Mindannyian katonák, és kevesebb mint 24 órája még a pár tucat kilométerre lévő Pokrovszkot és környékét védték vagy az elvesztett állások orosz tüzérségét rohamozták. A mindennapos harci cselekményeket általában egy hangos csattanás és az azt követő éles fájdalom vagy érzéketlen kábultság váltotta fel: sebesültek lettek. Mihamarabb hátra kell vonni őket az arcvonalból, és eljuttatni a legközelebbi stabilizációs pontra, ahol komoly orvosi beavatkozást még nem kapnak, de a közvetlen életveszélyt elhárítják a hosszabb, kórházig tartó út előtt.
Az, hogy élve kerültek ki a harcok sűrűjéből, a katonaorvosoknak köszönhető, akik a harcteret járva a sebesülteket ellátják, és négykerék-meghajtásos pickupjaik platóján, az orosz drónokat kicselezve repesztenek ezekre a jellemzően pincékben, egykori lakóházakba berendezett pontokra.
Avsztrijka szemei
Ma este azonban nem a szokásos olívazöldre festett katonai kisbusz várja az ispotályból az éjszakába kilépő alakokat, hanem egy hatalmas női szempárral dekorált busz, amelyet egy önkéntesekből álló csapat üzemeltet. A Hospitallers (Templomosok) egy 2014-ben alapított, civilekből álló szervezet, amely az Oroszország proxiháborúja nyomán felszínre bukkanó katonaorvosi hiányosságokat pótolta azzal, hogy modern, teljes körű szanitécképzést biztosított önkénteseknek. Kéthetes turnusokban, orvos felügyelete mellett dolgoznak a harctér mögött a sebesültek eljuttatásában a felépülést jelentő kórházig. A buszon, amelyet egy munka közben elhunyt egykori osztrák önkéntesük emlékére „Avsztrijkának” becéznek, minden megvan, amit egy katonaorvos kívánhat: életmentő eszközök, EKG-k, ágyak, ülőhelyek, infúziók, töméntelen mennyiségű kötözőanyag és fertőtlenítőszer, szikék.
Bár hivatalosan nem tartoznak a hadsereg kötelékébe, ők is katonai hívóneveket használnak a személyazonosságuk védelme érdekében. Egyikőjük Tarasz, az asztalos, akinek ez az utolsó kéthetes missziója, felesége ugyanis nyolc hónapos terhes, és hamarosan nagyobb szükség lesz rá otthon, mint itt.
„Amikor kitört a háború, úgy gondoltam, inkább embereket mentek, mint ölök – meséli Tarasz. – Ezért csatlakoztam hozzájuk. Bár ha holnap reggel is ki kell mennünk, lehet, hogy ölni fogok” – teszi hozzá viccelődve. A csapatnak gyakorlatilag nincs ideje aludni: éjjel-nappal folyamatos készenlétben várják a hívást, hogy induljanak a sebesültekért. Éjszaka jellemzően azokat szállítják át másik kórházakba, akik nem sürgős esetek: asztmás, cukorbeteg katonák, esetleg szívinfarktus után épülnek fel.
„A civil praxisomban soha nem láttam még 25-32 éves férfiakat infarktussal –
meséli a csapat orvosa, hívónevén Leynerds falfehér, fáradságtól bedagadt arccal. – Itt meg eltöltenek négy-hat napot a srácok az arcvonalban, és konkrétan néhányan szívinfarktust kapnak a stressztől és a fáradtságtól.”A ma estére összegyűlt továbbszállítandó csapat napközben ért oda a gyülekezési pontra, és jellemzően ilyen, nem akut harctéri sebektől, hanem alapbetegségektől szenvedő katonákból áll.
„Amikor viszont reggel jövünk, azok frontsérülések. Az oroszok előszeretettel támadnak este, így reggelre itt gyűlnek össze, akik túlélik – mondja Leynerds, miközben egy müzliszeletet majszol. – A reggelim” – teszi hozzá, este tizenegykor.
Éjszaka rákezdenek
Miután mindenki elfoglalja a helyét, mentőautó felvezetésével elindulnak egy közeli nagyvárosba. Bár teljes elsötétítés van, szükség van a villogókra: pár éve éjszaka egy szintén kivilágítatlanul közlekedő katonai páncélozott csapatszállító oldalról belement a buszba, megölve az említett osztrák önkéntest. A szemei a jármű oldalára festve kísérik útjukat.
Ez a hajnali kör könnyűnek számít, csupán egy légmellet kapott katona és néhány könnyebb repeszsérült van a csapatban, akikre fokozottan figyelni kell. A többiek a fekvőhelyeken hármasával elosztva ülnek, majd a nagyvárosba érve csoportokban átszállnak kisebb mentőautókba, amelyek a különböző szakellátásokra szállítja őket. Este tízkor indult, hajnali négyre ér vissza a busz a bázisra. Pár óra múlva érkezik a hívás: az éjszaka során harcokban megsebesült katonát kell felvenniük.Ugyanoda mennek, mint előző este, de ezúttal egy jóval viharvertebb társaság várja őket. Ezúttal minden fekvőhelyre szükség lesz a buszon. A gyülekezési pont falának támasztva hordágyak, sötétbarnára száradt vérfoltokkal. Az előzetes adatok szerint lesz köztük nyílt törés, repesztalálat, elhalt végtag és 20 százalékos testfelületű égési sérülés is.
„Ez vár minket reggelente, miután az oroszok rákezdenek éjszakánként” – ismétli Leynerds, az orvos.
„Szerencsénk volt, az eső miatt nem tudtak minket drónnal követni” – mondja az egyik katona, aki az egyik legforróbb ponton, Krasznij Jarnál harcolt. Ketten élték túl a tüzérségi csapást a bajtársával, aki a mellkasán, kezén és lábán sebesült meg. Egy földbe ásott menedékben várták meg az evakuációt. Az időközben eleredő eső segítette őket abban, hogy észrevétlenek maradjanak. Egy másik társa kevésbé volt szerencsés: a karjára rakott érszorítót hat napig hordta a maximális 6-10 óra helyett. Ez megakadályozta ugyan, hogy elvérezzen, de valószínűleg amputáció vár rá, mivel a vérellátás hiányában elhalhattak a szövetek.
„Sok katona azt hiszi, hogy mivel már évek óta harcol, neki ne mondják meg, hogy kell egy sebesültet ellátni” – meséli Chris, aki a kódnevével ellentétben női önkéntes, és informatikusként dolgozik. – Ebből lesznek az ilyen helyzetek, hogy tovább hagynak fent egy érszorítót, mert nem tudják, hogy nem szabad. Vagy félnek levenni, mert nem tudnak mit kezdeni az utána újrainduló életveszélyes vérzéssel.
Mielőtt csatlakozott volna, Chrisnek még véradáskor is be kellett hunynia a szemét vagy elfordítania a fejét. Ma rezzenéstelen arccal beszél a véres sebesülésekről. „Az egyik első missziómon találkoztam egy szétnyílt koponyájú katonával, akit egy akna intézett el. Életben maradt, engem pedig azzal biztattak a többiek, hogy majd megszokom. Elhatároztam, hogy nem fogom. Nem tehetem meg, hogy megszokjam az ilyesmit. Aztán persze megszoktam” – mondja.
Veszélyes várakozás
Az önkéntes szanitéceknek néha nem csak a látvánnyal, hanem a katonák kérdéseivel is meg kell birkózniuk.
„Mit mondasz egy embernek, aki azt kérdezi tőled friss lábcsonkokkal, hogy most mi lesz? Közhelyeket. Vagy állsz, és pislogsz” – érzékelteti a háború abszurditását Tarasz.
A sebesültek közül kilóg egy nő, aki mankóval jár. Rézszínű bőre, ébenfekete haja és széles arccsontja emeli ki a többiek közül. Latin-amerikai, aki a hazája seregében szolgált katonaorvosként. Amikor egy családtagja úgy döntött, elmegy harcolni Ukrajnába, utánament. Mindig mosolyog, és türelemmel viseli a várakozást fél lábon, mankóval. Arra a kérdésre, milyen most a helyzet Pokrovszknál, elkomorul és csak annyit válaszol spanyolul: Infierno. Pokol.
Az út nyugodtan telik, ám miután a busz megérkezik a katonákkal, nem tölt sok időt a kórház előtt. Néhány hónappal ezelőtt méterre pontosan ide csapódott be egy rakéta percekkel azután, hogy elhagyták a várakozási pontot, ahol a busz várakozott. Valószínűleg egy beszivárgott szabotőr adott tippet az ellenségnek, hova érdemes indítani a rakétát. A busz visszaindul a bázisra, hogy pár óra múlva újra úton legyen ülő-fekvő véres utasaival, ahogyan az elmúlt tíz évben éjjel-nappal, folyamatosan.
