– Egyáltalán nem csinálok dokumentumfotókat, most sem az volt a cél, hanem az, hogy dokumentumszerűen használjam a kollódiumot. (Az ambrotípia egy 19. századi, üveglemezre készülő fotográfiai eljárás – a szerk.) Ezzel talán többet tudok elmondani, mint egy szimpla dokumentumfotóval. Akkor még csak 3 éve kollodizáltam, technikai és műfaji kihívást láttam benne. Illetve megtisztelőnek is éreztem – meséli a Visszhangnak Gálos László fotóművész. A hétköznapok során lapunk képszerkesztőjeként dolgozik, a fotográfia világában hazai és külföldi kiállításokról ismert a neve. Alkotásait megszámlálhatatlan díjjal jutalmazták, legutóbb a napokban nyílt szentesi Alföldi Fotószalonon. A György Erika 6., György Erika 46., György Erika 57. című, három képből álló kollekcióért a Magyar Fotóművészek Szövetségének különdíját kapta.
Emberek helyett érzéseket fotózni
A modell, György Erika jelenleg Ausztriában él, gyógyszerész. Hegedült, zenekarban játszott, a muzsikálás volt az első, amelyet a rheumatoid arthritis következtében abba kellett hagynia. Ez egy autoimmun betegség, izületi gyulladással, fájdalommal jár. A közös munka 2018 óta tart, eddig közel 80 kép készült Erikáról. Minden évben négyszer fotóznak, évszakonként. Személyesen találkoznak, vagy távfotózást csinálnak. Utóbbi sokféleképpen történhet: internetes kapcsolat során László a képernyőt fotózza, vagy megkéri Erikát, hogy képet, videót készítsen saját magáról, és a művész ezeket a felvételeket örökíti meg, de előfordul az is, hogy az Erika által készített képekből áll össze montázs.
Erika maga is fényképezett, a művészt a Fotófaluból – erről a nyári alkotótáborról a Visszhang 2024. augusztus 10-i számában írtunk – ismerte, idézi fel Erika. Akkoriban diagnosztizálták nála a betegséget, amikor László tetovált embereket keresett modellnek.
– Elsősorban a Laci iránti szimpátia miatt vágtam bele, illetve, hogy azt gondoltam, a projekt segíteni fog nekem a helyzet feldolgozásában. Írtam neki, hogy tetoválásom ugyan nincs, de nagyon érdekelne a dolog. Kissé furcsa volt a kamera másik oldalára állni, ráadásul szerintem nem is vagyok jó modell, nehezen lazulok bele a munkába.
Tisztáztuk az elején, hogy valószínűleg vetkőzni is kell. Bár ismertem a korábbi munkáit, először meglepő volt a gondolat. Van bennem némi félénkség, zárkózottság, közben viszont mégis akartam a közös munkát
– írja le a kettősséget.
Ráadásul bizonyos ellentmondás a művész részéről is megvolt, hiszen ahogy Gálos László a Visszhangnak mondja, sosem másokat, hanem a saját érzéseit, gondolatait fotózza. Nem csinál portrét, illetve semmi olyat, ami arról szól, hogy dokumentálja azt, ami a kamera előtt van. Alapvetően „lírai, alanyi költőnek" érzi magát. Erikával az elsődleges cél az volt, hogy ebben a zsánerben elindulva mit tudnak kihozni belőle. Ahogy fogalmaz: szinte mindent.
– Bár egyelőre még nem tapasztalható nála szemmel látható elváltozás, az alapkoncepció az volt, hogy az ő testének a változását fotózzuk végig. Jó ideje már nem is magára az arthritisre koncentrálunk, átalakult a projekt emberi kapcsolattá, találkozásokká, melyek célja a fotózás.
Az igazságot keresem. A legtöbb ember a szép alatt a fotográfiában azt érti, hogy valami szép, szépen lefotózva. Pedig ha valami szép, az akkor is az, ha csúnya.
Ez tud továbblendíteni azon a tudatlanságon, amiben mindannyian vagyunk. Még a legtanultabb emberek is, hiszen, bár néhányan ezt gondolják magukról, nem ismerjük az élet értelmét. Nem tudom meghatározni, mi az, hogy igaz, de keresem. Nem hiszem, hogy sikerülni fog, de valamivel el kell tölteni az időmet, amíg meg nem halok. Valami olyasmit kell csinálnom, amiről úgy érzem, hogy értelmes – osztja meg velünk a művész.
Pőre igazság
László klasszikus portrét nem készít, az emberi testet viszont szereti fotózni. Azért, magyarázza, mert a test minket jelképez, de ellentétben az arccal, nehezebb vele hazudni és kevésbé személyes. Mindenkinek van valamilyen viszonya a külvilághoz, a többi emberhez, a legtöbb embernek emellett célja, valamilyen hatás, amit el akar érni. Ezt leginkább az arcunkkal, testtartással, ruházattal érjük el. Nem a valónkat, hanem a legjobb arcunkat akarjuk megmutatni. Ezt meztelenül szerinte sokkal nehezebb megcsinálni, sokkal könnyebb átlátni rajta és a kamerával megmutatni, amit az átlagember nem szeretne.
– Egy részről úgy érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, másik részről tudom, hogy nincs, mert ha belegondolok, a világegyetem szempontjából pontosan ugyanannyi értelme volt Arisztotelész életének, mint egy utolsó senkiháziénak. Ezt azért merem kijelenteni, mert ha létezik is valamilyen felsőbb hatalom, szerintem nem, de ha mégis, az nem emberi mértékkel gondolkodik. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy az emberi lét azon a szinten, ahogy mi az értelmet és fontosságot elképzeljük, totálisan értelmetlen és érdektelen. Nyilván az emberi társadalom szempontjából hatalmas különbségek vannak emberek között, de maga az emberi társadalom, ami a világegyetem egy szélső galaxisának egyetlen bolygóján létezik, lényegtelen. Tehát hiába nem így érzem, hiszen akkor nem is csinálnám, semmivel sem fontosabb az én munkám, mint egy ötéves kisgyereké, aki gyurmából formáz valamit. Persze hiú ember vagyok, jólesik az elismerés, a díj, de ez valójában csak hübrisz – beszél a most kapott díjról.
Fotók az Alföldön
Idén 30. alkalommal rendezték meg Szentesen az Alföldi Fotószalont. A tárlat célja, hogy a művészi igénnyel készített fotóknak megjelenést biztosítson. A pályázat zsűrizésére minden évben professzionális fotóművészeket kérnek fel, most Bánkuti András, Bozsó András és Vékás Magdolna kezében volt a döntés. A díjazott képekből álló galériát olvasóink a mobil Népszavában, lapunk digitális felületén nézhetik végig.
Valóban róla szól
A kérdésre, hogy milyen érzés modellként a siker részesévé válni Erika azt mondja, László sokszor kap díjat, a róla készült képeit is sok helyen állítottak már ki, de az igazán különös, talán kissé zavarba ejtő érzés, hogy a képek címe a teljes neve. A modelleket nem szokták így feltüntetni. Talán ebből lehet érezni, hogy ebben az együttműködésben ő nem egy egyszerű fotóalany, hanem ez a sorozat valóban róla szól. A projektet bármeddig folytatják, szerinte ameddig kedvük lesz, vagy ameddig élnek. Néha azt érzi, hogy bár időnként mintha csökkenne benne a kezdeti lelkesedés, de számára szinte küldetéssé vált, hogy ne hagyják abba. Az pedig igazán nagy öröm lenne, ha egyszer egyben ki lehetne állítani az egész sorozatot.
Erika arra nem tud egyértelműen válaszolni, hogy végül segít-e az állapota feldolgozásában a fotósorozat. A hegedű nagy szerelem volt számára, a játék lehetőségének elvesztése nagyon rosszul érintette. Nehéz a betegség kimenetelét megjósolni, de optimizmussal áll a dolgokhoz, úgy, hogy a rosszabb napok után mindig jönnek jobbak is.
Szellemfotózás
Gálos Lászlónak több hasonló, hosszú távú projektje van. Az egyik témája a múzeumi raktárak. Meggyőződése, hogy bár a kultúránk szellemi alapokon nyugszik, ezt mindig tárgyakban vetítjük ki, tárgyakon keresztül igyekszünk megőrizni a szellemi magaslatokat. „Iszonyat mennyiségű tárgyat halmozunk fel raktárakban, melyek ugyan a kultúránk esszenciáját képezik, de 90 százalékban soha semmilyen lényeges hatással nincsenek. Ebben a munkában a hely szellemét akarom elkapni."
