Az AMOC, az Atlanti-óceán északi részének fő tengeri áramlatát - ami nem azonos a Golf-áramlattal, de közeli kapcsolatban van vele - az ír tengerészkapitány, Henry Ellis 1745-ben fedezte fel. Bort hűtött benne, és nyilván fogalma sem volt róla, milyen jelentősége van a mezőgazdaságra, és az egész nyugat-európai kultúrára nézve. Erre a tudatlanságra a mai európai kormányok már aligha hivatkozhatnak - olvasható a Guardian cikkében. A legújabb tudományos elemzések szerint ugyanis a globális felmelegedés és a grönlandi jégtakaró olvadása miatt a tengerbe kerülő édesvíz miatt az áramlat nagyon gyorsan, akár már a század közepére leállhat, aminek katasztrofális következményei lehetnek. Nagy-Britannia hőmérséklete például 10-15 fokkal eshet, ami a Kanada északi részéhez tartozó Új-Fundland szigetének időjárásához hasonlót eredményezhet. Vége lenne a mezőgazdasági termelésnek, az egész táj képe megváltozna, évtizedekre, nemzedékekre kiható gazdasági nehézségek lennének a következményei.
Miközben a hőmérséklet Nyugat-Európában esne, aközben Nyugat-Afrikában nőne. De míg a változást Nagy-Britanniában megszorításokkal, élelmiszer adagolásokkal túl lehetne élni, Afrikában nem, ami olyan migrációt idézne elő Európa felé, amely aláásná az itteni demokráciákat. Szerencsére ez a gyors összeomlás jelenleg nem tűnik valószínűnek, azonban a veszélyt nem lehet lekicsinyelni. Ha a klímaváltozás ilyen tempóban folytatódik, az esélye annak, hogy ez megtörténik, egyre valószínűbb lesz. Ebből következően azt várnánk, hogy a nyugat-európai államok a veszélyek leküzdése érdekében külpolitikájukban az összefogás erősítésére törekednek, és arra, hogy fokozzák tevékenységeiket a klímaváltozás következményeinek csökkentése érdekében. De semmi ilyesmi nem történik, csak annyi, hogy azt ismételgetik: egzisztenciális fenyegetést jelent.
A felmelegedés sokkal gyorsabb, mint azt a legtöbb modell megjósolta, és a legrosszabb következmények már most érezhetők: az idei július már a 14. egymást követő alkalommal volt a mérések óta a legmelegebb hónap.
És nem csak az a baj, hogy a klímakrízisről nem vesz tudomást a biztonságért felelős elit - beleértve a politikai elitet -, hanem az is, hogy a klímakérdés teljesen saját, elkülönített helyet kapott a biztonsági fenyegetések között, miközben a legújabb, más természetű biztonsági problémák mindig előbbre kerülnek. Túlságosan is szembetűnő, hogy az ukrajnai háború három éve alatt nem volt olyan nyugati kormány, biztonsággal foglalkozó intézmény vagy vezető média, amely a háború katasztrofális következményeit oknak látta volna arra, hogy úgy tegyen valamit a klímarobbanás ellen, hogy keresi a kompromisszumot Oroszországgal. (A magyar kormány távolról sem ezt teszi, amikor a békekötésről beszél.)
De nem helyezte gondolkodása középpontjába a klímakrízist a progresszív baloldal nagy része sem, hanem egy külön ügyként kezeli. Az európai és észak-amerikai baloldal szeretné azt hinni, hogy át lehet formálni a gazdaságokat kisebb szénkibocsátóvá, emellett növelni lehet az egészségügyi és szociális kiadásokat, és lehet többet költeni az orosz-ukrán háborúra. Ez azoban nem lehetséges. Egyszerűen nincs rá pénz. Mindhárom cél egyidejű követésének eredménye az lenne, hogy mindegyik elbukna. A klímaharc érdekében azonban keresni kell az enyhülést Kínával és Oroszországgal folytatott viszonyban, valamint a ki kell vonulni a közel-keleti konfliktusokból, beleértve a gázai háborút is. Ennek érdekében nehéz és fájdalmas változtatásokat kell tenni a politikában és hozzáállásokban, de azt senki sem mondta, hogy a klímaharc könnyű.
