interjú;ellenzéki pártok;autokrácia;Bozóki András;Orbán-rendszer;Magyar Péter;

Magyar Péter
áprilisi, budapesti
nagygyűlésén
több mint
százezren vettek
részt. Szomjazzák
az emberek
a reményt; azt,
hogy legyen már
valaki, akiben
bízhatunk

- Nemcsak Orbán Viktoron múlt, hogy ez lett Magyarországból, hanem azokon is, akik nem lázadtak

Bozóki András politológus, a CEU professzora szerint egyre inkább úgy tűnik, hogy a Magyar Péter vezette párt meg fogja szorítani a Fideszt, sőt, akár győzhetne is egy tisztességes választáson. Fordulat után még évekig tarthat visszatérni a demokráciához. Interjú.

Az Orbán-rezsim 14 esztendeje ma már történelmi korszak, amely alkalmas arra, hogy visszatekintve kitapinthatóvá váljanak azok a bizonyos töréspontok, melyekre legújabb könyvének címében is utal (Töréspontok – Tanulmányok az autokrácia kialakulásáról. Gondolat Kiadó, 2024).

Kötetemben a 2013 és 2023 között született írásaimat jelentettem meg. Nem változtattam a szövegükön, mert fontosnak tartottam megörökíteni azt is, hogyan láttam a rendszert a kialakulásának különböző pillanataiban. Tehát „mozgó célpontra lövök”, hiszen más volt a rezsim 2013-ban és 2023-ban, noha az alapszerkezet már korábban is kirajzolódott. A 2006 után kiszélesedő bizalomvesztés időszakát követte 2010-től a Fidesz most is tartó egyeduralma. Azóta a demokrácia hanyatlása – idegen szóval: autokratizálódás – folyamatos az országban. Először az Alkotmánybíróság jogköreit és az alkotmánybírói kinevezéseket változtatták meg, a magán-nyugdíjpénztárakat államosították, majd az új médiatörvénnyel államosították és cenzúrázták a közmédiát. Az új alkotmány rapid és egyoldalú elfogadása és a választási rendszer gyors módosítása része ennek a folyamatnak. Az első négy év alapvető alkotmányjogi és politikai változtatásait követte 2014-es győzelmük után – amely már nem volt tisztességes választáson született – a gazdasági hatalom központi, családi kézbe terelése. Ezt koronázta meg 2018 után a kulturális hegemónia megszerzésének politikája, a hatalom szimbolikus kiteljesedése. A 2015–16-os menekültválság idején elképesztően intenzív módszereket alkalmazott a pártállami propaganda, utána jött a népszavazás, ami azonban jogi szempontból nem volt eredményes a kormány számára. Végül külön meg kell említeni a COVID-világjárvány korszakát, amikor a kormány rendkívüli felhatalmazást kért és kapott a kétharmados Fidesz-többségű parlamenttől. Ezt követően gyakorlatilag beleírta az Alaptörvénybe azokat a korlátozó, rendkívüli állapotra vonatkozó szabályokat, amelyekkel normává emelte az abnormálist. Ennek társadalmi elfogadtatását megkönnyítette számára az Ukrajna elleni orosz agresszió és az azóta kiszélesedő háború.

Könyvében autokráciaként határozta meg az Orbán Viktor nevével fémjelzett rendszert. Mit jelent ez?

Az autokrácia a demokrácia ellentéte, magyarul önkényuralmat jelent. Régebben diktatúrának nevezték, amit ma kevésbé használnak, mert az emberek a fogalom hallatán egyfajta totalitárius rendszerre asszociálnak; a sztálinista diktatúrára, ami nálunk az 50-es évek első felében volt, vagy a két világháború közötti hitleri nácizmusra, illetve Mussolini olasz fasizmusára. Az autokráciában is fontos szerepet játszanak az erőszakszervezetek, de emellett – attól függően, hogy milyen fokú az elnyomás – más uralmi eszközöket is alkalmaznak. A hatalmat monopolizálják, a választásokat manipulálják, gyakorlatilag egyeduralmi helyzet jön létre. Létezhetnek kisebb ellenzéki pártok, de esélyük sincs hatalomra kerülni, mert jellemző módon a választásokat mindig ugyanaz a párt nyeri meg.

A választásokra valójában nem is a társadalomnak, hanem az uralkodónak van szüksége, hogy saját hatalmát legitimnek állíthassa be a nemzetközi közvélemény előtt. 

A közvetlen fizikai erőszak helyett az állampolgárok egzisztenciális fenyegetésével, ellehetetlenítésével, valamint közéleti tisztánlátásuk megzavarásával élnek. Ennek eszközei: a közmédia leuralása, a kereskedelmi média közvetett kontrollja és a közösségi média összezavarása és az államilag finanszírozott trollkodás. Az autokráciák sikereket érhetnek el annak ellenére, hogy a helyzet nem olyan, mint a vasfüggöny időszakában volt. Nincs két nagy katonai blokk, két világrendszer, nem állomásoznak szovjet csapatok az országban. Nincs zárt társadalom, bárki bárhová utazhat, mégis működik a társadalom megtévesztése. Igaz, egy idő után egyre kevésbé.

Hol találunk példákat az autokráciák működésére?

A sztálini diktatúrára emlékeztető totális rendszer már csak Kubában és Észak-Koreában működik, s talán még említhetünk néhány erre aspiráló vezetőt. Az autokrácia viszont sokszínű. Például ott van Oroszország, Belarusz vagy akár Törökország, ahol az ellenzéknek kisebb szava van, mint Magyarországon, s ahol a gyilkosságok és fizikai bántalmazások sem ritkák. De például Szerbiában ennél nagyobbak a kormányellenes politikai erők lehetőségei. Viszont általános gyakorlat e rendszerekben, hogy az ellenzéki pártokat igyekeznek megosztani, korrumpálni, kooptálni, és a rendszer részeivé tenni. Ismerjük ez itthon is az MSZP vagy az LMP szomorú kései történetéből. Ahol csak álellenzék létezik, ott igazából nem veszik komolyan a választásokat.

Ez a választási autokrácia?

Politikai értelemben igen, Magyarországon ez van. Bizonyos időközönként választásokat tartanak, amelyeken az ellenzék is el tud indulni. Lehetőségük van a kampányolásra, a kormányzati médiatúlsúly ellenére működhetnek olyan orgánumok, amelyekben megszólalhatnak. Sőt, az ellenzék egyes helyeken győzhet is, különösen az önkormányzati választásokon. Budapest éppúgy ellenzéki nagyváros, mint például Isztambul. Ennek ellenére a magyar vagy a török politikai rendszer lényegében változatlan. De még ez a nagyon megszorító választási rendszer – amely megnehezíti a nyugaton élőknek, és megkönnyíti a határon túli, Kárpát-medencei magyaroknak a szavazást – se elég Orbánnak és csapatának, ezért minden szavazás előtt megváltoztatják egy kicsit a választási rendszert. Ha például a koordinált indulás kedvezőnek tűnik az ellenzéki pártok számára, akkor megnehezítik ezt a formát.

Bozóki András új
kötete a 2013–23
közötti írásait
közli. Nem változtatott
rajtuk,
mert fontosnak
tartja, hogyan
látta a rendszert
a kialakulása
különböző pillanataiban

A Tisza Párt erősödése is alkalmat nyújthat minderre?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a Magyar Péter vezette párt meg fogja szorítani a Fideszt, sőt, akár győzhetne is egy tisztességes választáson. De mivel önkényuralom van, Orbán Viktor akár az utolsó pillanatban is megváltoztathatja a választási rendszert. Vagy úgy, hogy győzzön, vagy pedig ha ez égbekiáltó csalás lenne, akkor úgy, hogy a leendő győztes semmiképpen se érhessen el kétharmados parlamenti többséget, ne tudjon alkotmányt módosítani. A mai ellenzék számára jó példa lehet Lengyelország. Donald Tusk kormánya igyekszik visszatérni a liberális demokráciához, de ez ott is legalább két évig tart. Nálunk ez egy megnyert választás után még hosszabb ideig tartana, hiszen kétharmados törvényektől kell megszabadulni, amihez először sokaknak nyilván távozniuk kell közhivatali állásukból. Ha ezt lehetetlen kivárni, mert be vannak betonozva pozícióikba, akkor népszavazással lehet onnan kimozdítani őket. Ez nálunk is előfordulhat.

A gazdaságot miképpen érinti az egyeduralkodó politikai rendszer?

Monopóliumokat hoztak létre, amelyekben az uralkodó csoport, a „politikai család” kezében van a hatalom. Ezek fontos jellemzője, hogy valamilyen módon mindegyikük Orbánhoz köthető. Érdekes, hogy a Fidesz, mint kormányzó párt is csak statisztaszerepet játszik ebben a leosztásban. Vagyis a mi pártállamunkban az uralkodó párt elnöksége csak egy végrehajtó, „bólogató Jánosokból” álló testület, ahogy a Fidesz parlamenti frakciója is. A fontos döntéseket a miniszterelnök hozza meg, aki egyúttal nemcsak a kormány feje, hanem a rendszer vezetője, névadója is. Még az ellenzék egyes választási győzelmei is csak a rendszert legitimálják; ahogy mondtam, a választásokra igazából a vezetőnek van a legnagyobb szüksége, hogy demokratának látszódjon. Elmegy Brüsszelbe vagy Washingtonba, és ott úgy viselkedik, mintha ő egy demokratikusan választott vezető lenne.

És mit jelent a hibrid rezsim?

Ez a szürke zóna világa. Olyan politikai rendszer, amely sem nem demokrácia, sem nem diktatúra, hanem ezek között helyezkedik el – hol ehhez, hol pedig ahhoz áll közelebb. Magyarországon van politikai élet, nem várt politikai események történnek, tehát nem merülünk el a teljes autokrácia csendjében. Politológiai értelemben a szürke zóna szélén vagyunk, jóval közelebb az autokráciához. Társadalmi értelemben azonban az elmúlt 14 évet a passzív belenyugvás dominálta, amely kedvező volt a „politikai szint alatti”, mindennapi elnyomás viselkedési mintái számára.

Mekkora ebben Orbán Viktor szerepe?

Nemcsak rajta múlt, hogy ez lett Magyarországból, mert a társadalom jelentős része is elfogadta ezt a rendszert, aki pedig nem fogadta el – a „lecsendesített többség” –, az nem lázadt. A Fidesz híveiről állítható, hogy valamennyire lelkesek és aktívak, illetve számítóak. A társadalom többsége azonban passzívan beletörődve, ellenállást nem mutatva fogadta el a jelenlegi helyzetet. Sokan úgy gondolják, ezt is kibekkelik, túlélik majd, mint a megelőző diktatórikus rendszereket, de ilyen hosszú korszakra nem számítottak. Felnőtt ugyanakkor egy új generáció, amelynek tagjai már nem is emlékezhetnek arra, hogy mi volt Orbán előtt, milyen is volt a demokrácia Magyarországon. Az előttük járó nemzedékekről elmondható, s ez talán kádárista örökség is, hogy nincs kollektív ellenállás. Hiányoznak az erős szakszervezetek, helyettük az egyéni érdekkijárás létezik évtizedek óta. Ezért Magyarországon sokkal könnyebben beletörődtek az emberek abba, hogy úgy ment előre az Orbán-rendszer az évek során, mint kés a vajban.

Lengyelországban nem így történt. Nagyon erős kollektív ellenállás volt már az államszocializmus idején is, a civil társadalom különböző csoportjai, a munkások, az egyházak összefogtak a mindenkori elnyomó ellen. A kollektív politikai cselekvés ott hagyomány, nálunk viszont hiányzik. 

Az ellenzéki pártok, amelyek beszorultak városokba, a 20 ezer fő alatti településekre már nemigen jutottak el. Itt pedig egyfajta „gazdaként” a polgármester, a jegyző a Fidesz központi akaratának helyi végrehajtójaként működik, s annak adnak közmunkát, aki politikailag „megfelelően viselkedik”. Meg is mondják a szegény sorsú embereknek, hogyha „jót akarnak”, akkor a Fideszre szavaznak. Ezt a szintet nagyon jól ismeri Orbán; nem véletlen, hogy a Fidesz – amely 20 évvel ezelőtt még egy értelmiségiek által erősen támogatott párt volt – ma már lebutított kommunikációval operál. Többségükben azok szavaznak rájuk, akik nem nagyon járnak külföldre, nem beszélnek nyelveket, kevesebb az élő kapcsolatuk a nyugati országokkal, és nem végeztek felsőfokú tanulmányokat. A Fidesz egyre inkább a hatalom pártja lett, s azok, akik úgy gondolják, hogy „akkor járunk jól, ha hozzádörgölőzünk a hatalomhoz”, továbbra is kitartanak mellette. Ők vannak vagy kétmillióan, s ez nem kevés. Orbánnak nincs szüksége valódi társadalmi többségre, propagandája ezért főként a saját tábornak szól. Sokáig képes volt az ellenzék megosztására, elég volt őket felszeletelni, megvolt a relatív többsége. Erős kisebbséggel is nyugodtan tudott kormányozni, akár parlamenti kétharmaddal is, mert a választási rendszert csalárd módon alkották meg. Az ellenzéki választók egy része nem szavazhat, a győzteseket viszont „kompenzálják”. Ezért veszély számukra Magyar Péter mozgalmának sikere. Erre nincsenek felkészülve. Ha a Tisza Pártban egységesülni tud az ellenzék, akkor kiderül, hogy a Fidesz bázisa valójában kevés, és nagyon erősen kell tovább manipulálni a választási rendszert ahhoz, hogy egy döntetlen közeli eredményt ki tudjanak hozni.

Felkészült-e társadalom többsége az autokrácia felszámolására?

A Fidesz-hatalom arra volt kalibrálva, hogy jönnek az EU-pénzek és folyamatos a gazdasági növekedés, ahogyan ez a 2010-es években volt. 2020 óta nincs növekedés, és az Európai Unió is megmakacsolta magát a magyar korrupció láttán. A vállalkozók sokáig úgy gondolták, hogy a kormánypárt tiszteletben tartja a piacgazdaságot, de csalódniuk kellett. A rendszer gazdaságpolitikája ugyanis két lábon áll: az államkapitalizmusra és a neoliberalizmusra épül. A belső piacon elsősorban azokat próbálják kielégíteni célzott közbeszerzésekkel és más állami segítséggel, akik a hatalomhoz közel állnak. De az autokrácia fenntartásához sok pénzre van szükség: ki kell elégíteni a politikai támogatókat. A másik láb a nálunk tevékenykedő nemzetközi nagybefektetőké. Őket hímes tojásként kezeli a hatalom, ezért végeredményben alig fizetnek adót. Cserébe legfeljebb támogatnak egy-egy sportklubot, vagy iskolát. Őket békén hagyják, hiszen munkát adnak százezernyi emberek, tehát hozzájárulnak a társadalmi béke fenntartásához. A munkavállalók ellenállása nem éri el a kritikus tömeget. Létezik elégedetlenség, de csak külön-külön az egyes szektorokban, s ezek nem adódnak össze. Ez a magyar politikai kultúra nagy deficitje. A régebbi ellenzéki pártokat csak kismértékben támogatják, mert nem bíznak bennük. Ám az influenszerek tüntetésére vagy százezren mentek el a Hősök terére, és Magyar Péter budapesti nagygyűlésein is több mint százezer ember vett részt. Olyan településeken is, ahol több évtizede a Fidesz az úr, esetenként több ezren, tízezren voltak kíváncsiak az új ellenzéki erőre.

Szomjazzák az emberek a reményt; azt, hogy legyen már valaki, akiben bízhatunk, aki politikai alternatívát is kínál. Mivel a régi ellenzék nem kínált politikai alternatívát ezért robbanhatott be a közéletbe a Tisza Párt. 

A pártelnök, Magyar Péter politikai jövője attól függ, hogy be tud-e mutatni egy olyan alternatívát, olyan víziót és erőt, ami mögé érdemes odaállni. A Fidesz-tábor kemény magja kitart az utolsó pillanatig, mert tagjai úgy gondolják, hogy megéri. Az idei nyári választás még nem a rendszerváltásról szólt, de a 2026-os már arról fog szólni. Magyar Péternek pártot kell építenie, ami nem könnyű feladat, és majd el kell kapnia a lélektani pillanatot, amikor sok fideszes is úgy érzi, hogy immár átállhat, mert nincs vesztenivalója. De az emberek sok helyen még mindig félnek, és meg is félemlítik őket.

A Magyar Királyság gyarmati területeket is szerzett volna, éspedig Észak-Afrikában a líbiai Barka tartományt (Cyrenaica), Kelet-Afrikában Szomáliát és „esetleg” Nyugat-Afrikában Francia Kongó északi részét.