Majd eljön az igazi! Akit neked szánt az ég, azt az ördög is utánad tolja talicskán! Kamaszkorban, huszonévesen még ilyen romantikus elképzeléseink vannak a pártalálásról. Arról, hogy a királyfi meghallja szívszaggató sóhajainkat, felpattan a lovára, amely feltétlenül hófehér, a torony elé üget, hogy megmentsen a magánytól. A tündérmesének ez a része rendszerint elmarad, ráadásul hiába telnek az évtizedek, e mellé társulnak még a régi beidegződések, mint hogy „ne feltűnősködj”, vagy hogy „nem illik a nőnek kezdeményezni”.
Az óra pedig kérlelhetetlenül ketyeg, a bölcsességgel arányosan sokasodnak a ráncok, a pár pillanattal ezelőtt még babakocsiban tolt gyerekek felnőnek, szárnyra kapnak, az őket ringató kéz tulajdonosa pedig ha történetesen elválik, urambocsá’ megözvegyül, kezdheti élvezni a szingliséget.
Pár évig. Aztán egyszer csak elindul benne a bogár. Mert vagány dolog egyedül autóba pattanni, nekivágni egy kirándulásnak, tök menő egy régi barátnővel legurítani egy sört, néha kettőt is. Az együtt röhögés ideig-óráig felszabadít, de mintha valami mégis hiányozna. És az ember lánya, aki nemrég szégyenlősen bújt ki az emberöltőn át viselt anyukajelmezből, előbb egészen halkan, végül hangosan, dühösen vallja be saját magának: nagyon buli volt a magányos farkas szerepe, de most már újra arra vágyik, hogy valaki az élete párjának szólítsa.
Nagy levegő, ugrás!
Elkezdődik hát a fejtörés. Tekintettel a lakosságszámra, eleve kisebb a találkozások matematikai valószínűsége vidéken, kisebb városban, pláne faluban, ezeken a helyeken a párkereső versengésben eleve jóval hátrébb kell felvenni a térdelőrajtot.
A merítési lehetőséget szűkíti, hogy tágabb értelemben sem lövünk házi nyúlra, ráadásul nehézkes dolog friss nézőpontból nézni azokra a férfiakra, akikkel huszonévig mindössze olyan közös témák akadtak, mint hogy influenzás lett az ő gyereke is, elmarad az óra a zeneiskolában, mennyi legyen az osztálypénz.
Kézenfekvőnek tűnik először a valós környezetben szétnézni, biztatásként példaként citálunk magunk elé hozzánk hasonló korú ismerőst, aki egy-egy szakítás után legfeljebb pár hétig keresgél. Na jó, hűtjük le a saját lelkesedésünket, de neki olyan munkája van, hogy naponta többtucatnyi emberrel találkozik. Kezdjünk el klubba, edzőterembe járni? És ha rosszul sül el a rapid randi, a következő években kínosan kerülgessük egymást az illetővel?
„Regisztrálnod kellene egy online társkeresőre” – javasolja egy barátnő, majd a miheztartás végett gyorsan hozzátesz pár rémtörténetet, hogy ismerősei, kolléganői milyen üzeneteket és fotókat kaptak azon a felületen idegen férfiaktól. „Ne parázz már, látod, hogy nekem is sikerült” – biztat a másik, aki évek óta él boldogan az online világban megtalált emberével. „Nagyon gáz kitenni magadat az internetre!” – súgja az ördög az egyik fülbe. „Ha ilyen tökéletlen vagy, egyedül fogsz megöregedni a macskáiddal!” – suttog a másikba a kollégája. És az ember lánya végre nagy levegőt vesz, hónapok tipródása után felismeri, hogy a királyfi valóban ott bolyong valahol a ködben, de a toronyablakból való sóhajtozás nem fog elérni hozzá, ki kell lépni a várfal mögül, közelebb menni, hátha úgy hamarabb észreveszi.
Letöltünk tehát előbb egy, később egy másik társkereső alkalmazást. „Ne a valós életkorodat írd be, tagadj le pár évet, mindenki így csinálja, és egyébként sem nézel ki annyinak, amennyi vagy” – tanácsolja egy tapasztalt ismerős. Nem hallgatunk rá, kínosan éreznénk magunkat, ha egy személyes találkozásnál egyből egy vetítést kellene megmagyaráznunk. Fotókból is csak szolidan-szerényen teszünk fel néhányat, lehetőleg távolról készítettet vagy napszemüvegeset. Az egyik applikáció nem jön be, 50 fölött mintha csakis külföldi férfiak lennének jelen, töröljük onnan a profilunkat. A másik végre nekünk való, hazai pálya. Viszont mintha minden férfi a fővárosban élne.
Elfelejtett korosztály
Márpedig ha hihetünk a Válasz Online augusztusi cikkének, mely szerint a magányos férfiak vidéken, a szingli nők nagyvárosokban élnek, tömegével kellene jelen lenni a potenciális jelölteknek. A portál összegzése szerint „diplomások könnyebben találnak munkát a nagyobb városokban, ezért ott jelentős a női többlet”. A férfiak alulképzettsége ezzel szemben demográfiai jelentőséggel bír, tömegesen élnek magányosan vidéken, nem csoda, hogy nehezen tudnak egymásra találni, vonja le e következtetést az írás. Lehet, hogy téved a tanulmány, vagy simán csak nincs szerencsénk, mert az ötvenes vidéki férfiak nem regisztrálnak erre a felületre?
Vagyis álljunk meg egy kicsit magánál a szingli kifejezésnél. Az odáig rendben, hogy párkapcsolat nélkül élő felnőttet takar. Azonban azt is látjuk, hogy szingliség tekintetében sem az életkori besorolás, sem a pontos kategóriakijelölés nem egyértelmű, a nemzetközi kutatások is rugalmasan kezelik a határokat. Ráadásul azoknak a látókörében, akik tudományos alapossággal vizsgálják a jelenséget,
életkor tekintetében 50 fölött mintha megszűnne létezni az ember. Hol vannak a kutatásokból azok az emberek, akik maguk mögött hagyták a negyvenes éveiket?
Hogyan kell nevezni, ha nem szinglinek, azokat, akiknek van gyermekük, talán már unokájuk is, de keresik a párjukat? Rövid Irén demográfus, szociológus tanulmányt írt a témáról Olyan jó egyedül? címmel, a 2016-os mikrocenzus adatait vette alapul. Azokat a nőtlen vagy hajadon embereket sorolta a szinglik közé, akiknek nem volt se élettársuk, se gyermekük, egyedül éltek egy háztartásban, illetve 20–49 évesek. A kategória fölső harmadába tartozó egyedülállók száma 2001 és 2016 között folyamatosan emelkedett, és az időszak végére megközelítette a 63 ezer főt, ebből 38 ezer volt a férfi. A vizsgált évben a 40–49 éves nőtlen, hajadon családi állapotú népesség 17 százalékának nem volt se élettársa, se gyermeke, egyedül élt egy háztartásban.
A számok hazudnak?
Pontos adatot valószínűleg nehéz beszerezni a szinglik táboráról, hiszen a családi állapot hivatalos megnevezései nem feltétlenül tanúskodnak a valós élethelyzetekről. Azért a KSH számai talán irányt mutatnak. Ha a legutóbbi népszámlálási adatokat összeadjuk, azt látjuk, hogy 2022-ben a 40 évesnél idősebbek közül 845 ezren a nőtlen vagy hajadon csoportot erősítik, 796 ezren özvegyek, 867 ezren elváltak, 2,8 millióan házasok voltak. A kapcsolatok tényleges számáról utóbbi adat is inkább csak sejtésekhez segít hozzá, hiszen a papíron házasságban élő 1,4 millió emberpárból ki tudja, hányan élnek ténylegesen egy fedél alatt, mint ahogy fordítva is előfordulhat: élhet boldogan párjával egy statisztikai kategória szerinti özvegy ember, mint ahogy olyan is, aki sosem kötötte össze az életét senkivel anyakönyvvezető előtt.
Átfogó tanulságot levonni néhány ember tapasztalatából nagy vállalás lenne. Akad, aki éveken át bogarászik az online társkereső oldalakon, másnak mindössze két hét elég ahhoz, hogy rátaláljon arra, akit keresett. Illetve egy tanulság talán mégis van.
Ha bevalljunk magunknak, az egyedülléten túl még várnak ránk lehetőségek, majd átverekedjük magunkat agyonfilterezett, idegen sportautók előtt készült, az ízlésesnél jóval többet mutató vagy az illetőt szinte Marvel-hősként ábrázoló profilképeken, rálelhetünk az online térben a saját királyfinkra.
