Senkinek sem ajánlom, ha akár csak egy csepp illúziója is van a politikai intézmények működésével kapcsolatban, hogy teljes terjedelmében nézze végig azt az ominózus ülést az Európai Parlamentben, amelyen Orbán Viktor ismertette a magyar soros elnökség programját. Ne tegye! Elégedjen meg az összefoglalókkal, higgye el, hogy a miniszterelnök megkapta, amit érdemel, vagy az ellenkezőjét, és bizakodjon tovább, élje meg az elköteleződéseit.
Az alábbi sorokkal senkit sem kívánok meggyőzni. Se elég tudásom, se karizmám nincs hozzá. Egyszerűen csak elmondom, én végigtoltam magam a többórás eseményen. Számomra borzadály volt. Kiábrándító, komoly aggodalmakat keltő. Mintha a magyar parlament valamelyik hidegrázó, a politikától elfordító szócsatáját láttam volna. Más felállásban, európai szinten.
Végletes adok-kapok
Az aktus hivatalos, pontosan kijelölt szerepekkel. Az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét ellátó tagország miniszterelnöke bemutatja célkitűzéseit az Európai Parlamentnek, az Európai Bizottság elnökének jelenlétében. Orbán Viktor kimérten, diplomatikusnak nevezhető nyelven előadja a mondókáját, elismer, kritizál, veszélyekre hívja fel a figyelmet, megoldásféléket kínál. Meghallgatják, majd a többség elzavarja a pokolba mint antidemokratikus, Putyin-barát figurát.
Orbán Viktort nem sajnálom. Azt kapta, amit az Országházban ő és pártja csinál. Hiszen az ellenzéki felvetésekre lekezelő minősítésekkel szeret reagálni.
Ön beszél, aki gyerekkorában csokit lopott a közértben? Erre tessék! Elmondja az uniós ügyekről a véleményét a konstruktivitás pátoszával, mire a reakció: Te oktatsz ki minket, és játszod az aggodalmaskodót, aki annyi mindennek a kerékkötője vagy, meg Putyinhoz járkálsz? Elég volt belőled, te, te senkiházi mini-Führer! Na, erre „a mi fiunk” sem rest, a magyarok nevében visszautasítja: hazugság, az Unió a korrupt. Lepattan azonban az erősebbekről a nyafi: nem, te hazudsz, diktátor vagy, hazád sanyargatója, ideje lenne elhúznod.
Ember legyen a talpán, aki külső, tájékozatlan, elfogulatlan szemmel a féligazságoknak, sértéseknek ebben a vagdalkozásában el tudja dönteni, hova álljon. Itt van például az orosz–ukrán háború. Orbán ingerülten előadja, hogy rossz az EU stratégiája, háború közben mindkét féllel kell tartani a kapcsolatot, fegyverszünetet elérni, új stratégiát kialakítani, és elindulni a békekötés felé. Gyönyörű! Csakhogy erre már volt példa! 2014 után, hiszen ez a konfliktus nem három éve kezdődött. A Majdan óta ropognak a fegyverek. Akkor némi szankciózás mellett fegyverszünettel, minszki megállapodással próbálkozott Európa. Oroszország focivébét is rendezhetett. Hozott eredményt? De ugyanezért a másik oldal is álszent módon tüzel Ukrajna szuverenitásának, területi integritásának védelmével. 2014-ben szemet hunytunk a Krím elcsatolása fölött, a lassan három éve megtámadott Ukrajna már egy csonkított ország volt. Az nem fájt. Mint ahogy az utóbbi évekig a magyar illiberális rendszer sem igazán.
Túlzottan tárgyilagos azért nem kívánok lenni. Amíg az EU egésze több polgári demokráciát, jogállamiságot, emancipációs értéket kínál, az ő oldalán állok. Egyszerűen csak elkeserítő volt látni, hogyan tud alpárivá radikalizálódni, ellenfele stílusához idomulni egy demokrácia és európai béke ihlette szervezet. Hogy mennyire magától értetődően tudják alkalmazni itt is a megalázás színpadi eszköztárát, retorikáját. Érdemi, következetes politikai lépések helyett.
Túlzottan tárgyilagos azért nem kívánok lenni. Amíg az EU egésze több polgári demokráciát, jogállamiságot, emancipációs értéket kínál, az ő oldalán állok. Egyszerűen csak elkeserítő volt látni, hogyan tud alpárivá radikalizálódni, ellenfele stílusához idomulni egy demokrácia és európai béke ihlette szervezet. Hogy mennyire magától értetődően tudják alkalmazni itt is a megalázás színpadi eszköztárát, retorikáját. Érdemi, következetes politikai lépések helyett.
Szélsőjobb és centrum
A kiábrándultság érzelmi hullámánál persze sokkal lényegesebb, hogy amit láttunk, jelez-e valami általánosabb, komoly aggodalomra okot adó folyamatot. Csupán egy konkrét belső ellentét szülte, vagy egy keményebb összecsapás előszele a polgári demokratikus és az előretörő populista erők között? Szaporodnak a radikálisok választási sikerei, és ugyan eddig magányos őrültnek lehetett tekinteni Orbánt, mostanra mégis összehozta a 12 ország 84 képviselőjét tömörítő Patrióták Európáért frakciót.
Számítani lehet a szélsőjobb további térnyerésére, elméletileg nem elképzelhetetlen, hogy a baloldal gyengülésével a szociáldemokrata–konzervatív versengést felváltja egy centrum–szélsőjobb hullámzás.
Különösen a jelenlegi nemzetközi helyzetben.Az okok nagyrészt ismertek. Csak a demokraták nem szeretnek velük szembenézni, mert nem szovjet fenyegetésekből, utóhatásokból, hanem döntően a globális kapitalizmus és a polgári rend ellentmondásaiból fakadnak. Utólag, visszafelé tekintve már inkább az 1960-as évek utáni negyedszázad tekinthető kivételes állapotnak. Amikor a nagyhatalmak egyensúlyi helyzetében Európa nyugati és szovjet tömbje egymásra hatva (a polgári világban erős szakszervezetekkel, baloldali mozgalmakkal, a szocialistában ébredező-terjedő polgári öntudattal, értékrenddel) ki tudta alakítani a maga így-úgy-amúgy jólétinek nevezhető államait.
A posztszovjet kelet-európai átalakulás, a betagozódás a globális kapitalizmusba és annak nyugati politikai rendszerébe nem szüntette meg Európa kétpólusú szerkezetét, sőt a keleti felzárkózás csikorgása, társadalmi feszültségei csak felerősítették a centrum–félperiféria ellentétet. Ráadásul évekig úgy tűnt, Putyin radikális centralista rendszere fellendíti Oroszországot. A szintén autokratikus berendezkedésű Kína gazdasági-technológiai felemelkedése, nagyhatalommá válása pedig vitathatatlan volt. Nem meglepő tehát, hogy az illiberális irány reális alternatívát kínált a kelet-európai posztszovjet térség felzárkózásához, politikai csoportok kezdtek szerveződni köré, amelyek Magyarországon majd egy időre Lengyelországban hatalomra is jutottak. A neoliberalizmus, a gazdasági válság, a migrációs hullám negatív társadalmi hatásai, az alsó középosztály helyzetének elbizonytalanodása, az erősödő feszültségek az egyre tarkább vallási-etnikai kisebbségekkel pedig a nyugati világban is megágyazott a radikalizmusnak, amely mára összeurópai politikai tényezővé vált. A folyamat egyre látványosabb változást eredményez a politikai kultúrában is. A populista agitáció lényege, hogy nem a mélyebb összefüggésekben való eligazodás képességének látszatát keltő magyarázatokat ad a jelenségekre, hanem visszaigazolja a társadalmi indulatokat. Ehhez ma meríteni tud a közösségi háló radikális diskurzusaiból, azok nyelvezetére, szemléletére kapcsolódva hirdeti elitellenességét, gyárt hamis információkat, kísérel meg karaktergyilkosságokat. Ami aztán törvényszerűen visszahat a demokrata oldal retorikájára is. Vagdalkozásokba fullad minden kérdés kezelése, valódi problémák helyett kijelentések, médiaszereplések provokálnak politikai vitát.
A jobboldali radikalizmus azonban csak kampányeszközként, szavazótáborának növelésére használja az elitellenességet, a globalizáció ostorozását. Valójában elit csoportok hatalmi érdekeit szolgálja. Mozgolódása, időnkénti erősödése, kormányzati pozícióba kerülése, esetleges elszabadulása a tőkés társadalmak szerves eleme. Bizonyos helyzetekben éppen stabilizálásuk eszköze. Ha kell, a nemzetközi ellentétek kiélezésével. A béke, a konfliktusok pacifikálása teljesen idegen természetétől. Képzeljük csak el, mi történne, ha Orbán Viktor elképzeléseinek megfelelően Európa nagyobbik részén hatalomra kerülne a nacionalista radikalizmus, és képviselői elfoglalnák Brüsszelt. Létrejönne a szabad államok szabad Európája? Nem valószínű. Inkább azzal kell számolni, hogy kiéleződik a versengés az államok között, az erősebbek centrumszerepre törekednek, maguk alá rendelve a kisebb országokat. Idővel, főleg, ha az Egyesült Államok magára hagyja, felbomlana az Európai Unió, ami tovább élezné a konkurenciaharcot.
Lózungok helyett
Az egyszerű polgárok szempontjából tehát jobb lenne a polgári demokrácia vívmányait, az Unió egységét, békéjét védeni. Teljesen bizonytalan azonban, mi jelenleg az elitek érdeke, merre billennek el belső harcaik, hol képzelik el helyüket az átalakuló világrendben. Pillanatnyilag még hangunkat hallatva is inkább csak reménykedni tudunk, hogy felülkerekedik a józan kompromisszumkészség, és nem következnek be a jelenlegieknél is drámaibb események. Szembe kell nézni azzal, hogy nekünk, bérdolgozóknak jelenleg nincs igazi képviseletünk a polgári demokráciában. A magukat baloldalinak nevező pártok választási sikerek esetén rendre adaptálódnak a tőkés elitek viszonyrendszeréhez, a jobboldali populisták nemzetmentő lózungjai mögött pedig szintén a szűk hatalmi szféra csoportjai állnak. Érdemi változást csak egy kiterjedt, tág értelemben szocialista szellemű mozgalom jelentene, amely részben szakszervezeti és civil bázissal adekvát politikai követeléseket is képviselni tudna. Kellő erővel, egyeztetésre, engedményekre kényszerítve a hatalom csúcsán levőket. Ez szolgálná valóban a polgári demokrácia stabilizálását, és további érlelését a progresszió, a társadalmi emancipáció, az összetartozás, a szabadság újabb szintjei felé. Különben folytatódik a radikaly, az egyre alpáribb hangon zajló, zavaros politikai maszatolás, amely idővel olyan fegyveres konfliktusokat is a nyakunkra hozhat, amelyeknek már nem csupán a nézői leszünk.
