Október végén jelentette meg a Központi Statisztikai Hivatal A háztartások életszínvonala című éves elemzését. Az egy főre jutó növekvő jövedelmi ismertetőket olvasva elégedetten dőlhetnénk hátra, egészen addig, amíg kissé jobban bele nem ássuk magunkat a tavalyi állapotokat taglaló adatokba. Például, hogy egy év alatt fél százalékkal nőtt és ezzel 1,914 millió fő lett azoknak a száma, akiket érint a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázata. Ha öt részre osztjuk fel a magyar társadalmat, akkor azt látjuk, hogy a legalsó sávban az egy főre jutó éves bruttó átlagjövedelem 1,461 millió forint volt.
A piramis tetején viszont ennek az ötszöröse, 7,240 millió forint éves bruttót látunk, ráadásul a képzeletbeli olló a korábbi vizsgált évhez képest tovább nyílt 0,2 százalékkal. A legkevesebb szegény Közép-Dunántúlon van, Észak-Magyarországon viszont az emberek 31,5 százaléka tartozott ebbe a kategóriába.
Tudták, mégis csinálják
„A jövedelmi szegénység Magyarországon nem kiemelkedően kiterjedt, viszont kirívóan mély az Unión belül, a vásárlóerő-paritást figyelembe véve (azaz nagyjából ugyanazon javak megvásárlását tekintve) a nagyon alacsony jövedelmű háztartások itt élnek a legkevesebb pénzből. A magyar állam védi meg az EU-ban legkevésbé az állampolgárait a szélsőséges szegénységtől. A legalacsonyabb keresetűek kiemelkedően magas adóteher mellett adóznak, míg a legmagasabb keresetűek és a tőke adóterhei nemzetközi összehasonlításban is szokatlanul alacsonyak” – magyarázza a helyzetet a Visszhangnak Misetics Bálint szociálpolitikus, Karácsony Gergely főpolgármester lakás- és szociálpolitikai főtanácsadója.
A magyarországi újraelosztó rezsim jellegzetessége, hogy itt egyszerre igaz számos olyan, a társadalmi egyenlőtlenségeket növelő jellemző, amely más országokban is megjelenik, de általában nem így együtt: a családtámogatások és a lakástámogatások rendszere is több forrást biztosít a jobb anyagi helyzetűeknek, és az adórendszer is olyan, hogy – az szja és az áfa együttes hatását vizsgálva – a társadalom legalacsonyabb jövedelmű rétegei a jövedelmük nagyobb részét fizetik be adóban, mint a legmagasabb jövedelműek. A kormányzat kifejezetten olyan eszközöket választ, amelyekről már 2010 előtt is tudni lehetett, hogy növelni fogják a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ugyanakkor mindez összhangban van azzal, amit a kormányzat a saját politikájával összefüggésben nyíltan meghirdetett. Orbán Viktor már 2012-ben bejelentette, hogy ők nem hívei az európai jóléti modellnek, mert azt nem tartják versenyképesnek, holott ilyen összefüggés nincs, hogy a jóléti államok ne lennének versenyképesek. A Fidesz-kormány két fő célja a magas születésszám és foglalkoztatási szint, a jóléti államok olyan hagyományos törekvéseit viszont, mint a szegénység és az egyenlőtlenségek csökkentése, láthatóan nem tekintik célnak. A jóléti állammal szemben a „munkaalapú állam” programját hirdették meg – noha a magas színvonalú jóléti közszolgáltatások a hosszú távú gazdasági fejlődéshez is elengedhetetlenek.
Szavazóbázist képeznek
A PISA-felmérések bizonyítják, fűzi tovább a gondolatot Misetics Bálint, hogy Magyarországon az iskolai eredményeket kiemelkedően nagy mértékben a szülők társadalmi-gazdasági pozíciója határozza meg. Az oktatási rendszer tehát nem az esélyegyenlőség, hanem a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésének a motorja. Óvatosan kell fogalmaznia, mondja, hiszen nem tudhatja, mi a kormányzat szándéka, de azt látja, a Fideszen belül nem bánják, ha növekednek a társadalmi egyenlőtlenségek. Néhány ponton azonban egyértelmű a szándékosság. Az egyik, hogy a magas foglalkoztatási szint elérése érdekében szélsőségesen szűkmarkúak a munkanélküli- ellátások, ideértve a 22 800 forintos foglalkoztatáshelyettesítő támogatást is, ami jelenleg a létminimum tizede lehet. Egy másik a szelektív pronatalizmus, azaz a gyermekvállalás támogatásokkal való ösztönzése úgy, hogy ezekből a támogatásokból inkább a jobb anyagi helyzetű családok részesülhessenek. Ilyen a már 2010 előtt is igazságtalan és egyenlőtlen iskolarendszer, illetve ezzel összefüggésben az etnikai szegregáció nyílt támogatása is. Pedig a társadalmi egyenlőtlenségek végeláthatatlan növekedése hosszabb távon az egész társadalom élhetőségét is ellehetetleníti.
A kormány megerősítette az egyházi iskolahálózatot, ami nem lenne baj, csak ezekben az iskolákban elvétve találunk halmozottan hátrányos helyzetű vagy sajátos nevelési igényű gyereket, teszi hozzá L. Ritók Nóra. „A generációs szegénységben élő gyerekek zöme Észak-, Kelet- vagy Dél-Magyarországon szegregálódó, vagy már szegregált iskolában tanul. A társadalmi probléma lecsapódik az állami iskolában, a gyerekek oktatási esélyei katasztrofálisak, sokan funkcionális analfabétaként fejezik be a tanulmányaikat. Azt nem mondhatjuk, hogy nem próbál semmit tenni a kormány, a főleg egyházi közreműködőkkel megvalósuló Felzárkózó Települések Programot például jó példaként tudják felmutatni. Sajnos azonban ez a program nem teszi esélykiegyenlítőbbé a rendszert, a segítő programok a családokra fókuszálnak, de szerintem ez nem elég, ha az intézményrendszer nem változik. Nincs törekvés az oktatási szegregáció megszüntetésére vagy a gyermekvédelem átalakítására. Valahogy minden kormány csak egy elemet ragadott meg ebből a bonyolult problémából: a liberális kormány az oktatásra fókuszált, aminek a hatása a családban leamortizálódott, a mostani a közmunkában látta a megoldást, közben soha nem látott mértékű oktatási szegregációt generált. Pedig annyira világos, hogy csak egy összetett hatásrendszerrel lehet eredményt elérni. De erre nincs politikai szándék. Nagyon sok pénz és munka kellene ahhoz, hogy a folyamatokat visszafordítsuk. Ráadásul ott van az is, hogy nem véletlenül hívjuk generációs szegénységnek: a megoldás is generációs léptékben körvonalazódhat. Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ki fog ehhez hozzányúlni, hiszen a társadalmi leszakadás ellen tenni nem egy szavazatszerző tétel. Ráadásul választáskor mindig lényeges ez a társadalmi csoport, hiszen a tudatlan, világlátás nélkül élő emberek voksai könnyen elérhetők” – mondja L. Ritók Nóra.
