Gyerekkortól kezdve szembenézés a képességekkel, próbatételek sora – komoly következmény nélkül, de sok tanulsággal. Még az igazi szerencsejáték sem tréfadolog, főleg, ha van komoly tét. Mit kínál a sors, merre sodor, ha teljesen rábízom magam? Az ilyen játékokat kívülről is izgalmas szemlélni. Jól követhetőek, bravúros teljesítményekkel késztetnek elismerésre, lehet szurkolni valakinek, azonosulni vele, szinte belülről átélni a küzdelem izgalmát.
Vannak aztán időt múlató játékok is, afféle játék játékok. Összejön a társaság, beszélgetni már nincs miről, a külvilág éppen csendes, az elvi viták meg összeveszéseket szülhetnek. Inkább próbáljuk meg jól érezni magunkat, játsszunk valamit. Valami vicces nyakatekertséget, sok ilyen társasjáték összegyűlt már a gyerekek szobájában. Keressük az aranyat, négy kártyával elvehetsz valakitől kettőt, de ha azokon ördögfigura van, hátralépsz hármat, a palló segít átjutni a szakadékon, de a másik lelökhet két indiánnal. Percenként bele kell pillantani a szabályokba, de nem baj, halad a dolog, lehet viccelődni, egymást ugratni, nevetgélni. A győztes előadja a nagy örömöt, a vesztesek meg úgy tesznek, mintha sorscsapás érte volna őket. És lehet vidáman búcsúzkodni.
A mai televíziózás mindkét játéktípussal operál. Korábban mereven ragaszkodott az elsőhöz, a „komolyhoz”. Mutasd meg, mit tudsz, és közben tanulunk mi is. Erről szóltak egykor a vetélkedők, és azóta sem koptak ki a repertoárból a műveltségi kvízek, a kombinatív szellemi és ügyességi csapatjátékok. Érdekes emberek tűnnek fel, s ha sok pénzt nyerhetnek, őrülten tud a néző izgulni értük. Ám idővel a kereskedelmi csatornák kialakították a tisztán szórakoztató, azaz időt múlató „vetélkedős” show-műsorokat. Ezekben ismert emberek, celebek szerveződnek csapatokba, és kisebb-nagyobb stúdiócsinnadratta közepette megmérkőznek mindenféle feladatocskában, mert hát milyen jópofa, mikor egy színész négykézláb mászkál, vagy töri a fejét. Igazi tét nincs, a lényeg a harsogó jókedv. Valahogy elütnek nekünk másfél órát.
Semmi kivetnivaló nincs abban, ha a köztévé repertoárjára is felkerül egy efféle örömizzadó bohóság. A keresztény nemzeti szellemet tisztességesen terjeszti, kitartóan szolgálja a kormányt, csepegtet kultúrát, rendez jó színvonalú komoly- és könnyűzenei tehetségkutatókat. Belefér a dicső küldetésbe egy kis lazítás. Arra viszont már talán érdemes rákérdezni, miért vasárnaponként, főműsoridőben jelentkezik Duna TV-n. Akkora ünnep egy ilyen műsor, hogy vele kell zárni a hetet, és erőt meríteni belőle a következőre? Ilyen súlyt tud adni neki az emelkedett, hazafias cím: Magyarország, szeretlek!?
Bár 2011 óta zajlik ez a nótázós hangulatú show, nem az Orbán-éra kultúrharcos találmányáról van szó – ahhoz kreativitás kéne –, csupán egy holland formátum, az I Love My Country honosításáról. Ha valaki nem botlott volna még bele, íme a szerkezet röviden: van egy műsorvezető (2022 óta Pindroch Csaba), két négy-négy fős piros és zöld celebcsapat állandó kapitánnyal (két éve egy musicalénekes házaspár, Vágó Bernadett és Miller Zoltán). Visszatérő feladattípusokban verseng a két társaság: kezdőmotívumból kell slágert felismerni, memorizálni és továbbadni egy információsort, előjön a „ki nem mondd!”, a „mondd tovább az utolsó betűvel!”, meg hasonlók. A győztes csapat nyereménye szimbolikus. A mélységet, a magyar színezetet annyi jelenti, hogy az adásoknak van valamilyen eseményhez köthető tematikájuk (űrkutatás világhete, vakok és gyengén látók nemzetközi napja), a műveltségi elemek pedig hazai személyekhez, művekhez, helyszínekhez kapcsolódnak. Többnyire a populáris műfajok szférájában. Egy 12 évvel ezelőtti adásban az egyetlen nehézséget Radnóti Miklós gimis szintű életrajzi adata jelentette.
Több mint egy évtizede megy hát a műsor, és sikerült megoldani, hogy érdemben ne nagyon bővüljenek az ismereteink hazánkról. A kor jellegzetes terméke: zengzetes, patetikus cím mögött egy totál kommersz nemzetközi brand. Amellyel amúgy nagy baj nincs, csak érdektelen. Nem képességeket felcsillantó, nem közművelő, csupán időt múlató. Harsog benne a mesterségesen túlhevült jókedv, szinte egy pillanatra sem csitul a nevetés, a szereplők csipkedik egymást, poénkodnak, Teljesen partikuláris szinten. Mintha ablakon át kukkolnánk egy bulizó társaságot. Ez ma a nemzeti show. Minden vasárnap, lassan 15 éve.
