Nemrég ellátogatott a pennsylvaniai Butlerben tartott Trump-nagygyűlésre. Volt egy messiáshangulat a levegőben?
Volt, hiszen Trump visszatért az első merényletkísérlet helyszínére. Sok felszólaló megemlékezett erről. Az egész esemény középpontjában a júliusi merénylet állt. A középső fia, Eric is azt nyilatkozta: az apja a testével egy „golyót fogott fel” az országért. A rendezők – ezúttal is – darukkal feszítették ki az amerikai zászlót a színpad fölött, amely egyesek szerint feszületet, mások szerint angyalt formázott. Az amerikai folklórban megvan a megtépázott lobogónak az ethosza, amit felhúztak például Ivo Dzsimán. Szándékosan koszos volt a zászló alja, erre a háborús toposzra játszottak rá a szervezők. Az emberek akár 10 órát is vártak Trumpra egy októberhez képest meleg napon. Számomra nagyon meglepő volt, hogy Trump támogatói mennyi erőfeszítést tesznek azért, hogy ott lehessenek egy ilyen rendezvényen.
Mi a forrása ennek a lelkesedésnek?
Az amerikai nacionalizmus más típusú, mint a magyar. A közép-európai nacionalizmusok a népi folklór mellett egy történeti tudathoz kötődnek, ez az elem érthető okokból kevésbé van jelen az Egyesült Államokban. Itt az amerikai zászlóra történő felesküvés vagy ez közösen elmondott ima jelentette az összekapcsolódást.
Egy koncertszerű élményt képzeljünk el?
Bizonyos tekintetben minden politikai esemény koncertszerű élmény, mert van fellépő és van közönség is. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy Amerikában sokkal nagyobbak a távolságok, így a személyes részvétel egy kampánygyűlésen nagyobb elkötelezettséget kíván meg az állampolgároktól. Bár nálunk is van olyan, hogy egy vidéki városból a fiatalok felutaznak egy diáktüntetésre Budapestre, de a kisebb távok mellett az is lényeges különbség, hogy itthon összehasonlíthatatlanul jobb a tömegközlekedés. Mi panaszkodunk arra, hogy Debrecenből Budapestre két és fél óra alatt lehet vonattal eljutni, ilyen itt nincs. Van egy vasútvonal Washington DC és Chicago között, amely átszeli Pennsylvaniát, ezen kívül mindenhova csak autóval lehet utazni. Ám az amerikaiak hozzá is vannak szokva ehhez. Van egy mondás, hogy „Európában száz év nem nagy idő, Amerikában száz mérföld nem nagy távolság”. Ez az ilyen kampánygyűlésekre is igaz.
Mekkora tömeg gyűlik össze egy hasonló eseményen?
Bár ilyen eseményeken sokan vannak, de ne képzeljünk magunk elé olyan tömegeket, mint a Tisza Párt Kossuth téri tüntetése vagy egy békemenet. Ám az itteni politikusoknak nem is célja, hogy számháborúba kezdjenek. Inkább arra törekszenek, hogy egy kampányidőszak alatt minél több csatatérállamot meglátogassanak. Ez a butleri rendezvény azért volt különleges, mert ide tényleg sokan, körülbelül 25 ezren jöttek el, ami itteni mércével kiemelkedő szám. A másik látható különbség, hogy Amerikában gyakran egyes kiemelt választói csoportoknak szóló rendezvényeket tartanak. Ilyen volt Pittsburghben a szeptember 1-jén tartott Labour Day, ahol a szakszervezeti dolgozók képviseltetik magukat, és a politikusok is rendszeresen feltűnnek itt. A pennsyl-
vaniai Pittsburghben található a US Steel acélipari vállalat központja, így az itteni rendezvényre kiemelt figyelem irányul. Biden elnök korábban kampányidőszakon kívül is rendszeresen részt vett az eseményen.
A Trump elleni merényletek előtti szakmai hibák után hogyan biztosítják a rendezvények biztonságát?
A Butlerben tartott republikánus gyűlés kezdete előtt repülőtereken tapasztalható biztonsági beléptetésen estünk át. A demokrata rendezvények előzetes regisztrációhoz kötöttek, ráadásul csak az esemény előtti napokban jelentik egyáltalán be őket. Ilyen volt nemrég itt, a városban a Kamala Harris férje, Doug Emhoff által tartott demokrata esemény. A hét folyamán pedig Barack Obama is a városba látogatott, hasonló biztonsági feltételek mellett.
Pennsylvaniára azt mondják, hogy Philadelphia és Pittsburgh között egy nagy Alabama, utalva a vidéki republikánus szavazókra. Mit szűrt le a házak előtti yard sign táblákból, amelyek a lakók politikai hovatartozását hirdetik?
A magyar olvasóknak talán új lehet az endorsement (támogatás) intézménye, hogy egy fodrászszalon vagy egy trafik tulajdonosa is nyíltan kiragasztja a bejáratra, hogy kit támogat.
A yard sign táblák ugyanígy jó indikátorai annak, hogy politikailag milyen színezetű a környék, s annak is, hogy politikailag mennyire aktívak az adott helyen az emberek.
Pittsburgh módosabb részein egyértelmű demokrata elköteleződés tapasztalható, de ahogy kimozdulunk a kevésbé tehetős kerületekbe, ezek a táblák eltűnnek. A város elhagyásával már a Trump-táblák tűnnek fel. A szociális értelemben alsóbb rétegeknél pedig látható, hogy többnyire nincs lehetőségük a politikával foglalkozni.
Mire figyelhetnek különösen a két párt kampányának a vezetői?
Bár nem állnak rendelkezésemre adatok, de az látszik, hogy a szociális tagoltság mellett van egy etnikai dimenziója is a városi mozgósításnak. Az USA-ban a szavazás egy államot leszámítva mindenhol előzetes regisztrációhoz kötött. A demokratáknak érdekében áll voksolás előtti regisztrációra bírni például a nagyvárosok fekete lakosságát. A rendelkezésre álló adatok szerint a Republikánus Párt több szavazót regisztrált Pennsylvania államban, mint a demokraták. Ennek az is lehet az oka, hogy Trumpnak könnyebb elérni a fehér, vidéki, az alsó középosztályba tartozó emberek regisztrációját, mint a demokratáknak a nagyvárosok szegényebb rétegeit.
Miként viszonyul a politikai önkéntesség amerikai kultúrája az itthonihoz?
Ott elérték azt, ami itthon a polgári körökhöz és a Tisza-szigetekhez hasonló, hogy egy politikai világnézet mentén klubok szerveződjenek. Itt azonban, ahogy erre már korábban utaltunk, a politikai vélemény felvállalása nem olyan dolog, amitől tartani kellene. Itthon az elképzelhetetlen lenne, amit Butlerben láttam, hogy a helyi seriffek nyíltan kiálltak Trump mellett.
Képzeljük el azt a helyzetet idehaza, hogy egy megyei rendőrfőkapitány nyíltan állást foglal politikailag.
Persze ehhez az is kell, hogy a seriffeket vagy épp az ügyészeket választják Amerikában, így nem tűnik az hatalmi „túlnyúlásnak”, ha egy hasonló közhivatalt betöltő személy egy politikai párt színeiben indul. Itthon a pártállami múlt miatt a belügyi szervekhez érthető módon másfajta viszony fűzi az embereket. Ehhez a gondolathoz pedig tartozik egy fontos lábjegyzet: egy olyan társadalomban, ahol széles a politikai részvétel, az egyén is kisebb kockázatát látja annak, hogy vállalja a politikai elköteleződését.
Tudna erre példát mondani?
Nálunk – főként kisebb településeken – az emberek nem mernek lájkolni egy ellenzéki tartalmat a közösségi médiában. Az USA-ban van egy kritikus tömege a politikai vélemény felvállalásának, így sokan nem tartanak attól, hogy emiatt retorziók érik őket.
Tapasztalta azt a polarizáltságot, amiről ma folyton szó van az amerikai médiában?
Valóban erősödik a polarizáció abban a tekintetben, hogy a választók is egyre rosszabb véleménnyel vannak a másik párt választóiról, és a yard signe-ok ellenére vannak itt is olyanok, akik öncenzúrát gyakorolnak a politikai véleményüket illetően. Utóbbi inkább a konzervatívokra jellemző. Az is igaz, hogy mindkét párt emelte a tétet. A demokraták szerint ha Trump nyer, akkor az amerikai demokrácia diktatúrába fordul. A republikánusok szerint ha Harris nyer, akkor összeomlik az ország. Feltűnő még, hogy a kampányrendezvényeken nem esett szó szakpolitikákról, sokkal inkább a regisztrációra biztatták az embereket.
Baljós előjel a pártok számára, hogy a fuvarozók szakszervezete, a Teamsters Union egyik jelöltre sem adta áldását?
Nem feltétlenül, hiszen az acélipari munkások szakszervezete, a Steelworkers Union például beállt Joe Biden mögé, amikor még versenyben volt. Az látszik, hogy a 2016-os elnökválasztás, azaz Hillary Clinton jelöltsége óta a demokraták jobban meg tudják szólítani az úgynevezett kisembert. Korábban kérdésként merült fel, hogy Harris jó döntést hozott-e azzal, hogy Josh Shapiro, Pennsylvania billegő állam kormányzója helyett a minnesotai Tim Walzot választotta alelnökjelöltjének. Walz éppen ezt a hétköznapi kisember figuráját hivatott hozni a „deepstate” politikai elitjével szemben, amit Shapiróra talán jobban rá lehet sütni.
Végül a kötelező kérdés: ki fog nyerni?
Úgy érzem, hogy Trumpnak jó esélyei vannak. Szerintem az alelnökjelölti vitán J. D. Vance-nak sikerült megnyugtatnia a választókat afelől, hogy Trump győzelmével nem kell valami drasztikus hatalomátvételre számítani. Kamala Harrisnél azonban nem érzem önazonosnak azt a szerepet, amit a kampányban visz. Az általa meghirdetett Opportunity Economy nem ad egy olyan biztonságot gazdasági értelemben, amiben bízhatnak az emberek. Azoknak semmiképpen, akik ma nem érzik azt, hogy az amerikai álom számukra is elérhető. Harris és Walz kihagyta az árokbetemető szerepének lehetőségét. Harris azt is hirdeti: „Nem megyünk vissza.” Értem, hogy az LMBTQ- és reprodukciós jogokra gondol, de mi van. ha az emberek ezt a mostani demokrata kormányra értik? Ha rosszabbul élnek, mint Trump idején, miért ne vágynának vissza?