Egy diktatúra ugyanis egyszerűsít és uniformizál, magasról tesz az árnyalatokra. Épp elég hogy valaki nő és valaki férfi (szerintem ha a pártfunkcionáriusok nem kedvelték volna olyannyira a szexet, mindent megtettek volna a dolgokat még inkább leegyszerűsítő egyneműségért). Ehhez hozzáadódott az álmos kisváros prüdériája, az egykori polgári diszkréció maradványai (ami a hálószobában történik, az nem beszédtéma), így aztán a magánélet szóba se került. Máig a fülemben cseng az a rettentően kínos, felszabadultnak cseppet sem nevezhető röhögcsélés, amikor a biológiatanárunk nyolcadikban felírta nagy betűkkel a táblára: A SZAPORODÁS. És fahangon beszélni kezdett a szaporítószervekről. Ebben ki ismert volna magára? Vagy a másikra? Arra, ami ránk vár? Mintha grafikonokkal próbálnám elmagyarázni a szerelmet.
A prüdérián túl persze ott lebegett felettünk az általános figyelmeztetés, hogy ne nagyon beszéljünk arról, ami otthon, a négy fal között elhangzott, ám ezt magunk között kevésbé tartottuk be. A tudatatlanságunk védett is bennünket, de el is zárt a világtól. Pont arra nem készített fel, amivel pedig annyit büszkélkedtek a tanáraink a sulis megnyitó ünnepségeken: a nagybetűs Életre. Értette valaki, hogy ez miért lenne amúgy nagybetűs?
Tehát én tényleg úgy nőttem fel, hogy az anya nő, az apa férfi (ki gondolta volna, hogy ezzel a NER világában majd dicsekedni is lehet), és bizony igencsak meglepődtem, amikor az élet szembehozta velem a valóságot. Férfi is szerethet úgy férfit, ahogy én egy lányt? Szerencsémre anyámat és az ő masszív román-gyűlöletét nem számítva nem tápláltunk ellenszenvet senki iránt, anyám pufogása pedig inkább komikusnak hatott, semmint megszívlelendő mintának. Ezért lehetett, hogy a meglepettség elé sosem tolakodott az undor vagy a megvetés, hanem csak szemléltem, mint a sokszínű világ egyik újabb bizonyítékát. Ez a jó értelemben vett meglepettség sokáig megmaradt, ezzel fogadtam a queer, az interszex vagy épp a nem-bináris identitással rendelkező embereket is.
A fóliázás korában talán még jobb tudatosítani, hogy a jó irodalom vagy a jó történet mennyit tehet a megértésért és ezzel a valóság elfogadásért. Biztos vagyok benne, hogy ha eljön az ideje, akkor Dusi kezébe fogom nyomni Nádasdy Ádám könyveit, amelyek természetes, közvetlen hangneme nekem sokat segített abban, hogy még nyitottabban szemléljem a más nemi identitással rendelkező embertársaimat. De ugyanúgy odaadhatom majd Alice Winn regényét (In memoriam), amelyben szinte ugyanazt meséli el, mint Remarque a maga többször megfilmesített, híres művében (Nyugaton a helyzet változatlan): egy nemzedék pusztulását, amely az iskolán és a fronton kívül semmi mást nem látott a világból. Vagy azért, mert nem élte túl a háborút, vagy ha túlélte, akkor már képtelen volt a maga szépségében befogadni azt, ami megmaradt a világból, mert a szépséget és az érzékenységet széttépték a repeszek. A különbség csak annyi, hogy az In memoriamban egy szenvedélyes és lassan kibontakozó fiúszerelem áll a cselekmény hátterében a maga testiségével együtt. Tudom, hogy sokak számára ez maga a megszentségtelenítés és fertő, kész botrány, mintha nem épp a háború lett volna az emberiség legnagyobb botránya.
Szerencsére a bécsi iskola és oktatás megteszi azt, amire a diktatúra képtelen volt. Egyrészt Dusiék iskoláján (ahogy olykor a villamosokon is) ott lóg a szivárványos zászló, amiről amúgy sok szó nem esik, mert teljesen természetes a jelenléte. Másrészt pedig a minap moziba vitték a 4 C-t, és a Lill-Zlatan och morbror Raring (A kis Zlatan és Darling nagybácsi) című svéd filmet nézték meg. Feltúrtam a netet, de nem találtam nyomát, hogy ezt a magyar mozik bemutatták volna. A történet szerint a tíz év körüli Ella a kedvenc nagybátyjánál száll meg, amíg a szülei nyaralnak, ám Tommy életébe hirtelen belép egy új szerelem Steve képében. A féltékeny Ella mindent megtesz, hogy borsot törjön az új jövevény orra alá, és ellehetetlenítse a kapcsolatot, hogy a nagybátyja megint csak rá figyeljen.
Egy pillanatra képzeljük el, hogy mindez egy pesti iskolával történik. Véletlenül nem a szexuális (és más) üzenet tekintetében megingathatatlan Most vagy soha! című alapvetésre, hanem erre ülnek be. Nem kell Dúró Dórának lenni ahhoz, hogy elképzeljük a hisztéria mértékét. Dusi viszont úgy jöhetett haza, hogy kicsit unta. Ja, abban volt némi meglepő, hogy két bácsi ölelgette egymást, de ettől még lehetett volna viccesebb is a film. El nem tudom mondani, mennyire örülök ennek az unalomnak, mert ez a filmről szól a frusztráció helyett. De nincs benne sem kínos röhögcsélés, sem szemforgató undor, sem mindent lezáró megbélyegzés. Ebből az unalomból még bármi lehet. Talán csak a tudatlan és oktalan gyűlölet vesztett most csatát. A szeretet vagy a szerelem olykor igenis lehet unalmas és lapos, nem dobhat fel mindent a költészet. Az viszont nagyon is megnyugtató, hogy sokkal több út vezethet a boldogság felé, mint azt gondolhatnánk.
