Mit ad isten, a szállodája előtt a Moszkvának kedves eredménytől felpaprikázott ellenzékiek tüntettek, felismerték és jól kifütyülték Putyin barátját, aki arcán negédes félmosollyal, csöppet provokatívan integetett a testőrök által feltartóztatott tömegnek. Mint amikor elnyomott egy mosolyt a strasbourgi sajtótájékoztatón, ahol október elején a biztonságiak a földre teperték a pulpitusra neki felkiabáló Gyekiczki Mártont. Persze a rutin meg az évek nem hagyják kizökkenni, de ott is egy pillanatra kilépett komoly szerepéből, és szórakoztatónak, talán hízelgőnek találta a helyzetet. Született utcai harcosként értékeli ő a jó balhét, meg legalább itt nincs mindenkinél fegyver, mint Amerikában, ahol a politikai nemtetszés kinyilvánítása véráldozattal járhat.
Robert Fico erről persze mást mondana, de őt most csak a Rasszija–1 orosz közszolgálati csatorna kérdezte. Híradójukban osztotta meg, mennyire szeretne május 9-én Moszkvába menni, és személyesen megköszönni a Vörös Hadsereg katonáinak, hogy 80 évvel ezelőtt legyőzték a fasizmust, emellett leghőbb vágya, hogy a háború lezárultával újra normális mederbe terelje a szlovák–orosz nemzetközi kapcsolatokat. Túl sok világháborús veteránnal már aligha találkozna, így talán leginkább a gázkapcsolat helyreállítására ókumlálhatott, miután legalább nyár közepe óta tudjuk, keleti szomszédunk valószínűleg nem fogja meghosszabbítani Oroszországgal az idén év végén lejáró földgáztranzit-szerződést, hiszen a belőlük szerzett profitot az agresszor az ellenük folytatott háborúra költi. A döntés velünk együtt a szlovákokat is érzékenyen érinti, ezért is próbálhat Fico most Orbán nyomdokain békegalambkodni, még ha a Vörös Hadseregről a saját honfitársai is legalább részben borzongató emlékeket őriznek a családi legendáriumban.
De a belpolitika ezen a héten ismét csak sokadlagos jelentőségű, a legtöbb kormányfő most nem a saját kis országára fókuszál, hanem próbál szerényen avagy szerénytelenül belevakkantani a világpolitikába. Hiszen előttünk áll még az amerikai elnökválasztás, Ukrajna mellett a Közel-Keleten is drámai a helyzet, a világ, legfőképp is az így-úgy fejlett része minden szempontból próbára van téve. Talán nem is a klímaválság lesz az abszolút teszt – mint ahogy a Covidról is sokan ezt mondták, aztán „elmúlt” –, noha már napi szinten tematizálja a híreket. S nem is a kereskedelmi háború meg a recesszió, amit hazánk saját erejéből is elért, s amiért most nemzeti konzultáció indult az új gazdaságpolitikáról, azzal az ukázzal, hogy erről az embereknek kell dönteniük, nem pedig Brüsszelnek. Ekkora sületlenséget rég pipáltunk, de arra jó, hogy teljesen összezavarja a magyarok egy részét, akik ezt hihetik részvételi demokráciának, és hogy a gazdaságpolitikához éppúgy magas szinten értők, akár legutóbb a szuverenitásvédelemhez, egyszerűsített kérdés-felelek formájában megkapják a kötelező válaszokat arra, ki tehet a multik szabad rablásáról, a nyugdíjemelés elmaradásáról, hazánk napi egymillió eurós büntetéséről, amit az Orbán-kormány helyett a magyar adófizetők perkálnak: Brüsszel, Brüsszel, Brüsszel. S mindezt utólagos felhatalmazásként lobogtatják majd a korábban meghirdetett gazdasági akcióterv legitimálásához: ezt akartátok, de mi már rég ezt csináljuk. Ha más nem is, Parragh László leváltása 24 év után az iparkamara éléről csak jelzi, hogy egyre többen keveslik vagy kimondottan rosszallják a kormány fiskális és gazdaságpolitikáját. Nehéz időkben nehéz döntések kellenek, felkészül: Nagy Márton.
Orbánra visszatérve, az ütemérzék nem csak a táncban, a politikában is fontos: miközben a fél világ (már az érdeklődőbb fele) minimum kellemetlenül érzi magát a számos forrás szerint elcsalt grúz választások miatt, az ottani ügyészség nyomozást indított, Tbilisziben ezrek vonulnak az utcákra tiltakozni, az éppen az EU soros elnökségének elnöki szerepét betöltő magyar miniszterelnök amiatt gratulált Grúziának, hogy „nem lett belőlük második Ukrajna”. Még azt is hozzátette, ő is olvasta a nemzetközi megfigyelők beszámolóit, és azt látta, senki sem kérdőjelezte meg a választások tisztaságát, demokratikus jellegét.
Jókora arcvesztés lenne számára, ha ezek után mégis sikerülne bizonyítani a csalást, bár ő biztosan abból is kimagyarázná magát, a magabiztossága már fél siker, az együttérzés hiánya pedig a védjegye.
Pedig ami most próbára van téve a világban, az a humanizmus. Az, hogyan gondolkodunk önmagunkról, a civilizációnkról, a kultúránkról, minden eddigi értékünkről, nemcsak nemzeti, hanem emberi értelemben, és meddig engedjük, hogy a politika, a gazdasági vagy bármilyen elit a nevünkben és a kárunkra olyan döntéseket hozzon, amelyek számunkra emberként vállalhatatlanok. Legyen ez a kegyetlen bánásmód a migránsokkal, az esztelen környezetkárosítás, a szociális segítségnyújtás elmulasztása vagy bombák-drónok dobálása a szomszédainkra, de akár ennek finanszírozása (lásd az amerikai kormány idén Izraelnek küldött 17,9 milliárd dolláros segélyét, ami már hiányozhat ott a közszolgáltatásokból, az oktatás-kutatás támogatásából, vagy épp most a hurrikánok utáni kármentésből). Ebben fordulópont lehet annak felismerése, hogy az egész világ egy egybefüggő organizmus, ahogy a klímaváltozás sem egyetlen ponton csap le, minden választás következményeit közösen is viseljük. A grúzok is mi vagyunk, éppúgy Európa, a NATO és Oroszország között tipródva, évszázados történelmi traumákat cipelve, a propaganda köde alól olykor már kikandikálva, a valódi változásban reménykedve.
