Ma egy gyeden lévő édesanya, akinek a párja dolgozik, átlagosan napi 8-9 órát tölt egyedül. Senki sem készíti fel őt erre, ahogy saját identitásának részbeni elvesztésére, átalakulására sem. A kongó csendre, amit csak a babasírás szakít meg olykor, ha feladat van. A négy fal közötti életre, ami még a napi bevásárlókörutakkal vagy babakocsis sétákkal is egyre nehezebben viselhető, főleg éveken át. Szerencsések a nagyvárosban élők, akik idővel a baba-mama jógától a ringatókig számos program közül válogathatnak, másoknak a következő évekre a játszótér lesz a szociális életük legfőbb színtere.
„Én nem gondoltam volna, hogy mostanra a hagyományos családmodellben fogok élni, de a párom nyolc órában dolgozik, reggel elmegy, este jön. Ez rémes neki, hogy ennyit látja a gyereket, rémes nekem, ha nem szervezem szét magam, hogy kimenjek, és emberekkel találkozzak” – csengenek a fülembe Raubinek Lili táncos-koreográfus mondatai, akinél nyáron jártam riporton, az otthonában. Ugyanígy senki nem készít fel minket a drasztikus fizikai változásokra sem, amikről az akkor pár hónapos Rézi anyukája őszintén vallott: „még nem fogytam vissza, a hasizmom teljesen szétnyílt, nagyon fura most ez a nagy cici és a bendő. Korábban sosem volt gondom a testképemmel, most viszont még nem sikerült »visszakerülnöm a saját testembe«”. A „testenkívüliség” érzésének számos oka lehet, a szülési traumáktól a várandósság maradandó külső-belső nyomaiig. Ebben is változatos a szórás, van aki méhsüllyedéssel, más inkontinenciával küzd, vagy a gátmetszés megnehezíti a szexuális életének újraindítását, más megússza azzal, hogy két számot nő a láb- meg a ruhamérete. Persze, azt is időbe telik feldolgozni és elengedni, hogy az egy testből kettő lett.