, hogy az Alföldi utcai átmeneti szálló 180 lakója közül ne csak egy-két embert érjünk el. Nekünk kell odamenni hozzájuk. Az Internépség kiárad a Népszínház utcából, és jövő tavasztól a szálló kihasználatlan udvarán megnyitjuk a szabadtéri színpadunkat.”
Mindeközben Sarah Günther és File Csilla, a Pneuma Szöv. tagjai kivitték a járdára a fakeretre erősített színházi függönyt, és szőnyeget terítettek elé. A járókelők a provizórikus takarásból előlépve kipróbálhatták, milyen belépni a népszínház színpadára. Spontán produkciójukért megtapsolták őket – ahogy láttam, minden résztvevő örömére.
